Éj-mélyből fölzengő
– csing-ling-ling – száncsengő.
Száncsengő – csing-ling-ling –
tél csendjén halkan ring.
Földobban két nagy ló
– kop-kop-kop – nyolc patkó.
Nyolc patkó – kop-kop-kop –
csönd-zsákból hangot lop.
Szétmálló hangerdő
– csing-ling-ling – száncsengő.
Száncsengő – csing-ling-ling –
tél öblén távol ring.
Forrás: Versek mindenkinek
Nagy-izgatottan tettem ki a vágyam
a jégvirágos ablakok mögé – :
Talán ma győz a mese-hit, varázs,
s ha csak egy nagyon kicsit is jó voltam,
valami szépet hoz a Mikulás.
Kavargó pelyhek szitáltak az égből,
mint kérdéseink fehér másai:
lesz valaha jobb, lesz valaha más? –
És kigyúlt szemmel, merengve susogtam.
Régi kisgyerek… régi Mikulás…
Álmaim vannak, mind-mind olyan régi:
tavasz várása, csókos szerelem,
kevesebb küzdés, több boldogulás,
örökös nóta csengése a számon –
Elhozza holnap mind a Mikulás!
…és reggel, – reggel üres volt az ablak,
hóval párnázott hideg, befagyott,
– és megértettem: meghalt a varázs…
A kisírt-szemű bús, nagy gyerekeknek
semmit sem hoz a régi Mikulás.
Forrás: Versek mindenkinek
dsida jenő, mit hoz a mikulás, mikulás, csalódás, elmúlás, gyermeki hit, tél, 1925
Télapónak hó szakálla
Feje tarkó, ing a lába,
Lehe jégcsap, képe ráncos,
Járja a haláli táncot.
Zúz a szárnya, bús az árnya, mi
De a táncot egyre járja.
Térdig ér a hószakálla,
Sírfenékig lóg a lába.
Forrás: Versek mindenkinek
Türelmetlen hóviharok topognak
a meteorológiai inté-
zet kapujában,
maholnap megint csokrot köthetek
varjúszárnyakból, miként minden évben,
mert mily kopár lenne a téli ég,
mily egyhangú a havas háztető
e csokrok nélkül.
Ennyivel én is hozzájárulok
az évszak szépségeihez, a többi:
a holdsütötte zúzmara gyémántja,
a hómezőkön lépkedő kék árnyak,
a fenyvesek zöld gleccsere a ködben,
de még a jégcsap és a jégvirág is
más költők művei.
(Akár ide is írhatnám, melyik
alkotás melyik költőtársamé,
ki mestere a jégcsapfaragásnak,
s ki az, ki tudja, mennyi fényt kíván
az esti ág, hogy remekmű legyen?)
Az én munkám néhány percnyi csupán,
csak földobom madaraim az égre,
aztán pihenhetnek
jövő novemberig,
nem úgy, mint szorgos társaim, akiknek
ahány reggel és ahány délután,
megannyi föladat –
ezért talán illetlen is, ha szólok,
ha végül is én figyelmeztetek:
Közel a perc, barátaim,
készüljünk föl a télre!
Forrás: Magyarul Bábelben
Pirosat pislog vagy zöldet mutat
az indóház előtt a szemafor? –
hová dülöng velem ez a vonat,
átcsattog még a viaduktokon?
Havat hirdet a decemberi ég,
kibámulva holnap az ablakon,
meglátom-e árnyam szaladni még
az idei havon
Forrás: Magyarul Bábelben
Figyelmeztetlek;
mint a téli reggel,
egemen annyi csak
– ha fölkél is – a nap,
amennyi sugarat
tőled ha kap.
S: vigyázzad lépteid,
ha mellettem, velem,
a percek ónosesője zizeg,
megfagy a köveken.
És: kapaszkodni nincs
se fal, se ág…
Én be nem csaplak,
a közhely szavát mondom,
ha érteni csak az segít.
Tél van. Korán esteledik.
Forrás: Index.hu – Kedvesch versek
(ford.: Vas István)
A nap s az év az éjfélt érte el,
Luca hét órán át veti le csak
álarcát, kimerült a nap,
elszórt kis tüzeket lövell.
