Címke: természet

  • József Attila: Csudálkozunk az életen

    Ha mosolyog, mosolya csupa csillag,
    De ha szomjazom, akkor friss patak,
    Az én kedvesem az egeknek nyílhat,
    De megcsókolni csak nekem szabad.

    Haja szurokkal elkevert arany,
    Harmatos erdők az ő szemei,
    Küszöbe elé teríteném magam
    Lábtörőképpen, de nem engedi.

    Szavunk zugában megbúvik a csók,
    Testvéreihöz lopva jön ide…
    Mező álmodhat össze annyi jót –
    Az én kedvesem a füvek szíve.

    Este a csókok megszöknek velünk
    S végigfutván a világi téren,
    A hajnali égre leheveredünk
    És csak csudálkozunk az életen.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Kányádi Sándor: Ül a tél a hegy tetején

    Ül a tél a hegy tetején.
    Fehér kucsma van a fején.
    A hátán meg fehér suba.
    Készülődik a faluba.

    Tápászkodik, fölkel s jövet
    fehér terveket szövöget.
    Szórja, hinti, hol elhalad,
    két marokkal a friss havat.

    Fehéredik domb és lapály.
    Olykor-olykor a tél megáll.
    Gondos gazdaként széttekint,
    aztán munkába fog megint.

    Ahol kilátszik a vetés,
    vet oda egy marokkal, és
    mire a mi falunkba ér,
    mögötte már minden fehér.

    Egy kicsit még tipeg-topog,
    befagyasztja a patakot.
    Lepihen és a szürkület
    csöndjében füstöt ereget.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Reményik Sándor: Fagyöngy

    Ha könny a gyöngy:
    A fagyöngyök az erdők könnyei,
    Parányi könnyek, mozdulatlanok,
    Fák sudarára fagyott sóhajok,
    Az erdő gyöngybe fagyott bánata,

    Élősködők, mint minden bánat,
    Amely az élet üterére támad
    És lassan, észrevétlen
    Felszürcsöli vérét a büszke fáknak.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Gámentzy Eduard – Egy pillanat…

    Most minden egy kicsit megáll,
    Most nem mozdul a láthatár,
    Még van időd, hogy észrevedd!
    – Még láthatod!… Még nézheted!

    A szél titokban megpihen,
    Fülembe súg… Én elhiszem
    És megsimítom szárnyait,
    Mint szív a lélek álmait…

    A mozdulatlan ég alatt,
    A mozdulat egy pillanat
    Múlva újra visszatér,
    Már rügy fakad, már minden él!

    A tölgyfa lombja megremeg,
    Mint álmából a kisgyerek
    Úgy ébred fel a nagyvilág!
    – Csak én aludnék… még tovább!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • József Attila – Harmatocska

    Guggolva ringadoz
    a málnatő, meleg
    karján buggyos, zsíros
    papiros szendereg.

    Lágy a táj, gyöngy az est;
    tömött, fonott falomb,
    hegyek párája rezg
    a halmokon s dalom.

    Hát dolgoztam híven,
    zümmögve, mint a rét.
    Milyen könnyű a menny!
    A műhely már sötét.

    Fáradt meg együgyű,
    vagy tán csak jó vagyok
    s reszket, mint a fű
    és mint a csillagok.

    1929. augusztus

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szabó Lőrinc – Téli fák

    Hegynek vitt az erdei út.
    Megálltam. Vacogtak a fák,
    jobbra-balra messze kinyílt
    szemeim előtt a világ:

    a táj, mint vén agy vértelen
    eszméi, úgy levetkezett
    és nem maradt belőle, csak
    a csontváztiszta szerkezet.

    Tél volt és csönd, még semmi hó,
    az esti köd gyűlt és oszlott.
    Az elmúlt nyárnak a halott
    jelen csak kísértete volt

    s az élt, a múlt, mikor arany
    sípot fújtak itt a rigók,
    a zöld nyár, melynek hűlt helyén
    most füstként szürkült a bozót.

    Kísértet voltam én is a
    felboncolt és kipreparált
    erdőben: szinte csontomig
    éreztem a csupasz halált.

    – Fa vagyok én is, ágbogas
    csontváz! – és éreztem a gúzst
    s hogy az idő hogy marja le
    rólam is a lombot, a húst.

    Soká és mozdulatlanul
    álltam ott a dermedező
    csöndben… És lepattant egy ág
    és megmoccant a temető.

