Fejünk felett mély, bársony kurrogással
hollópár szállt el lompos-feketén;
szerelmes szót váltottak ők egymással –
ugyanazt mondták, amit te meg én.
Hímes szavakkal egymást most megejtjük,
bokrokba csal a bíbor kábulat.
Őszre egymás hangját is elfelejtjük –
de soha rejtelmes kurrogásukat!
Forrás: Szívzuhogás
Hóharmat mardos, levél emésztődik,
ideje jött a zablátlan erőknek,
völgyek emlőin rettenetes kölykek,
vaksin gomolygó ködök nevelődnek.
Dalos madárnak ég nem nyílik többé,
mérgesebb lett a fellegek futása,
rám jön a tél, ó, mért kellett elhagynom
szívednek forró udvarát, Zsuzsánna!
Forrás: Szívzuhogás
A hervadás bús pompájában áll most
a temető. Ó, mennyi szín, derű,
fehér és lila őszi rózsatenger,
mely hullámzik az enyészet szelére.
Egy alacsony pad vár rám pihenőül,
előtte zöld deszkából ácsolt apró
sírdomb szelíden mosolyog a fényben.
Fölöttem magyar égnek végtelenje,
előttem a határtalan magyar táj.
E kicsi sírban egy csöpp lányka szunnyad,
mint elhervadt virág az ősi kertben.
Köröttem mindenütt békés keresztek
s mély nyugalom beszédes csöndje hallgat,
mely minden bölcsességnél igazabb.
E kicsi hant előtt, e nagy magányban
megölelem az édes életet,
mely ragyogást küld jeltelen sírokra
s virágözönt az ódon temetőkbe,
s az őszi nap csókjával arcomon
megindulok rózsásan, dalosan,
a boldog elmúlás víg vőlegénye.
Forrás: MEK
Az alkonyat a legtisztább zene,
az alkonyat a legszebb épület;
meghallhatod, ha nincsen is füled,
megfoghatod, ha nincsen is kezed.
Az alkonyat a legszebb költemény,
ködtemplomon a legszebb falikép;
ha ilyet alkotnék valamikép,
halhatatlanságom nem félteném.
Az alkonyat a lelkemnek tava,
melyen hattyú módjára útrakél
s csak hagyja, hagyja, hogy ide s tova
ringassa rajta az esteli szél.
Forrás: –
A nagy, édes nyári szeretkezések!
A lehúzott redőny mögött, mint a tigrisek,
csíkos bőrrel, villogó foggal, elzuhanva,
majd föltámadva; dzsungelként lélegzik
a szoba, forró leheletben páfrány ring,
csigolyafüzér levelekkel, a vázában szomjan
hal a rózsa, szép nyaka lehajlik megadóan,
a mennyezeten monszun áramlik, egyszer
a tenger felől, egyszer a tenger felé,
lágy szárnyakat lebbent a levetett ruha,
gyalogló hattyúk a földön, moccanatlan
hullámverés, az önkívületi szünet alatt vonuló,
a szoba puhán szétválik nőneművé
és hímneművé, egy nem mérhető, boldog
pillanatra két arcát mutatja, egy,
csak megsejtett boldog pillanatra anya
és apa lesz, fiú és lány lesz egyszerre minden,
mámorosan visszaosztódunk az első sejtig,
a tökéletes egyszerűségig, már nem vagyunk,
csak együtt a kettő, kezünk, lábunk, mellünk,
combunk, ágyékunk egymásba hatolva, egymással
elkeveredve, magunkat szeretjük s magunkat
simogatjuk a másik kézzel, magunkat
csókoljuk a másik szájjal, bennünk a világ
görcsösen egyesül, mi szétválunk férfivá
s nővé, a szoba egybeolvad, kihűl, idegen
lesz, fázunk, józanul öltözünk őszbe, télbe.
Forrás: MEK
Bőrödre zöld fényt lop a félhomály
s két szemgolyód egészen elsötétül.
Forró lehed a vállgödrömbe szédül,
nyakamra száll a pilleszárnyú száj.
A szíved lüktetése szíven üt,
feszes indák fonódnak derekamra,
te vagy köröttem fönn, lenn, jobbra, balra,
élő koporsó, átfogsz mindenütt.
Oldalam bordás tengerpartja mellett
hogyan hullámzik a hasad, a melled!
