https://verskucko.com

Címke: Szerelem

  • Kiss Judit Ágnes: Utóirat

    Mert nem azt sírom vissza, nem a végét,
    az elégedetlenség csöndjeit,
    ahogyan együtt bámuljuk a tévét,
    a kifogásokat: ne most, ne itt,
    a számítógépes játékkal töltött,
    ketten magányos esti hallgatást,
    a kapcsolatnak hívott szürke börtönt,
    ahol nem vagy, csupán egy zárkatárs –

    Az ösztönöket átíró bizalmat
    siratom, ahogy a ló engedi,
    hogy kézbe vedd a hátsó lábát, azt az
    önfeledtséget, ahogy felfedi
    védtelen hasát a macska előtted.
    A vad meglátott, nem futott el mégsem.
    Te visszanéztél rá, aztán lelőtted –
    a föld szép lassan szívja be a vérem.

    Noha ártatlanul, értetlenül,
    bosszúvágy nélkül pusztul el az állat,
    benned is tátong a lövésnyi űr,
    mert jól tudod, hogy erre nincs bocsánat.

  • Szabó Magda: Kinek már álma sincs

    Rólad, terólad. Míg erőm tart,
    s a lopott pillanat
    szabadsága szavakra bomlik, megnyitja torkomat.
    Ó, hadd kiáltsam messzire,
    mi vagy nekem e súlyos ég alatt!
    Talán utólszor. Mert a nappal
    kiszopja csontjaimat,
    mert ébren várom, a hegyen
    hogy gázol át a virradat.

    Kinek már álma sincs, meddig tart élete?
    E test meddig lesz még erős?
    Itt lassan-lassan minden ismeretlen,
    csak a halál meg te vagy ismerős.

    Hogy írjon verset, aki fél?
    Hogy írjon verset, aki fáradt,
    hogy írjon, aki nem remél,
    ki úgy tölti az éjszakákat,
    hogy mire új reggelre kél,
    várja, valaki nekitámad?

    Lásd, rólad írnék, s szüntelen
    másról beszélek én,
    világunk iszonyú vizében
    gázol e költemény.

    Ó, mennyire szeretlek, hogy miattad
    sorsunk keserű kortyait nyelem,
    rémült testem meg tud pihenni
    békítő testeden, s az éjjel
    szörnyei közt lehelleted a védelem.

    Milyen sötét van mindenütt!
    Csak az ablakunk fénylik.
    Csak dadogok. Szeretlek, annyira,
    hogy még kívánok élni.

    Vezess! Támaszd meg homlokom
    szelíd homlokodon,
    ha mint a részeg, dülöngőzve járok,
    s kiáltozom.

    Átláthatatlan, téli reggelek:
    alig virrad, hogy munkába megyek;
    csiszolja ifjú érdességemet
    a város. Egyszer oly kerek leszek,
    oly síma, mint a többi odalenn.
    Őrizd lelkem épségét, szerelem!

  • Heltai Jenő: Nekem a kézszorítás nem elég

    Nekem a kézszorítás nem elég
    És nem elég az olvadó tekintet,
    Hogyha szeretsz, légy jó és bőkezű,
    Adj nékem dúsan, tékozolva mindent.

    A karcsú test vakító kincseit,
    Az ölelést, mely fojtogat, megéget,
    Mindent, egészen, őrülten, vakon,
    Minden szerelmet, jóságot, hűséget.

    Mindent! Ha szenvedsz is belé, de tűrd,
    Hogy ifjúságodat mindenből kifosszam,
    Csak az enyém légy, egyedül enyém,
    Urnőm a jóban, rabszolgám a rosszban!

    Ne sírj, ha szánnak, ha körülkígyóz
    Az óvatos nők mérges suttogása,
    Hogyha szeretsz, ne szégyeld és ne rejtsd,
    Szeress! Szeress úgy, hogy mindenki lássa!

    Imádj! Bálványozz! Istened legyek,
    S más Istenektől a szíved ne féljen!
    Légy büszke rám és arra, hogy szeretsz,
    Nézz a világba gőgösen, kevélyen!

    Hírdesd, dalold, kacagd, sírd, hogy szeretsz,
    S hogy mindörökre a tiéd szerelmem!
    Hogy félve nézzen minden nő reád,
    És minden férfi engem irigyeljen!

