https://verskucko.com

Címke: természet

  • József Attila – Szomorúfűz

    Lábon járó szomorúfűz,
    Hűvösség csal, hűvösség űz,
    Hűvösség űz, hűvösség csal,
    Ez patakkal, az meg faggyal.

    De patakra nem találok,
    Mindenütt csak fagyot látok.
    S patak kéne, napfény kéne,
    Lehevernék az ölébe.

    Megduzzadnék, mint a többi
    Szerencsésebb erdőföldi.
    Virágoznék, mint az égbolt,
    Ha a kakas kukorékolt.

    Bokrok előtt alázkodok,
    Csillagokhoz fohászkodok:
    Hé csillagok, jó csillagok,
    Patakra már hol akadok?

    Leveleim, vigasságom,
    Nem ér utól bolygó lábam:
    Elhullajtván vigasságom,
    Marad a szomorúságom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gámentzy Eduárd – Bocsánat!

    A favágók megölik a fákat,
    és nem mondják Istennek: – Bocsánat!
    Olyan hangosak a láncfűrészek,
    ha mondanák, úgysem értené meg!?

    A fák sírnak, s rettentő haraggal
    farkasszemet néznek még a Nappal
    utoljára, majd recsegve dőlnek.
    Azután csak ölelik a földet.

    Mozdulatlan karjaikba zárva
    pihen kicsi mókusok halála.
    S a madarak… – Őket úgy szerettem! –
    Mondja már ki valaki helyettem!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor – Ami maradt

    Ami maradt, az már az örökélet:
    hamvazószerdák, nagycsütörtökök.
    Nem várok többé új föltámadásra,
    sodródó égre, amely mennydörög.

    Ablakaim boldog kertekre nyílnak,
    hegyes karókra fut a babvirág,
    kígyózik, csusszan, mintha rejtelmes, szép
    sétára hívna, vagy a túlvilág

    bozótosába. Nem, még nem megyek.
    Dacolok még kicsit az elmúlással,
    ahogy az életemmel is dacolni szoktam,
    néha jajszóval, néha fáklyalánggal.

    S ha kell, még nevetni is megtanulok
    kedvetekért, mászni cseresznyefára,
    vízen járni vagy holdfény-kötelen
    billegdélni bele az éjszakákba.

    Hátha így végre megszerettek, s nevemért
    még hazát is vehettek magatoknak,
    szegény szegények, akiket csupán
    a hajnalok rigói vigasztalnak.

    Élek, könnyülök, lassan fény leszek,
    boldog kertekre bízom rá magam:
    babvirágra, mályvára, nefelejcsre,
    ők tudják jobban, merre visz utam.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos – Intés kutyámnak

    Fekete vagy s itt állsz fehéren
    a februári fagy derében,
    hű őrizőm.
    Reánk van gondod, semmi másra,
    nem csábulsz el csatangolásra
    tarlón-mezőn.

    Jelezd a völgybe érkezőket,
    kirándulókat, gallyszedőket,
    erdei neszt.
    De a fácánkakast, a szépet
    s az érre szomjas őzikéket
    el ne ijeszd.

    Ha vaddisznót érzel közelben
    vagy róka jár a rőt ciherben,
    riaszd, csahold.
    (S azt sem bánom: üvölts, ha éjjel
    rézsárga óriás szemével
    rád néz a hold.)

    Ha támad szomszédunk kutyája
    s nagy szemfogát húsodba vágja,
    ne hagyd magad.
    S ha rabló törne ránk merészen,
    fogadd farkasugrásra készen
    s torkon ragadd.

    Ha rossz Halál sunnyogna erre
    s telkünkre is bejönni merne,
    el ne inalj.
    Kerüld meg némán és orozva,
    rohanj a nesztelen gonoszra
    s csontjába marj.

    De ha a jó Halál megállna
    s behívó intésemre várna
    kapunk előtt,
    nehogy reá mordulj, ha látod,
    illőn fogadd, mint jó barátot
    s bocsásd be őt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hajnal Anna – Egyszerre lélegzetet vettem…

    Egyszerre lélegzetet vettem,
    torkom hirtelen szabadult,
    a kő, mely majd bezúzta mellem,
    sziromcsomó lett, szerte hullt;
    s amikor szemem kinyitottam,
    köröttünk egy ázott csalit
    éppen a napban szárította
    kamaszos lombjait.

    Fülemben az a sötét zúgás
    átváltozott és tiszta lett,
    felismertem a patak hangját,
    mely a sűrűben nevetett…
    Nem félsz? kérdezted s szavaidból
    ezüstös ujjú könnyűség
    örvényt kavart a levegőben,
    mely felkapott, sodort feléd

    s mellemmel melledhez tapadtan,
    mint törzséhez szélfújt levél,
    éreztem, édes érintésed
    magának elígér;
    s mint fény ha bimbója kinyílik
    valami enyhe ébrenlét
    virágzott zsongó tagjaimban
    s átsugárzott beléd.

    Valami tündér szomjúsággal
    ölelkezett két hűvös láng,
    lankadtak s nem tudnak betelni
    s a zsibbadás úgy szállt le ránk,
    mint lepkék fehér havazása,
    mely megülte ámult szívünk…
    szárnyak nyitódtak és csukódtak
    s a csalit felrepült velünk…

    Lépések… láttak? sose bánjad!
    mentünk s az úton a kavics
    fehérre mosva nevetett ránk
    s virágok, füvek, bokrok is;
    zöld tenyereken ázott lepkék
    dermedten ültek, míg a nap
    leheletével melengette
    az ájult, fehér szárnyakat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor – Őszeleji kívánság

    A vadludak és a darvak
    már az égre ékelődnek;
    hosszú őszt a maradóknak,
    jó utat az elmenőknek.

