https://verskucko.com

Címke: tél

  • Kaffka Margit: Madársors

    Megsebezték szárnyam. Lombtalan berekben,
    Bozótos, avaros, vad erdőbe’ jártam.
    Leszállott a dér is. Mindig betegebben,
    Fázva bolyongtam a hideg éjszakában.
    Vándortársaimtól messze elmaradva;
    Megázott a fészkem, bomlott, kusza lett…
    Vágytak reám, mint a menekülő vadra,
    Hogy is találkoztam akkor én veled?…

    Már tudom! Fény rezgett a te ablakodban,
    Nyirkos, őszi ködbe’ enyhe lámpafény.
    Kinyújtott kezedbe dermedten csapódtam,
    A lehelletedre ébredtem fel én.
    Beh jó is volt nálad… didergő madárnak,
    Melengettél forró szíveden, – tudod?
    Házatok békéje a szívembe áradt;
    „Terülök! Terülök!” – szólt az asztalod.

    Óh, de azóta már vége van a télnek,
    Meggyógyult a szárnyam, repülni tudok.
    És a lombok újra suttognak, beszélnek.
    Hívnak, csalogatnak ismerős dalok.
    Már szállnak a dalok… Kék tenger, tiszta lég,
    Nagy rónák, városok, a titkok, a csodák…
    Én hívem, fel se vedd! Csüggedt azért ne légy!
    Nekem verdesnem kell a börtön ablakát…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Alekszandr Puskin: Téli utazás

    Fáradtan ragyogva játszik
    a felhőn a holdsugár,
    bús, hideg fényében ázik
    és búsul a néma táj.

    Trojkám repül a derengő
    éjszakában a havon…
    Egyhangúan cseng a csengő…
    Bóbiskolok, álmodom.

    És nótára gyújt a jámscsik.
    Ó, hazai, szép dalok!…
    Boldogságról szól az egyik,
    a másik meg sír, zokog.

    Tűz sehol se! Mindenütt csak
    hó és árny és szürkület;
    közelednek, maradoznak
    a csíkos mérföldkövek.

    Megyünk… Nina, holnap, ó, már
    holnap látlak, kedvesem:
    ülünk majd a kandallónál,
    szívünk csordult szerelem.

    S ha az óra éjfelet ver
    nagylustán, és a megúnt
    vendégsereg lassan elmegy –
    végre ketten maradunk!…

    Visz a szán… Bókol a jámscsik
    a bakon. Hallgat a táj.
    Fáradtan ragyogva játszik
    a felhőn a holdsugár.

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Benczes Sándor Gábor – Az öreg gitáros

    …az utcán süvít a fagyos szél…

    Öreg zenész ül a sarokban,
    Rongyruhában, sápatag arccal,
    Kezében kopott gitár, halkan
    Pengeti, a füstben elül a réveteg hang.

    S az öreg belecsap a húrba,
    Rezeg a hang, s száll, száll magasan,
    Dörögve száll, s vált most halk mollba,
    A hang lágyan lebeg, s unt szívekbe utat keres.

    …az utcán dermesztő, hideg tél…

    A rongyos zenész vaksi szeme
    Messzi múltba néz, ifjú férfit,
    Délceg bajnokot lát, vén keze
    Újból a húrba mar, s a dal száll, tovább mesél.

    Most gyönyörű nőt lát, szerelmet,
    Majd dúrba vált a hang, a harag
    Hangjai ezek, s az életet
    Átkozzák reszkető ujjai, sír a gitár.

    …az utcán csak hó, és sóhaj száll…

    Csontkeze, mely egykor lányt ölelt
    Mára csak dróthúrokat penget,
    S a kocsma füstje mesével telt,
    Mindenki csitt! fejét leszegve meredten néz.

    És mesél, és regél, hallga csak,
    S a színes történetek szállnak,
    A szürke szíveket a vén vak
    Még egyszer, tán utoljára színesre festi.

    …az utcán vágtat a fagyhalál…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály – Halvány téli rajz

    Milyen fehér csöndesség ez!
    Messze házunk télben ül.
    Gyere az ablakhoz, édes!
    Csókolj meg és nézz körül!

    Süt a nap, elállt a hó már,
    mégis pelyhek hullanak:
    puhán, halkan, pehelymód száll
    pillanat és pillanat.

    Gyere, édes, az ablakhoz,
    tekints szét az udvaron!
    Nézd, a friss, a lágy, a vaskos
    szőnyegen még semmi nyom!

    Csak a kis szolgáló lába
    rajzolódik halavány,
    s elvész, mint a Szaharába
    egy zarándok karaván.

    Szalma közt fagyottan áll a
    kert füzes mélyén a kút
    intve dermedt jégszakálla
    hogy az év, mint óra, fut.

    Jertek apró, jertek sűrű
    pillanatok pelyhei
    jobban mint e szalmagyűrű
    szívünk kútját védeni.

    Milyen furcsa füstünk árnya
    a túlsó tető haván:
    mintha távol emlék szállna
    rokon szívbe tétován.

    Ki gondolhat ránk e csöndben,
    míg körülvattáz a hó?
    Titkos lánc nyúl át a földön
    összekötve aki jó.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Pilinszky János – Téli ég alatt

    Fejem fölé a csillagok
    jeges tüzet kavarnak,
    az irgalmatlan ég alatt
    hanyattdőlök a falnak.