  • Heltai Jenő: A régi nők

    Tudod-e még a régi nőket?
    Fáj még, hogy el nem érted őket?
    Üres fejű, kóc-lelkű bábuk,
    Szájuk piros volt, szép a lábuk.
    Jöttek, ragyogtak, megigéztek,
    Te meg dadogtál, mint a részeg,
    Azt hitted akkor, túl nem éled,
    Hogy mással hálnak, nem tevéled,
    Gőgös királynők, tiszta hattyúk…
    Talán még sírtál is miattuk.

    Hányszor motyogtad zagyva lázban:
    „Nem jól csináltam, elhibáztam.
    Tovább kellett vón könyörögni,
    S jól járok én is, mint a többi.
    Megkóstolom jóízű húsát,
    Nem ölne meg a szomorúság.”
    És hajtogattad még sokáig:
    „Egyik bolond volt, rongy a másik,
    Álmatlan éjjelt, szép szerelmet
    Sem ez, sem az nem érdemelt meg.”

    Gőgös királynők, tiszta hattyúk?
    Hamar leszállt az alkonyatjuk.
    Egy év… vagy öt-hat… s fényevesztett
    hazug bűbájuk kopni kezdett.
    Jaj, hova lett a sok parázna,
    Friss fiatal test vad varázsa?
    Izzó nyarukra hűvös ősz ült,
    Sok meghízott… egy meg is őszült,
    Templomba jár ma, vén boszorkány…
    Szívedben elcsitult az orkán.

    Tudod-e még a régi nőket?
    Szeretted és gyűlölted őket.
    Aztán te is vénülni kezdtél,
    Elszáll az élet, ugye, testvér?
    Nem vagy te már a régi éhes.
    Hány éves is vagy? Hatvanéves?
    Mire reád köszönt a hetven,
    Csak temetőt látsz vén szívedben.
    Itt nyugszik egy nő… ott megint egy…
    Jó volt-e, rossz-e… végre mindegy!

  • Heltai Jenő: Nagymamácska

    Nagypapácska, nagymamácska,
    Két fehérhajú öreg,
    Akik együtt megvénültek,
    Lent a kertben együtt ültek,
    Harmatos volt még a regg,
    Trallala, trallala,
    Harmatos volt még a regg.

    És megszólalt nagymamácska,
    Mint egy régi zongora:
    „Rajta, valld be most barátom,
    Nem haragszom, megbocsátom,
    Nem csaltál-e meg soha?
    Trallala, trallala,
    Nem csaltál-e meg soha?”

    Nagypapácska fejvakarva
    Szól: „Bevallom hát… no jó…
    Fordítsd félre most az orcád,
    Egyszer voltam hűtlen hozzád,
    Egyszer voltam áruló,
    Trallala, trallala,
    Egyszer… érted, kis bohó?”

    „Látod, látod, milyen kár volt”
    Mondja most a nagymama –
    „Hisz az ember gyönge, gyarló,
    S az az egy is, te pazarló,
    Nékünk mily jól esne ma,
    Trallala, trallala,
    Nékünk mily jól esne ma!”

  • Heltai Jenő: Háromtól hatig

    Elmentem egyszer Önhöz édes,
    sok-sok igérgetés után,
    e diszkrét célra Ön kibérelt
    egy kétszobás lakást Budán.
    Oh, nem valék szerelmes Önbe,
    ettől nyugodtan alhatik.
    De hát nem tudtam mit csinálni
    háromtól hatig.

    Férjem ilyenkor nincsen otthon,
    a magány rossz tanácsadó,
    átmentem többször is Budára,
    ez ugye megbocsátható?
    Ön oly szelíden tud susogni,
    ez engem úgy elandalít…
    A végén a babája lettem
    háromtól hatig.

    A nagy szerelmi virradatra
    hamar borult az alkonyat,
    eloszlott lassankint a mámor,
    tüzünk lassankint lelohadt.
    Ritkábban mentem át Budára,
    Ön is csak néha-néha hítt,
    ilyenkor szörnyen untuk egymást
    háromtól hatig.

    Ma szakítottunk, hála Isten,
    szívem dobog, szemem ragyog.
    Nem kell többé Budára mennem,
    szabad vagyok, szabad vagyok!
    Derülten nézek a jövőbe,
    csak egy dolog nyugtalanít,
    hogy mit fogok eztán csinálni
    háromtól hatig.

  • Heltai Jenő: Dal a macskajajról

    Egy régi, régi, régi nóta,
    Mely mindörökké új marad:
    A mámor elszáll lepkeszárnyon,
    A macskajaj, jaj megmarad.

    Álomnak ébredés az ősze,
    A hűvös őszre jő a tél,
    Télre tavasz, virág, madárdal –
    A macskajaj örökkön él.

