Én megtanultam fű-nyelven beszélni
és fákkal szólni zúzott ég alatt,
és megismertem hangtalan sírásuk,
mikor fájdalmuk némán felfakadt.
De mondják-e a füvek szélben, este,
mondják-e egymásnak: kedvesem.
És tudják-e az örökké parázslót
kimondani, e szót, hogy: szeretem?
Forrás: Lélektől lélekig
Maradj velem – hisz nem kívánok semmit
Tetőled, csak hogy néha lássalak.
Maradj velem, csak hogy mint illat lengd be
Néhanapján nagy árvaságomat!
Maradj velem, szólj hozzám néha-néha,
S ha én is szólok: rossznéven ne vedd –
Szeresd versem rendetlen ritmusát
S számláld rendetlen szívverésemet!
Különben maradj hites uradé –
Különben maradj Krisztus uradé –
Az egyiktől is ennyit kértem én.
A másiktól is ennyit kértem én.
Te tudod Isten: bűn volt-e vajon
Ez a könyörgés és ez a remény –?
Elvitted egyikét a föld alá,
És más tájékra most a másikat.
Itt hagytál engem tehetetlenül
Könyörtelen csillagaid alatt.
Hisz néha fényes híd a messzeség,
De máskor mégis nagyon-nagyon kell
A biztonság, hogy kéznyújtásnyira
Itt van valaki – kell egy kis „közel” –
A néhanapos drága lehetőség:
Az egy-város, a szomszéd-utca kell.
S egy hozzámhajló röpke pillanat,
Mely megsimítson, mint virágos ág.
Elmúlhat tőlem különben örökre:
Mit szerelemnek szólít a világ.
Maradj velem! Leszáll az én napom.
Bagoly huhog szálló napom felett.
Maradj velem! E jajra ki felel:
A világ végezetéig veled?!
Maradj velem! Oly örök ez a kérés!
És tiszta, mint a hó kristályai.
Maradj velünk: Jézust is erre kérték
Alkonyba-hulló tanítványai.
Forrás: Lélektől lélekig
Magad helyett
az egész világot
kell szeretned…
Magad maradsz maholnap, oly magad,
s úgy hullnak el mellőled a barátok,
hogy az élőknél közelebb találod
magadhoz néha már a holtakat,
kik némán őrzik lent a holt nyarak
közös reményét, míg te zord magányod
rideg telében meddőn múlni látod
a napokat, havakat, holdakat: –
rabságod őre, lassankint belátod,
hogy magad helyett az egész világot
kell szeretned, s csak úgy leszel szabad,
ha egy helyett milliók rabja vagy,
s elveszve bennük, önkéntes halálod
áldozata lesz a föltámadásod.
Forrás: Lélektől lélekig
Volnék faág, hogyha levél lennél,
ringatnálak, s te vígan libegnél.
Lennék napfény, hogyha felhő volnál,
meleg fényemben szellőn lovagolnál.
Volnék kedvesed, ki hűséges lenne,
ölelnélek úgy, hogy boldoggá tenne.
Volnék a társad, ha magányos lennél,
s szeretnélek, ha nem is szeretnél…
Forrás: Lélektől lélekig
Kicsit mosolyogj rám,
ha találkozunk.
Gyengéden érintsd meg
karom, s válts velem
néhány röpke szót.
Így adj erőt nekem
nélküled élni életem.
Forrás: Lélektől lélekig
„Ha egy ember véletlenül a másik
lábára lép a zsúfolt piactéren,
úgy magyarázgat. (»Nagy a torlódás itt,
bocsásson meg, alázatosan kérem.«)
Ha öcskösével teszi ezt a bátyja,
pardón-t mond gyorsan. Ezzel elintézte.
Ha az apa lép a kölyök lábára,
semmit se szól, mintha nem venné észre.
A legnagyobb udvariasság mentes
a formalitásoktól, és a teljes
bölcsesség tervezetlen, de kiárad,
mint a folyók. Tökéletes szerelmet
nem lehet demonstrálni, és a teljes
őszinteség nem nyújt garanciákat.”
Forrás: Lélektől lélekig
François Mauriac
Forrás: Lélektől lélekig
Mikor már elfogyott
az agyadból minden gondolat.
Mikor a fejed
csak üresen bólogat.
Én várok rád!
Mikor vad árnyak
várnak az utca sarkokon.
Mikor már mosoly
sincs az arcodon.
Én várok rád!
Mikor fekete lesz
minden, ami színes volt.
Mikor már leírtad
az utolsó sort.
Én várok rád!
És elmúlnak majd
a lidérces évek.
Könnyes percek helyébe
boldog órák lépnek.
Forrás: Lélektől lélekig
Tegnap hitemre bíbor alkony ült
és hűs kaszával szegte kedvemet,
reményveszejtő kétkedő talány.
De hangod óvón új erőt adott,
mert mából érő holnapot kívánt,
és elhitette: mégis érdemes.
Forrás: Lélektől lélekig
