hommage à W. S.
Hópapucsba bújt a tél,
nesztelen léptekkel mendegél.
Öltött csillámló csöndruhát:
selyemnél suhogóbb, bársonynál is puhább.
Szélnek hűlt helye: elfújta önmagát.
Félhold-fényben fél a félholt világ.
Forrás: Lélektől lélekig
hommage à W. S.
Hópapucsba bújt a tél,
nesztelen léptekkel mendegél.
Öltött csillámló csöndruhát:
selyemnél suhogóbb, bársonynál is puhább.
Szélnek hűlt helye: elfújta önmagát.
Félhold-fényben fél a félholt világ.
Forrás: Lélektől lélekig
Fázik a kéz, az arc is didereg,
csontom északi oldalát zuzmó lepi.
Most fordul észak felé január,
jeges úton kopognak körmei.
Senki, senki, csak a sirályok könnyedek:
a befagyott Duna táncpallóján
szökdelnek, mint Csokonai
ugrós dámái farsang napján.
Csapong valami kóbor zene is
a túlvilágról, karcos rokokó –
a Margit hídról ellátok odáig.
A szökdelő vonókra most kezd hullni
a hó, a hó, az elkárhozó hó.
Forrás: Lélektől lélekig
Télen is milyen szomorúan
szépek a fák – nem érezik,
haptákoló fejszéken túlnan
írmagjuk is elvérezik.
Csupasz bőrrel, a fehér börtön
mélyén is, bárhogy havazik,
– hó, nyaktiló csusszanva döndül –
nem tiltakoznak tagjaik.
Cella mindegyik. Különlő tömlöc.
Csak belül, a rácsoló üreg
erein kopog a begöncölt
láng, a tititás rügyek.
Döngnek gyolcsgyanútlan a téli
földre. Mint mind, ki halni él.
Mosolyuk tűz lesz – melegcsélni –
kínjuk meg jajj-nyers fejszenyél.
Forrás: Lélektől lélekig
A még nagyobb hideg
ellen hideggel. –
Hó… hó… Ki érti meg,
hogy mit közöl szivemmel?
Lám, rajta szigorú
aszkéta-leplek:
fél-életemmel egykorú
kötelmek.
A várhatót s a vártat
szivem mint régi-régi
újrataláltat
fogadja, éli.
S a dér-gyöngy-lepte fák
hegyén azért is angyal ül,
azért is egy-virág
a puszta táj köröskörül.
Forrás: Lélektől lélekig
A végnélküli hómező
hiába nézed nem vagy ott
nincs ki hiányod elüvöltse
nincsenek prérifarkasok
nem esik jég nem fúj a szél
senkinek foga nem vacog
öles pelyhekben fagy a hó
hiába nézed nem vagy ott
nincs ház ahonnan csüngjenek
kedélyes formás jégcsapok
nincs semmi forma és kedély
senkinek foga nem vacog
hiába nézed hajnalig
hosszú az éjjel nem vagy ott
nincs ki halálod elüvöltse
nincsenek prérifarkasok
Forrás: Lélektől lélekig
Szárnya van, de nem madár,
repülőgép, amin jár,
szél röpíti, az a gépe,
így ül a ház tetejére.
Ház tetején sok a drót:
megnézi a rádiót,
belebúj a telefonba,
lisztet rendel a malomba.
Lisztjét szórja égre-földre,
fehér már a város tőle:
fehér már az utca,
fehér már a muszka,
pepita a néger,
nincs Fekete Péter,
sehol,
de sehol
nincs más
fekete,
csak a Bodri
kutyának
az orra
hegye
és reggel az utca, a muszka, a néger,
a taxi, a Maxi, a Bodri, a Péter
és ráadásul a rádió
mind azt kiabálja, hogy: esik a hó!
Forrás: Lélektől lélekig
Havas ág-bog, csipke-tüll,
benne már
fagy iszonyata kövül.
Varjú száll.
Október kering eképp
félelem
mássza emelet közét
körmösen.
Ahány sóhajt szül a csend,
mindegyik
október után eseng,
mért mulik?
Fák fogják a tél kezit,
hogyha jő,
s lesznek lépcsőházba vitt
tüzelő.
Ki már térdig hóban jár,
s boltba tér,
így kiált föl: “Mennyi nyár,
mennyi tél!”
Mennyi láb tipor a mély
hóba kinn,
hull a patákról fehér
kokain.
Ahogy csuklyából, ha folt
távozott,
nedves sója égből old
bánatot.
Fordította: Fodor András
Forrás: Lélektől lélekig
A táj. A hallgatás, ahogy megyünk.
Szavak mögöttünk láthatatlan láncon.
Kimondtuk? Nem? Talán csak bentről szól
az értelmét veszítő égi szózat.
Megállunk. Hallgatunk. Ki tudja már,
felelni most milyen kérdésre kéne,
és volt-e itt kérdés egyáltalán?
Mint ittfelejtett néma eszkimók a lék
felett, úgy állunk – míg a jégbe fagy
ideg, szigony; s a háló peng. – A táj,
s a zajtalan idő, ahogy befon
a téli fénybe. Hó és jég. Fagyos
magányok égetése. Léghiány.
És hallgatás fehér keretben – táj.
Forrás: Lélektől lélekig
Kis vendéglő a nagy hegyek között.
Minden békesség ideköltözött.
A kályha vasán párologva forr
a fűszeres és cukros, sárga bor.
Az asztalon sült. Ízletes falat.
Míg falatozom, nézem a falat:
a falusias, vén, meszelt, meleg
falon két ócska festmény díszeleg.
Két furcsa kép. Gyerekes, primitív,
kúszán felmázolt. De van benne szív.
Az egyiken két ferde ház előtt,
napfényes, zöld, májusi délelőtt
pocsolyán uszkál négy fehér kacsa,
arannyal éke tolluk pamacsa.
A másik képen tágas hómező,
a hó kavargó, sűrűn pelyhező
s két tömzsi állat nyargalászva von
egy karcsú szánt a süppedő havon,
– a két ficamlott, kedvesen suta
állat félig ló, félig őz-suta.
Míg a vaskályhán gőzölve forr
a fűszeres-illatú, sárga bor
s a macska nesztelenül lépeget,
nézegetem a csacsi képeket.
S eszembe jut, hogy egyszer kisgyerek
koromban, künt az égszínkék, kerek
pocsolyában, májusi délelőtt
négy kacsa uszkált a házunk előtt,
én hevertem a pázsiton hanyatt
és bámultam a festett aranyat
új meséskönyvem színes födelén,
egy kishercegnő koronás fején,
ki szánkán szállt a hómezőn haránt,
– két rénszarvas röpítette a szánt.
…Esik a hó. A kocsmáros köhög.
Poharamban forró bor gőzölög,
az óra lassan üti a hatot
s álmos vagyok és roppant meghatott.
Forrás: Lélektől lélekig
Borús vagyok, hát játszom:
a hóból ki se látszom,
a hóból, havazásból,
e duhaj hóvilágból
Körhinta forog velem
zajtalan szél-tengelyen,
fák, terek, villamosok-
hó-láncba kapaszkodok.
Hajamon hó a kucsma,
csurog nyakamba lucska,
hátamon végigpereg,
belül is fehéredek.
Havazok csontomban is,
szakadó gondomban is-
a hóból ki se látszom,
borús vagyok, hát játszom.
Forrás: Lélektől lélekig