Címke: természet

  • Jékely Zoltán: Fent és lent

    Fejünk felett mély, bársony kurrogással
    hollópár szállt el lompos-feketén;
    szerelmes szót váltottak ők egymással –
    ugyanazt mondták, amit te meg én.

    Hímes szavakkal egymást most megejtjük,
    bokrokba csal a bíbor kábulat.
    Őszre egymás hangját is elfelejtjük –
    de soha rejtelmes kurrogásukat!


    Forrás: Szívzuhogás

  • Nagy László: Hóharmat mardos

    Hóharmat mardos, levél emésztődik,
    ideje jött a zablátlan erőknek,
    völgyek emlőin rettenetes kölykek,
    vaksin gomolygó ködök nevelődnek.

    Dalos madárnak ég nem nyílik többé,
    mérgesebb lett a fellegek futása,
    rám jön a tél, ó, mért kellett elhagynom
    szívednek forró udvarát, Zsuzsánna!


    Forrás: Szívzuhogás

  • Juhász Gyula: Temető

    A hervadás bús pompájában áll most
    a temető. Ó, mennyi szín, derű,
    fehér és lila őszi rózsatenger,
    mely hullámzik az enyészet szelére.

    Egy alacsony pad vár rám pihenőül,
    előtte zöld deszkából ácsolt apró
    sírdomb szelíden mosolyog a fényben.
    Fölöttem magyar égnek végtelenje,
    előttem a határtalan magyar táj.

    E kicsi sírban egy csöpp lányka szunnyad,
    mint elhervadt virág az ősi kertben.
    Köröttem mindenütt békés keresztek
    s mély nyugalom beszédes csöndje hallgat,
    mely minden bölcsességnél igazabb.

    E kicsi hant előtt, e nagy magányban
    megölelem az édes életet,
    mely ragyogást küld jeltelen sírokra
    s virágözönt az ódon temetőkbe,
    s az őszi nap csókjával arcomon
    megindulok rózsásan, dalosan,
    a boldog elmúlás víg vőlegénye.

    Forrás: MEK

  • Jékely Zoltán: Az alkonyat

    Az alkonyat a legtisztább zene,
    az alkonyat a legszebb épület;
    meghallhatod, ha nincsen is füled,
    megfoghatod, ha nincsen is kezed.

    Az alkonyat a legszebb költemény,
    ködtemplomon a legszebb falikép;
    ha ilyet alkotnék valamikép,
    halhatatlanságom nem félteném.

    Az alkonyat a lelkemnek tava,
    melyen hattyú módjára útrakél
    s csak hagyja, hagyja, hogy ide s tova
    ringassa rajta az esteli szél.

    Forrás:

  • Csukás István: A nagy, édes nyári szeretkezések

    A nagy, édes nyári szeretkezések!
    A lehúzott redőny mögött, mint a tigrisek,
    csíkos bőrrel, villogó foggal, elzuhanva,
    majd föltámadva; dzsungelként lélegzik
    a szoba, forró leheletben páfrány ring,
    csigolyafüzér levelekkel, a vázában szomjan
    hal a rózsa, szép nyaka lehajlik megadóan,
    a mennyezeten monszun áramlik, egyszer
    a tenger felől, egyszer a tenger felé,
    lágy szárnyakat lebbent a levetett ruha,
    gyalogló hattyúk a földön, moccanatlan
    hullámverés, az önkívületi szünet alatt vonuló,
    a szoba puhán szétválik nőneművé
    és hímneművé, egy nem mérhető, boldog
    pillanatra két arcát mutatja, egy,
    csak megsejtett boldog pillanatra anya
    és apa lesz, fiú és lány lesz egyszerre minden,
    mámorosan visszaosztódunk az első sejtig,
    a tökéletes egyszerűségig, már nem vagyunk,
    csak együtt a kettő, kezünk, lábunk, mellünk,
    combunk, ágyékunk egymásba hatolva, egymással
    elkeveredve, magunkat szeretjük s magunkat
    simogatjuk a másik kézzel, magunkat
    csókoljuk a másik szájjal, bennünk a világ
    görcsösen egyesül, mi szétválunk férfivá
    s nővé, a szoba egybeolvad, kihűl, idegen
    lesz, fázunk, józanul öltözünk őszbe, télbe.


    Forrás: MEK

  • Weöres Sándor: Pastorale

    Bőrödre zöld fényt lop a félhomály
    s két szemgolyód egészen elsötétül.
    Forró lehed a vállgödrömbe szédül,
    nyakamra száll a pilleszárnyú száj.
    A szíved lüktetése szíven üt,
    feszes indák fonódnak derekamra,
    te vagy köröttem fönn, lenn, jobbra, balra,
    élő koporsó, átfogsz mindenütt.

