Halott tél ringat januárt, a tél megint csak megtalált,
üres gyomrunk ma sem zabált.
Kezünk fejszét nem foghatott, se tollal nem dolgozhatott,
se meleg kesztyűt nem kapott.
Lábunkon rongyos a cipő, fagyot ujjak ideje jő,
esős időre fagy idő.
Mindegy: ősz lenget lombokat, vagy nyár méla kolompokat,
nekünk nem hord csak gondokat.
Csönd üli meg a kerteket, valaki… messze… nevetett.
Itten? Csak őrült lehetett.
Forrás: magyar-versek.hu
Hópelyhek szállnak, szálldogálnak,
Megint egy évet sírba zárnak.
Lágy szemfedője hólepel,
Bent lobogó láng fénye mellett
Talán a szép nyárról csevegnek,
Kiket fagy, hó nem érdekel.
Ha zúg a szél, havat söpörve,
Megtérnek csöndes házi körbe,
Feledni szélvészt, zúzmarát.
Ha künn a vihar egyre jobban
Tombol, megfér egy kis sarokban
Az ellenség s a jóbarát.
Óh, mindig igy van e világba’!
Kiket baj ér vagy sors csapása,
Együtt busúlnak rendesen.
Boldog, kinek van púha fészke,
Ki, ha bu gond szállott fejére,
Egy kis sarokba’ megpihen.
Forrás: magyar-versek.hu
Aranylanak a halvány ablakok…
Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
a hósík messze selymesen ragyog.
Beszélget a kályhánál a család,
a téli alkony nesztelen leszállott.
Mint áldozásra készülő leányok,
csipkés ruhába állanak a fák.
A hazatérő félve, csöndesen lép,
retteg zavarni az út szűzi csendjét,
az ébredő nesz álmos, elhaló.
S az ónszin égből, a halk éjszakában
táncolva, zengve és zenélve lágyan,
fehér rózsákként hull alá a hó.
Forrás: magyar-versek.hu
Ott kint a télnek bús haragja
Fagyosan zordul, dúlva-dúl,
A lombjavesztett fákon által
A vihar zúg, süvölt vadul.
Elhervadt a mezők virága,
A puszta fának lombja sincs,
– De szívemben mosolygó hála
Nyíló virága drága kincs. –
Szívem virágit nyújtom át itt,
S kívánom szívből igazán:
Az Isten éltesse sokáig
Az én jó, kedves jó Apám!
Forrás: magyar-versek.hu
Életünk hulló karácsonyfáján
halkan repesnek a lángok.
Fölöttünk és bennünk hömpölyög
a hidegáramú csönd.
Mosson ki, vigyen magával
fodros hátán mindent, ami volt:
esdő várakozások meddőségét,
kulcsoltkezű, hasztalan imákat.
Hópárnás nagy fenyők alatt
üljünk le a törpék közé,
burkolózzunk a hallgatásba
s húnyjuk le félig a szemünket.
S míg csillagok kezdenek pislákolni,
töprengjünk az eljövő felől:
hogyan kellene megszólalni?
S mindent elülről kezdeni?
Forrás: magyar-versek.hu
Hová jutottam? Nem tudom.
Szeretni, nem szeretni: vétek.
Ha volna még akáclevél,
azon számlálnám érverésed.
A magamét is számolom,
a csontok közti félsötétet
fél-éjszakán át szaggatom –
ha volna még akáclevél,
felelni tudna értem, érted –
egy alvadt vér a mellkasom.
Hogy füstölgött az a folyó,
hogy füstölgött a téli alkonyatban!
Érzett az alvilági hő,
még átsütött a földalatti katlan,
melyből zuhogva dőlt elő –
a zúzmarás, fehér sötétben
egy sor fekete nád, s a gyéren
hófoltos, néma, sík mező –
hogy füstölögne itt a vérem,
az alvilágból felszökő,
hogy füstölögne a félsötétben.
Hosszabbodik a nap az évben,
ez szült: téli napforduló.
Most kéne újra megszületni,
mint egy folyó.
Vagy a sötét, magánvaló
természet odvaiba halva,
hol nem nő már akáclevél,
inkább letérdelek a partra,
s a sűrű, alvilági vízzel
míg gyéren szálldogál a hó
keresztet rajzolok magamra.
(1958. január 30.)
Forrás: Magyar Kurír
Könnyelmű, bolondos fajta vagyunk.
De októberben nagyon félünk.
Sápadt az arcunk, fátylas a szemünk
s begyújtjuk a lobogó nagy tüzet.
Gyümölcsök helyett kis szobánkban
a polcokra meséket rakunk,
duruzsoló, piros, érett meséket:
fehér időkre kellenek.
Gondjainkkal megtömjük a kályhát,
– hiszen annyi van, annyi van! –
rövidke négy hónapig, öt hónapig
bizton eltartanak.
Vacogva megcsókoljuk egymást.
Aztán egy egész lompos fenyő-erdőt
húzunk magunkra takarónak:
Téli álomra térünk.