    A szomorúság tétován
    kicsordul árva számon.
    Mivé is lett az anyatej?
    Beszennyezem kabátom.

    Akár a kő, olyan vagyok,
    mindegy mi jön, csak jöjjön.
    Oly engedelmes, jó leszek,
    végig esem a földön.

    Tovább nem ámítom magam,
    nincsen ki megsegítsen,
    nem vált meg semmi szenvedés,
    nem véd meg semmi isten.

    Ennél már semmi nem lehet
    se egyszerűbb, se szörnyebb:
    lassan megindulnak felém
    a bibliai szörnyek.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Nagy László – Elfogynak a fák

    Elfogynak a fák a parton
    éjszakánként lassan, lassan,
    amikor az Isten szeme
    jéggé fagy a kék magasban.

    Ilyenkor az éhes fűrész
    nem énekel, mert nem szabad.
    Ilyenkor az éhes ember
    nem nyöszörög, bár megszakad.

    Fáért nem kár, lesz helyette,
    hisz tavasz jön, új ültetés,
    de a nyomor parancsol itt,
    melle csupa kitüntetés.

    A tuskókon Isten keze
    kalácskát formál a holdból
    az éhező kisdedeknek,
    de csak holdból, de csak holdból.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Móra Ferenc: Téli imádság

    Már megmutattad nagy hatalmadat,
    Az ember félve jár eged alatt.
    Reszketve bújik meg hajlékiba,
    Mint száraz lomb közt az alvó csiga,
    Egész határunk rívó puszta lett —
    Uram, parancsold vissza a telet!

    Nézd rózsafánkat ott a kert szegén,
    Tán a tavaszról álmodott szegény,
    Mikor a fagy orozva szállta meg
    És forgácsokra tépte a hideg,
    Soha se hajt az többet levelet —
    Uram, parancsold vissza a telet!

    Hát ez az istenadta kis madár,
    Kit vigaszunkra itt hagyott a nyár,
    S most megfagyottan néz az égre fel
    Világvesztett kis szemeivel,
    Az ártatlan neked mit vétett?
    Uram, parancsold vissza a telet!

    Kis lányom arca, nézd, milyen fagyos,
    Ma angyalodhoz nem hasonlatos,
    Dermedt kis ajka fájósan remeg,
    Szeméből könnyet perget a hideg,
    Ó, mennyivel szebb, amikor nevet —
    Uram, parancsold vissza a telet!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Grigo Zoltán – Levél a Kedvesnek

    Nélküled már némák a reggelek,
    varjú kiált a csupasz fák között,
    itt nálunk már a hó is leesett,
    szürke füst száll a kémények fölött,
    magányosan hallgat kint a határ,
    üres tarlón birkóznak a szelek,
    kertek alján osonva róka jár,
    én meg itt ülök, hogy írjak neked.

    Lassan telnek nélküled a napok,
    nem te ébresztesz hanem az ösztön,
    üres a ház is, csak magam vagyok,
    mint fagyott levél a puszta földön,
    este amikor a tűznél ülök,
    a szobámban suttognak a lángok,
    mint megannyi parányi kis tücsök,
    úgy játszanak nekem szerenádot,

    amíg nézem, hogy izzik a parázs,
    hozzám sóhajt téged az esti csend,
    a sötétben mint lángoló varázs,
    felmelegíted magányos szívem.
    Megírom neked ezt a levelet
    és várlak, hátha már eljössz holnap,
    addig hallgatom ahogy a kertben,
    a kutyáink ugatják a holdat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Téli alkony

    Aranylanak a halvány ablakok…
    Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
    fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
    a hósík messze selymesen ragyog.

    Beszélget a kályhánál a család,
    a téli alkony nesztelen leszállott.
    Mint áldozásra készülő leányok,
    csipkés ruhába állanak a fák.

    A hazatérő félve, csöndesen lép,
    retteg zavarni az út szűzi csendjét,
    az ébredő nesz álmos, elhaló.

    S az ónszín égből, a halk éjszakában
    táncolva, zengve és zenélve lágyan,
    fehér rózsákként hull alá a hó.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Áprily Lajos: Téli reggel

    Ködben ember haladt.
    Páncélos hó harsant a súly alatt.
    Szakadt a fátyol: hegytetőre ért.
    Nap villogtatta bükkcserjén a dért.
    Gallyak hóbarlangjába cinke szállt,
    fény szédítette s egy napos titok,
    s dermedt rügy-csipkerózsikák között
    dalolt:
    – Nyitni fog, – nyitni fog, – nyitni fog!…

    Feje felett
    azúr-kék szajkó-toll csillant a fán
    s hókristályos lett kalap és kabát:
    a rikoltozva rebbenő madár
    leverte rá a cifra bükk havát.

    S amerre járt:
    hegyek ontották rá a napsugárt
    s hó-szikra kápráztatta – milliárd!…

    Köd várta lent.
    A ködbe visszament
    s házába tért derült aszkétaként.
    Két szemben a csodálkozás kigyúlt:
    – Sötét ember, honnan hozol ma fényt?

    Forrás: Szeretem a verseket