    Oldalam bordás tengerpartja mellett
    hogyan hullámzik a hasad, a melled!
    Fekszünk, lelketlen, mint az állatok.
    Megindulnak félelmes áramok,
    mint fellegárnyas föld felé a villám. —
    Aztán burkot von a könny a pupillán.


    Forrás: MEK

  • Bella István – Mire meglelnek

    A csönd, a hallgatás nagyobb világ,
    hogysem egyedül cipelni lehetne,
    nagyobb földrész a szerelem,
    hogy egyedül bejárni lehetne,

    éhesen, világra éhesen
    nyílt tájaidra így vetődtem,
    bejárni ami kénytelen,
    visszatalálni szülőföldem,

    a vér nádasa lobog itt,
    ártatlan vizek, tükröző nyárfák,
    zsombék-öl, fű-haj boldogít,
    egy tükör nekem adja árnyát,

    hogy vissza ne találjak, esik,
    s elmos mindent a nyomomban
    hulló csillagok keresik,
    s hiába, azt, aki voltam,

    mire meglelnek – nyár vagyok,
    és ősz és tél és újra lángzó
    tavasz, mert beléd változok,
    földem, vándorló virágszóm.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Sárközi György – Virágok beszélgetése

    – Külön indákon tekeregve
    bús virág voltam, bús virág voltál,
    köszönöm, hogy nagy bolygásodban
    mégis – mégis hozzám hajoltál.

    Ideges, keringő kacsokkal
    akkor futottál mellém éppen,
    mikor már-már alákonyultam
    sötét levelek hűvösében.

    – Külön indákon tekeregve
    bús virág voltam, bús virág voltál,
    köszönöm, hogy nagy magányodban
    mégis – mégis hozzád karoltál.

    Már-már sírósan becsukódó
    kelyhedet rám nyitottad önként,
    s lelked lelkembe átejtetted,
    hogy ott forogjon csípős könnyként.

    – Egymás mellett és egymás ellen
    nyílunk mi, nyugtalan virágok,
    kergetőzve s összeborulva,
    mint tengeren játszó sirályok,

    rázkódva forgó viharokban,
    bukdosva pergő jégesőben,
    idegenül tán mindörökké,
    de mindöröktől ismerősen.

    – Egymás mellett és egymás ellen
    nyílunk mi, nyugtalan virágok,
    megtört gőgben összeakadva,
    mint száműzött, koldús királyok,

    s úgy nézzük egymást szomorúan,
    kíváncsian s mindent tudóan,
    mint hulló csillagok figyelnek
    egymás útjára lefutóban.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Kormos István – Vallomás régholt költő hangján

    Sirály vízre csapódó
    szerelmem kötő-oldó
    hurcolász színed elébe
    hurcolász három holló

    Elmerül libeg felszáll
    vízgyöngyös liliomszál
    tejfehér ködök takarnak
    hét kócsag körbe kószál

    Álmom öblén kutatlak
    a nap rád nyíló ablak
    a hold az aranyszárcsa
    száll keletről nyugatnak

    Bukdos zöld békalencse
    buzogány-tengerben fel-le
    szélvetés hóaratás
    árnyéka borul fejemre

    Sulyom sás szittyó káka
    mohafalak homálya
    dobok vad buffogása
    szívem harangozása

    Forrás: Szívzuhogás

  • Csoóri Sándor – Rossz églakó lennél

    Nem látok mást, csak a testedet látom,
    birodalomnyi hajadat szélben és betegágyon;
    nem ismerek mást, csak amit te szerethetsz,
    amit a gyors napokból magadhoz közelengedsz.

    Üvegcserép a dombon a sár fölé téged vetít,
    lekicsinyített égben jársz, sétáltatod a szemeid,
    madár- és felhő-forgalomban sutább vagy, mint a Nagykörúton,
    rossz églakó lennél s ezt én már régen tudom.

    Bokádhoz vadfű illik, vadmályva, mátrai gyom,
    kőfolyás, vízfolyás, parázna bazsalikom,
    földön fetrengő harangszó, nem amely szélbe temet.
    Ágyadba tudsz te csalni katicabogarat s csipkézett tölgylevelet.

    Nincs nálad nekemvalóbb, nőneműbb test, nőneműbb mosoly,
    nomád maradtál, mint a szél s nászéjszakázó kökénybokor;
    ha mezítláb holnap fűre lépsz, bársonyos leszek belül,
    s mit bánom én, hogy a világ szálkásodik vagy ércesül.

    Háború készül újra, mozdulnak már a jövendő romok.
    Sötét szemüveget visel az ég is, mint a puccsista tábornokok,
    de ha golyókkal kell is együtthálnunk, ott leszel velem,
    ott virraszt majd a kezem lüktető nyakereden.

    Forrás: Szívzuhogás