Forrás: Magyar Kurír
Hova lett a tarka szivárvány az égről?
Hova lett a tarka virág a mezőkről?
Hol van a patakzaj, hol van a madárdal,
S minden éke, kincse a tavasznak s nyárnak?
Odavan mind! csak az emlékezet által
Idéztetnek föl, mint halvány síri árnyak.
Egyebet nem látni hónál és fellegnél;
Koldussá lett a föld, kirabolta a tél.
Olyan a föld, mint egy vén koldús, valóban,
Vállain fejér, de foltos takaró van,
Jéggel van foltozva, itt-ott rongyos is még,
Sok helyen kilátszik mezítelen teste,
Ugy áll a hidegben s didereg… az inség
Vastagon van bágyadt alakjára festve.
Mit csinálna kinn az ember ilyen tájban?
Mostan ott benn szép az élet a szobában.
Áldja istenét, kit istene megáldott,
Adván néki meleg hajlékot s családot.
Milyen boldogság most a jó meleg szoba,
S meleg szobában a barátságos család!
Most minden kis kunyhó egy tündérpalota,
Ha van honnan rakni a kandallóra fát,
S mindenik jó szó, mely máskor csak a légbe
Röpűl tán, most beszáll a szív közepébe.
Legkivált az esték ilyenkor mi szépek!
El sem hinnétek tán, ha nem ismernétek.
A családfő ott fenn űl a nagy asztalnál
Bizalmas beszédben szomszéddal s komával,
Szájokban a pipa, előttök palack áll
Megtelve a pince legrégibb borával;
A palack fenekét nem lelik, akárhogy
Iparkodnak… ujra megtelik, ha már fogy.
Kinálgatja őket a jó háziasszony,
Ne félj, hogy tisztjéből valamit mulasszon,
Hej mert ő nagyon jól tudja, mit mikép kell,
A kötelességét ő jól megtanulta,
Nem bánik könnyen a ház becsületével,
Nem is foghatják rá, hogy fösvény vagy lusta.
Ott sürög, ott forog, s mondja minduntalan:
„Tessék, szomszéd uram, tessék, komám uram!”
Azok megköszönik, s egyet hörpentenek,
S ha kiég pipájok, ujra rátöltenek,
És mint a pipafüst csavarog a légben,
Akkép csavarognak szanaszét elméik,
És ami már régen elmult, nagyon régen,
Összeszedegetik, sorra elregélik.
Akitől nincs messze az élet határa,
Nem előre szeret nézni, hanem hátra.
A kis asztal mellett egy ifjú s egy lyányka,
Fiatal pár, nem is a mult időt hányja.
Mit is törődnének a multtal? az élet
Előttök vagyon még, nem a hátok megett;
Lelkök a jövendő látkörébe tévedt,
Merengve nézik a rózsafelhős eget.
Lopva mosolyognak, nem sok hangot adnak,
Tudja a jóisten mégis jól mulatnak.
Amott hátul pedig a kemence körűl
Az apró-cseprőség zúgva-zsibongva űl,
Egy egész kis halom kisebb-nagyobb gyermek
Kártyából tornyokat csinál… épít, rombol…
Űzi pillangóit a boldog jelennek,
Tennapot felejtett, holnapra nem gondol. –
Lám, ki hinné, mennyi fér el egy kis helyen:
Itt van egy szobában mult, jövő és jelen!
Holnap kenyérsütés napja lesz, szitál a
Szolgáló s dalolgat, behallik nótája.
Csikorog a kútgém ott kinn az udvaron,
Lovait itatj’ a kocsis éjszakára.
Húzzák a cigányok valami víg toron,
Távolról hangzik a bőgő mormogása.
S e különféle zaj ott benn a szobába’
Összefoly egy csendes lágy harmóniába.
Esik a hó, mégis fekete az útca,
Nagy, vastag sötétség egészen behúzta.
Járó-kelő ember nem is igen akad,
Egy-egy látogató megy csak hazafelé,
Lámpája megvillan az ablakok alatt,
S fényét a sötétség hirtelen elnyelé,
Eltűnik a lámpa, a bennlevők pedig
Buzgón találgatják: vajon ki ment el itt?
(Pest, 1848. január)
Forrás: Magyar Kurír
A kertbe bejöttek a fák
megálltak a kerítés mellett
éhesen, szomjasan kéregettek.
Aztán egyre közelebb jöttek,
kalapjuk, köpenyük az úton hagyták,
csak az árnyuk követi őket
a téli fákat
a szenvedőket.
HIÁBA zárom ki a mindenséget
a függönyön át merőn néz reám.
Forrás: Magyar Kurír
A jeges föld alatt már megfogant
a hóvirág. Magzatot melegít
fagyott hó.
Lombtalan faágak rácsozata.
Magában is teljesség.
Végtelen.
Felhők húznak a februári égen.
Madárrajok – fényesség,
félsötét.
Talán tavaszodik. A jégvirág
szirma lehullt – az ablakban
üresség.
Forrás: Magyar Kurír