Már magába ivott
a vízkóros föld minden balzsamot,
az élet, mint ágy végén a halott,
lapul, de hozzám képest eleven:
a Sírfelirat vagyok mindezen.
Úgy nézzetek engem, ti, akik a
jövő tavasszal lesztek szeretők,
mint általános temetőt;
a szerelem-alkímia
engem már áthatott,
a semmiségből sajtolt párlatot,
hülye nyomorból, és most átadott
a nincs-nek, amely mindig visszavár,
s újjászült a hiány, homály, halál.
Mások mindenből kivonják a jót,
éltető lelket, formát, szellemet.
A szerelem lombikja tett
semmivé engem. Nagy folyót
sírtunk, és az egész
világ – mi ketten – fúltunk bele, és
két káosz lettünk, amikor kevés
volt nekünk, amik voltunk; néha meg
lelkünk elszállt s maradtunk tetemek.
Az ős-elixír-semmiből fakadt
létem, mikor ő meghalt (oly hamis
e szó!). Hisz tudnám magam is,
ha férfi volnék; célt, utat
az állat is követ
(ha az vagyok), de még a fák, kövek
is tudják, mi a vágy és gyűlölet;
s ha közönséges semmi, árny vagyok,
hol van a test s a fény, amely ragyog?
De Semmi vagyok; nem újul Napom.
Ti szerelmesek, most a gyönge Nap
a Bakhoz új kéjért szalad,
hogy majd vigadjatok nagyon
a kurta nyáron át.
Kedvesem ünnepli az éjszakát.
Hozzá készülök. Ez az óra hát
az ő számára hajnal s alkonyat.
Éjfélbe ért az esztendő s a nap.
Forrás: Magyar Bábel
A kicsi kocsma ablaka világos,
Fehérvirágos, mint a temető,
Hol a nap éppen vérködösen áldoz
S a hold sápadt sarlója egyre nő.
Az este jő és a fehér keresztek
Nagy békessége integet felénk,
Szelíd magánya a mély, ősi kertnek,
Hol megpihen majd minden nemzedék.
A tünde ég pásztortüzei lassan
Kigyúlnak rendre és az ég alatt,
A temetőben és a kocsmazajban,
Egy néma angyal halkan áthalad.
A szárnyakat hallják egy pillanatra
A vén ivók s bús holtak, csöndbe lenn,
A Bodri szűköl, a havat kaparja
S a kakukkóra megáll hirtelen.
Babona, bánat, borok és botorság,
Mind összekapnak és a kocsma zug,
Fölzengenek az átkok és a nóták
És döngetik a temetőkaput!
Forrás: MEK
Ezüst esőbe száll le a karácsony,
a kályha zúg, a hóesés sűrű;
a lámpafény aranylik a kalácson,
a kocka pörg, gőzöl a tejsűrű.
Kik messze voltak, most mind összejönnek
a percet édes szóval ütni el,
amíg a tél a megfagyott mezőket
karcolja éles, kék jégkörmivel.
Fenyőszagú a lég, és a sarokba
ezüst tükörből bókol a rakott fa,
a jó barát boros korsóihoz von.
És zsong az ének áhítatba zöngve…
Csak a havas pusztán, a néma csöndbe
sír föl az égbe egy-egy kósza mozdony.
Forrás: magyar-versek.hu
Második hó: február van,
hócsillagok a határban;
fényes puska csöve: durr!
Szedd a lábad, róka úr.
Tiszta kék az égi pálya,
füstölög a házak pipája,
talpas szán a hóba vág,
csörg a fán a száraz ág.
Odalenn a rőt berekben
jég páncélja rengve rebben;
prímet furulyál a szél,
peng a korcsolya-acél.
Havas bundán hosszú öltés:
szürke sávba fut a töltés;
hej, de messzire szalad,
most robog rajt a vonat.
Bakterháznak ablakába
hóvirág van egy nyalábba,
hóvirág… hóvirág…
Hej, de hideg a világ.
Forrás: magyar-versek.hu