    Új szerelemre új csalódás,
    Édes gyönyörre bús sohaj,
    A bús sohajra új gyönyör jön,
    Csak egy örök, a macskajaj.

    A macskajaj gonosz betegség,
    És akit egyszer elfogott,
    Nem szabadul meg soha tőle,
    Amíg a szíve csak dobog.

    Annak nem ízlik ital, étel,
    Az egyre nyögdécsel, sohajt,
    Az nem hevíti csókra többé
    A legtüzesebb asszonyajk.

    És egyre hervad, egyre sápad,
    És egyre véknyabb lesz, szegény,
    Hogy mi emészti, hogy mi bántja,
    Nem tudja más, csak ő meg én.

    Mert aki ezt a verset írta,
    Az tudja jól, mily szörnyű baj,
    Mily rengeteg csapás a szívnek
    A macskajaj, a macskajaj!

  • Heltai Jenő: Mert dalaimnak…

    Mert dalaimnak azt a részét,
    Mely túlnyomónak mondható,
    – Minek tagadjam gyöngeségem –
    Kegyedhez írtam, kis Kató.

    És dalaimnak az a része,
    Mely túlnyomónak mondható,
    Kegyednek semmiképp se tetszett,
    Sőt visszatetszett, kis Kató.

    Igaz, hogy önt tegezni mertem,
    Ami botránynak mondható,
    Mert önt csupán magáznom illik
    Vagy kegyedeznem, kis Kató:

    De dalaimnak azt a részét,
    Mely túlnyomónak mondható,
    Mégis szívemből szívhez írtam,
    Az ön szívéhez, kis Kató.

    Hogy ön hideg maradt s kegyetlen,
    Már ez malőrnek mondható,
    Ha bánatomban meghalok most,
    Magára vessen, kis Kató.

    Magára vessen, ha belőlem
    Más nem marad meg, kis Kató,
    Mint dalaimnak az a része,
    Mely túlnyomónak mondható.

  • Heltai Jenő fordítása: A válogatós lány

    (XVIII. századbeli francia dal)

    – Anyám, mit kéne tenni?
    Jó volna férjhez menni,
    Ha kérnek, elmegyek,
    Menyecske hadd legyek.
    Anyám, anyám, menyecske hadd legyek!
    Anyám, anyám, ha kérnek, elmegyek.

    – Leányom, kér az ács is
    És kéret a kovács is,
    A pék, az Alajos,
    A Pál, az asztalos…
    – Anyám, anyám, a Pál vagy a Lajos,
    Anyám, anyám, a választás bajos.

    – Leányom, kér a János
    És kéret a kocsmáros,
    A József, a takács,
    A hentes, a Tamás…
    – Anyám, anyám, a József, a Tamás,
    Anyám, anyám, a szívem vágya más.

    – Leányom, kér a molnár,
    Oly régen udvarol már,
    Ha molnárné leszel,
    Mindig cipót eszel…
    – Anyám, anyám, inkább a sírhalom!
    Anyám, anyám, a malom unalom.

    – Leányom, kér az ispán,
    És kér a szűcs, az István,
    A Péter, a Dezső,
    A Bálint, a Rezső…
    – Anyám, anyám, a Péter, a Rezső!
    Anyám, anyám, egyik se kedvező!

    – Anyám, nem kell a varga,
    Mert ferde a két sarka,
    Nem kell a lakatos,
    Mert mindig kapatos,
    Anyám, anyám, nem kell se szűcs, se pék.
    Anyám, anyám, inkább világgá mék!

    – Leányom, jaj, botor vagy!
    Gyöngyöm, jaj, el ne sorvadj!
    Beszélj, mi fáj, mi kell?
    A doktort hívjam el?
    – Anyám, anyám, menyecske hadd legyek,
    Anyám, anyám, ha ő kér, elmegyek.

  • Heltai Jenő fordítása: Régi francia népdal

    (XVII. század)

    Megmostam a kezem
    Kis patak vizében,
    Meg is törölgettem
    Meggyfa levelében.

    Meggyfa tetejében
    A rigó rikkantott,
    Rikkants, rigó, rikkants,
    Te nótás kedvedben.

    Én meg sirdogálok
    Keserű kedvemben,
    Mert az én galambom
    Nem szeret már engem.

    Mást szeret, nem engem.
    Nem akar szeretni
    Három rózsa miatt,
    Akit mástul kaptam.

    Bárcsak az a rózsa
    Fáján maradt volna!
    Azt a rózsafát is
    Ne ültették volna!