Fekszünk, lelketlen, mint az állatok.
Megindulnak félelmes áramok,
mint fellegárnyas föld felé a villám. —
Aztán burkot von a könny a pupillán.
Forrás: MEK
A csönd, a hallgatás nagyobb világ,
hogysem egyedül cipelni lehetne,
nagyobb földrész a szerelem,
hogy egyedül bejárni lehetne,
éhesen, világra éhesen
nyílt tájaidra így vetődtem,
bejárni ami kénytelen,
visszatalálni szülőföldem,
a vér nádasa lobog itt,
ártatlan vizek, tükröző nyárfák,
zsombék-öl, fű-haj boldogít,
egy tükör nekem adja árnyát,
hogy vissza ne találjak, esik,
s elmos mindent a nyomomban
hulló csillagok keresik,
s hiába, azt, aki voltam,
mire meglelnek – nyár vagyok,
és ősz és tél és újra lángzó
tavasz, mert beléd változok,
földem, vándorló virágszóm.
Forrás: Szívzuhogás
– Külön indákon tekeregve
bús virág voltam, bús virág voltál,
köszönöm, hogy nagy bolygásodban
mégis – mégis hozzám hajoltál.
Ideges, keringő kacsokkal
akkor futottál mellém éppen,
mikor már-már alákonyultam
sötét levelek hűvösében.
– Külön indákon tekeregve
bús virág voltam, bús virág voltál,
köszönöm, hogy nagy magányodban
mégis – mégis hozzád karoltál.
Már-már sírósan becsukódó
kelyhedet rám nyitottad önként,
s lelked lelkembe átejtetted,
hogy ott forogjon csípős könnyként.
– Egymás mellett és egymás ellen
nyílunk mi, nyugtalan virágok,
kergetőzve s összeborulva,
mint tengeren játszó sirályok,
rázkódva forgó viharokban,
bukdosva pergő jégesőben,
idegenül tán mindörökké,
de mindöröktől ismerősen.
– Egymás mellett és egymás ellen
nyílunk mi, nyugtalan virágok,
megtört gőgben összeakadva,
mint száműzött, koldús királyok,
s úgy nézzük egymást szomorúan,
kíváncsian s mindent tudóan,
mint hulló csillagok figyelnek
egymás útjára lefutóban.
Forrás: Szívzuhogás
Sirály vízre csapódó
szerelmem kötő-oldó
hurcolász színed elébe
hurcolász három holló
Elmerül libeg felszáll
vízgyöngyös liliomszál
tejfehér ködök takarnak
hét kócsag körbe kószál
Álmom öblén kutatlak
a nap rád nyíló ablak
a hold az aranyszárcsa
száll keletről nyugatnak
Bukdos zöld békalencse
buzogány-tengerben fel-le
szélvetés hóaratás
árnyéka borul fejemre
Sulyom sás szittyó káka
mohafalak homálya
dobok vad buffogása
szívem harangozása
Forrás: Szívzuhogás
Nem látok mást, csak a testedet látom,
birodalomnyi hajadat szélben és betegágyon;
nem ismerek mást, csak amit te szerethetsz,
amit a gyors napokból magadhoz közelengedsz.
Üvegcserép a dombon a sár fölé téged vetít,
lekicsinyített égben jársz, sétáltatod a szemeid,
madár- és felhő-forgalomban sutább vagy, mint a Nagykörúton,
rossz églakó lennél s ezt én már régen tudom.
Bokádhoz vadfű illik, vadmályva, mátrai gyom,
kőfolyás, vízfolyás, parázna bazsalikom,
földön fetrengő harangszó, nem amely szélbe temet.
Ágyadba tudsz te csalni katicabogarat s csipkézett tölgylevelet.
Nincs nálad nekemvalóbb, nőneműbb test, nőneműbb mosoly,
nomád maradtál, mint a szél s nászéjszakázó kökénybokor;
ha mezítláb holnap fűre lépsz, bársonyos leszek belül,
s mit bánom én, hogy a világ szálkásodik vagy ércesül.
Háború készül újra, mozdulnak már a jövendő romok.
Sötét szemüveget visel az ég is, mint a puccsista tábornokok,
de ha golyókkal kell is együtthálnunk, ott leszel velem,
ott virraszt majd a kezem lüktető nyakereden.
Forrás: Szívzuhogás
