Címke: Szerelem

  • Szabó Magda: Születésnapi vers

    Októberi köd, októberi illat,
    októberi, ferde sugár!
    Hát örüljek, hogy a körbefutó év
    térdet hajt holnapután?
    Hát örüljek, hogy egy napja az évnek
    az enyém, a sajátom egészen,
    s hegyi szél, pörgő falevél meg szőlő
    kiáltja szét születésem?

    Hasad a gesztenye burka, a szilva lepottyan,
    csapdos a vízbeli páva a Dunán a habokban,
    széttárja a farkát, csupa gyöngy meg olajsáv,
    fátyol a hegyen, megvédi harmatos arcát,
    köd, köd, puha köd…
    Ez a nap az enyém.
    Mi enyém, mi? Még ez a vers sem.
    Nem azé, ki megírja, hanem ki megérti,
    a költemény.
    Csak a hit, a tudat,
    hogy majd ha megfutottam
    útjaimat,
    jut tán nekem sír, temető,
    elnyughatom majd a kemény
    deszkán, mint dédem, üköm, mint annyi elődöm,
    azt még hiszem én, hogy lesz sírom az itthoni földön,
    s nem kell lerogynom idegen
    felhők alatt,
    és nem idegen ég
    rontja el tagjaimat.

    Örüljek? Kivánjak magamnak
    még hosszú életet?
    Fogom fülem, hogy én se halljam,
    amikor nevetek,
    fogom szemem, hogy meg ne lássam a
    jövendő éveket.

    Te, aki élnem segítesz,
    te, óvó oltalom,
    kinek törékeny mosolyába
    kapaszkodom,
    irgalmatlan esztendeimben
    egyetlen irgalom,
    őr rettegő nappalomon,
    rettegő álmomon:
    köd guggol a hegy ormán,
    nem tudom, mit takar.
    Valami jön. Mikor jön?
    Soká jön? Vagy hamar?
    Te minden veszteségen
    átfénylő diadal,
    erősebb, mint a törvény,
    mint minden ravatal,
    ki élet helyett voltál életem,
    e tébolyban egyetlen értelem,
    kiáltsd el, hogy a földnek nem voltam én nehéz,
    hát majd a föld is könnyű lesz nekem!

  • Ady Endre: Valaki útravált belőlünk

    Unatkozók s halálra-untak,
    Bolondosan furcsák vagyunk,
    Fájdalmasak és búcsúzók,
    S milyen furcsán nézzük magunkat,
    S milyen furcsán néznek most minket.
    Csalódás-kő ránk nem zuhant,
    S mégis sújtódottan, szédülten,
    Sustorgó ázott fák a tűzben,
    Panasszal égünk, lángtalan.

    Mint elárvult pipereasztal,
    Mint falnak fordított tükör,
    Olyan a lelkünk, kér, marasztal
    Valakit, ki már nincs velünk,
    Ki után ájult búval nézünk.
    Egy régi, kényes, édes dámát,
    Kegyetlen szépet siratunk,
    Bennünksarjadtat: asszonyrészünk.
    Valakit, kiért hiúk voltunk,
    Apródok s cifra dalnokok,
    S kit udvarunkban udvaroltunk.

    Ingunk s mint rossz tornyok, bedőlünk,
    Nagy termeink üresen kongnak,
    Kölykösen úszók szemeink:
    Valaki útravált belőlünk,
    S nem veszi észre senki más,
    Milyen magános férfiporta
    Lett a szemünk, lett a szívünk,
    Szemünknek és szívünknek sorsa,
    Mert asszonyrészünk elhagyott.

    Nem tudjuk szeretni magunkat,
    És nem hisszük el, hogy szeretnek,
    Ákombákomos szépeket
    Idegen, váró embereknek
    A régi tussal nem írunk,
    Mert mi csak magunknak bókoltunk,
    Asszony-énünkért, szertelen,
    Érte voltunk jók, ha jók voltunk,
    És kacérok és hűtlenek,
    És most sírva megözvegyedtünk.

    Ezer óh, jaj, baj, ejnye, nyűg
    Siránkozik pityergő szánkon,
    S omladozó, árva szívünk
    Ezer fájást talál, hogy fájjon,
    S ezeregy fájás fáj nekünk.
    Kopott az arcunk, kopott minden,
    Kopott a világ s a szívünk,
    S minden világ a szemeinkben:
    Mi hírért, sikerért szalasszon,
    Ösztönzőnk, igazi valónk,
    Kiszakadt belőlünk, az asszony.