    Fölnéztem: – No, menjünk… – De most
    rám fogta ezer fekete
    vasvilláját és körülállt
    a halott vázak erdeje.

    – Nono! – ráztam fel magamat
    és megindultam, és mire
    elértem az első házakat,
    átjárt az élet melege,

    de tovább is, egész úton
    láttam még, hogy a ködön át
    hogy döfködtek felém fekete
    szarvaikkal a téli fák.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Juhász Gyula – Áldás a fenyőkre

    Mikor a tavasszal ibolyák fakadtak,
    Ti maradtatok csak búsnak, hallgatagnak,
    Madár szólt, virág nyílt mindenféle ágon,
    Ti állottatok csak árván a világon.

    De lám, itt a tél is! Madár, virág, hol van?
    Ti maradtatok csak örök virulóan.
    Áldjon meg az Isten, ti jó fák, hű lelkek,
    Néma hirdetői örök Szerelemnek.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Percy Bysshe Shelley – A szerelem filozófiája

    Forrás folyóba ömlik,
    folyó az óceánba;
    az egeknek folyton özönlik
    vegyülő suhogása;
    magány sehol; isteni jel
    s rend, hogy minden tünemény
    keveredjék valamivel –
    Mért ne veled én?

    A hegy csókolva tör égbe,
    habot hab ölel, szorít, átfog;
    egymást ringatva, becézve
    hajlonganak a virágok;
    a földet a nap sugara,
    a hold a tengereket:
    minden csókol… – S te soha
    engemet?

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Sík Sándor – Lelki beszélgetés a fenyőfákkal

    Ti zöldpalástú fenyvek, ti erdők papjai,
    Templomotokba jöttem vallani,
    Amire harminc éve, hogy egyre készülődök:
    Nincsen nálam őszintébb tisztelőtök.

    Nincs ami lelkemet tisztábban intené
    Nyílegyenesen föl, csak fölfelé,
    Mint az az egyre zengőbb három-négy-ötös akkord,
    Mellyel ti egyre följebb tornyosodtok.

    Állotok egyedül, mindegyik egymaga:
    Köröskörül a párzó éjszaka,
    S a sürge népű nappal, mely izzad és viháncol, –
    Ti nem vesztek tudomást a világról.

    Mint régi oszlopos szent, ki mit se kér, se vár,
    Tinektek nem kell csak a napsugár,
    Az eső meg a szél, amit a biztos ég küld.
    Vagytok, ember és föld kegyelme nélkül.

    Honnan van bennetek ez a szent nyugalom,
    Ez az örökzöld bizalom,
    Hogy így zöldelltek ingyen, télen-nyáron, betöltvén,
    Amelyre küldtek, a fenyői törvényt?

    Ki annyit tékozolt a semmi emberért,
    Egyszer talán hozzátok is beszélt.
    Tán még a Hatodik Nap fel sem hasadt a földre,
    És veletek már Igéjét közölte.

    Tán láttatok és láttok valami látomást,
    Valami ős kinyilatkoztatást,
    Amit a csillagok, amit az óceánok,
    Mit emberrel közölni nem kívántok.

    Amit én nem tudok, a titkot is, talán
    Tudjátok régen s úgy néztek reám,
    Mint – szemmel simogatva, szakállukba nevetve –
    Jóságos nagyapók csacsogó kisgyerekre.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Csorba Győző: Magános fa

    Társaim az apró füvek, nem messze tőlem fut az út,
    társaim az apró füvek, nincsenek méltóbb társaim,
    állok magam, azt sem tudom, hány éve már, – az éveim
    gyűrűkbe nőve védenek kérgem alatt.

    Ha emlékeim kérdenék, nehezen tudnám kezdeni:
    láttam, hallottam már sokat, s nem felejtettem semmit el.
    Nem messze tőlem fut az út, és lombom alatt mély a hűs,
    hallottam, láttam már sokat: bölcs agg vagyok.

    A lombom alatt mély a hűs, a lombom között mély a csönd,
    kis fészkeket dédelgetek, és lengetem a szeleket,
    egyfelé nyílt a tág határ, másfelé domb keríti el,
    s a domb mögül jönnek felém az emberek.

    Jönnek felém az emberek, hogy honnan jönnek, nem tudom –
    ó, mi lehet a domb mögött? – csak egyszer látnám legalább,
    de megroppant már az erőm, fölébe nőni nem fogok,
    s titok marad a volt-titok halálomig.

    Forrás: DIA – Csorba Győző