  • Paul Verlaine: Semmi mást!

    A kedvedért ma én is, kis tudatlan,
    úgy teszek, mint ki nem tud semmi mást,
    csak simogatni huncut mozdulatban,
    s ily édesen szemtelen lenni, lásd,
    ennyi az, amit tudok, kis tudatlan!

    Ma bizony jó botrányosak leszünk,
    mint az őzike párjával az erdőn,
    nem szégyelljük magunkat, van eszünk:
    korláttalan, tobzódóan, üzelgőn
    ma bizony jó botrányosak leszünk.

    Főleg irodalomról ne beszéljünk
    (ördögbe minden szerzők, kiadók!)
    A bátor természethez visszatérünk,
    minden szemérmet vigan tagadók,
    s főleg irodalomról nem beszéljünk.

    Élvezni és aludni: akarod?
    ez lesz ma nékünk első és utolsó,
    legfőbb pihenés, legsürgőbb dolog,
    erény és vétek, bölcső és koporsó –
    élvezni és aludni: akarod?


  • Paul Verlaine: Fifi

    Fifike fölriadt – mivel két cuppanó
    csókkal mondtál nekem jó reggelt: – és a jó
    madárka fölfütyült; – de csőre visszabénult
    szárnya alá, s dala megint álomba némúlt.

    Ekkor visszaadtam drága csókjaidat,
    cserébe csókolván egy százszorost, vigat,
    egy mindenütt-jelen-valót, talpadtól enyhén
    sötétlő hajadig, mindenhol megpihenvén,

    hol árnyas hely kinált… Kacagtál módfelett…
    S ekkor térded közé benyomva térdemet
    föléd csuklottam, oly mohón, mint hirtelen had
    ha támad, – és te is mohó voltál, de nem vad,

    mert nedves szemeid köszönték a gyönyört. –
    És ekkor lám, Fifi egyszerre úgy kitört,
    a drága kis madár! most már egészen ébren,
    újjongva, mint barát barátja örömén,

    és diadalmamat köszöntve énekében,
    trillázva kis szive az ég felé s felém!
    S úgy ugrált, szilajon, mint egy szilaj fiucska,
    ki utcák vig során egy győztest éljenez.

    – S a hajnal függönyös ablakunk fénybehuzta,
    büszkén, hogy kéjeink boldog tanúja lesz.


  • Charles Baudelaire: Léthe

    Szivemre, jer, kegyetlen, néma lélek,
    imádott tigris, édes arcu rém;
    hadd markolom ez illatos sörény
    sürüjét, melyhez nyulni szinte félek;
    hadd temetem be fájdalmas fejem
    szoknyáid parfümittas vánkosába,
    s mint szétzuzott virág, árassza kába
    utóizét az elhunyt szerelem.

    Aludni, haj! aludni és nem élni!
    a halálédes álom csábja vonz.
    Szép testedet, mely sima, mint a bronz,
    csókkal befenni s semmitől se félni!
    Hogy elcsititsa fáradt sóhajom,
    nincs több olyan szer, mint örvényes ágyad,
    csókjaidban hatalmas Léthe árad,
    s a feledés lakozik ajkadon.

    Gyönyörnek érzem sorsom új fulánkját
    s türöm ezentúl, mint egy hinni tért
    hős vértanú, ártatlan elitélt,
    kinek buzgalma szítja kinja lángját,
    és szívom, mint ki mérget tudva szív,
    mézédes bürkét, mérgezett virágát
    dús keblednek, mely duzzad a ruhán át
    s amelyben sohasem volt zárva szív.


  • Charles Baudelaire: A szökőkút

    Fáradt szemed, szegény szerelmem;
    hagyd hunyva hosszan: ne beszélj.
    Maradj a hanyag helyhezetben,
    amelyben meglepett a kéj.

    Künn a szökőkút, mely csevegdél,
    és nem szünik sem éj, se nap,
    táplálja, melybe meritettél
    ma: elragadtatásomat.

    Ezer virágot ont ki
    s ezer lepét,
    melyekre Phébe hinti
    ezer szinét:
    nagy könnyeit úgy önti
    záporba szét.

    Igy a te lelked, mellyet hően
    a gyönyörök villáma gyujt,
    kirebben gyorsan s vakmerően
    szárnyat nagy, bűvös égbe nyujt.

    De majd lehalva, szárnyelejtőn
    bús bágyadásba márt az ár,
    amely egy láthatatlan lejtőn
    lelkemnek is mélyébe száll.

    Ezer virágot ont ki
    s ezer lepét,
    melyekre Phébe hinti
    ezer szinét:
    nagy könnyeit úgy önti
    záporba szét.

    Te, kit oly széppé tesz, az éjjel,
    de jó, ha kebleden vagyok,
    az örök panaszt színi kéjjel,
    mely a medence közt zokog.

    Hold, zengő víz s te éj, te áldott
    s ti fák magányos borzama,
    szeplőtlen melankóliátok
    szerelmem édes tükre ma.

    Ezer virágot ont ki
    s ezer lepét,
    melyekre Phébe hinti
    ezer szinét:
    nagy könnyeit úgy önti
    záporba szét…


  • Heinrich Heine: Énekek éneke

    fordította Babits Mihály

    Az asszony teste költemény,
    mit különös ihletésben
    írt be a természet csodás
    emlékkönyvébe az Isten.

    Igen! az ihlet szállta meg
    s ringatta teremtő lázba,
    s a merev, lázadó anyagot
    művészileg leigázta.

    Valóban, énekek-éneke
    az édes asszonyi forma,
    és mintha minden karcsú tag új
    csodás-szavú versszaka volna.

    Óh milyen isteni eszme ez,
    a fehér nyak – hattyú-ringás!
    hol a fürtös főgondolat,
    a büszke fejecske, hintáz.

    Két bimbó epigrammái élt
    varázsol a mell csúcsára
    s mily édes köztük a szigorú
    sormetszet harmóniája!

    De leginkább plasztikus hatást
    a csípők stílusa ér el,
    s a közbevetett helyecske se rossz
    a fügefalevéllel.

    S nemcsak elvont poéma ez:
    húsa-vére van a dalnak,
    keze-lába van; csókol, nevet,
    s csengőn rímenek az ajkak.

    Valódi költészet lehel itt!
    Báj minden fordulatban!
    S a dalnak s nőnek homlokán
    a tökélynek bélyege rajt van.

    Dicsérlek téged, óh uram,
    s előtted a porba hajlok:
    mi mind csak kontárok vagyunk
    melletted, mennyei dalnok!

    Dalodnak szépségeibe
    hadd merülök áhítattal:
    tanulmányozni nem szűnök azt
    sem éjszaka, se nappal.

    Igen! éjjel-nappal azt tanulom,
    az időt is szánva mástól,
    s lábszáram egyre vékonyodik
    a sok-sok tanulástól.

  • Christian Günther: Nászdal

    fordította Babits Mihály

    Bontsd ki a gyönyör rejtekébül
    forrón lihegő sötét öled,
    míg büszke combjaid felett
    az irigy vén hold is kibékül!

    Gyönyörünk csak álom, röpke láng;
    s ezer csillagszemét reánk
    fordítja a nagy éj vidáman…
    – Add csókod innom, s én a kéjek
    mustjával áldozok tenéked
    a szűziesség templomában.

  • Henri Cantel: Egy fiatal leányhoz

    fordította Babits Mihály

    Az ágyban aludtam, hol máskor holdas éjben
    te szoktad, szűzi lány, lezárni kék szemed:
    s mely testedhez tapadt, az ittas gyolcsfehérben
    izzó parázs gyanánt csavartam testemet.

    Haraptam vánkosod… ajkad nyomát reméltem
    harapni… óh kiért nem szánnám vesztemet!
    S szemérmesen dugott térded ízét a térdem
    a hűvös paplanon égve érezte meg.

    És jött az álom, és – mit hallva is húzódnál –
    megjelentél nekem, óh fehér Éva-lány,
    (kit egy szó elpirít, egy csók megöl talán…)
    De álmom több vala a szóknál és a csóknál…

    Vad kéjben, tiszta szűz, így lettél az enyém,
    míg szűzi ágyadon magam feküdtem én!