    A fecskék is készülődnek,
    sürgönydróton sorakoznak;
    jó utat az elmenőknek,
    hosszú őszt a maradóknak.

    Az árnyékok vékonyodnak,
    a patakok hűvösödnek;
    hosszú őszt a maradóknak,
    jó utat az elmenőknek.

    Gyapjasodnak a kis őzek,
    vöröslik a lenyugvó nap;
    jó utat az elmenőnek,
    hosszú őszt a maradónak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szilágyi Domokos: Őszirózsák

    Tegnap még szégyenlős növendéklányként
    szemérmesen mosolyogtak az alig-hamvas
    szilvák, barackok, riadt-kicsi almák,
    hajladozó búzatáblák alig sejtették
    szőkeségük élet-adó hatalmát,
    a napok tüzes-arany csöndjébe
    bele-belecsattant egy zápor,
    a mezőn lesunyt füllel ázott a jószág,
    és látod, kedves:
    ma, a kert egyik zugában,
    orgonabokrok szoknyája alatt
    fölfedeztem néhány lapuló őszirózsát.
    Remegtek, mikor tetten értem őket,
    hogy szirmaikon cipelik már az őszt,
    hisz jóformán még nyár se volt – hát mit akarnak,
    de csak hallgattak makacsul,
    és benne volt e hallgatásban,
    hogy maholnap a faleveleken
    dérré kegyetlenedik a harmat,
    hogy a sarkon hancúrozó kölykök kezében
    labda helyett ott-szomorkodik a szamárfüles irka,
    az utcák megtelnek lebarnult emberekkel,
    s a siető, álmos arcokat
    piros-vidámra csipkedi a reggel;
    a sétatéren fiók-festő-gigászok
    lesik el a fáktól a pazar színkeverést,
    s szerelmes kamaszok verses vallomásra ihletődnek;
    lomhán csurognak a méz sugarak
    s érett-gyümölcs-illata lesz az anyaföldnek,
    és szemed parazsában
    föllobban újra a szerelem, a gyöngédség, a jóság.
    Szerettem volna neked adni a virágokat.
    De aztán csak ez a vers maradt.
    Mert mire hozzád érnek:
    elhervadnak a remegő őszirózsák.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kajirbekulu Gafú: Kuttabaj forrása

    Gyermekkorom óta vagy, te hűs forrás,
    Szomjas utas reménye e csobogás.
    Leánykarcsú hegyet, mint a selyemöv,
    Csak te ölelsz csörgedezve, soha más.

    Bár ittak, de szomjuk oltván nem tudtak
    Rád vigyázni, lásd, mielőtt elhagytak,
    Ételüket, edényüket eldobva,
    Beszennyeztek, aztán útnak indultak.

    Kiveted a mocskot némán, szótlanul,
    Jót és rosszat is vendégelsz konokul.
    Csobogsz, tisztulsz folytonosan, szelíden,
    Teremtettek jótevőnek, holnapul.

    Ősi medred nem hagyod, a meglevőt,
    Utas révén messzire jut táp-erőd.
    Mindenünk vagy. Kiket éltetsz, nem óvnak.
    Nem értem a vized mellől felkelőt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Oldzsasz Szülejmen: A fű

    Gyakran találkozunk a Tobol mellett
    az erdőben, a rőt őszi fűben,
    elheverünk,
    és meghitten hallgatunk,
    oly tisztának érzem magam veled,
    mint a Tobol, mely az Isimbe ömlik.
    Fákról vörös harmatcseppek hullnak,
    a fű, mint bíborvörös,
    dús lombtenger,
    kérlek, emlékezz mindig –
    mily boldogan
    nézett ránk a nagy szöcske
    a fűből.
    A mi erdőnkben nincsen más, csak béke,
    fénypatakok áradnak a fűben,
    és karod mentén, mint egy ösvényen,
    mászott egy hangya,
    fürgén ment,
    majd eltűnt.
    Minden madár egy dicsőítő dalt fújt,
    juharfák mögött folyt a néma Tobol.
    Mi lenne, mondd, ha nem lenne?
    Nem tudom.
    Mi lenne, ha nem lehetnék veled!

    Aki hasonlít rád, mind
    kedves nekem,
    a fehér fákat én őrizni fogom,
    akárhányszor megpillantalak téged,
    újra a legjobb emberré változom.
    Mi lenne, ha nem lenne a szemed
    fénnyel, fájdalommal, megbocsátással tele…
    Minden alkalommal szeress
    kedvesem úgy,
    mintha utoljára
    látnánk egymást.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szerszenbaj Ebu: Fehér felhő

    Fehér felhő, mondd meg nekem,
    Áruld már el: honnan jöttél?
    Mikor a nap megcsókolta,
    Alatau csúcsán lettél?

    Hattyúfehér selyemsálként
    Lebbensz le a sziklás csúcsról.
    Leánykendő volnál talán,
    Szél cibált el messzi útról?

    Tán az Arka szép leánya
    Fehér selymét ragadta meg,
    Kapta-vitte tova a szél,
    Ahogy ült és éppen hímzett?

    Alatau lábától jött,
    Repítette kis kendőjét,
    Sarkaiba a kedvesem
    Kötötte be a levelét?

    Fehér felhő a szívemet
    Próbálgatja egy énekkel.
    Hogyha szél fúj, ringatózik,
    Mint otthon a gyapottenger.

    Ne nyargalj, szél, fehér felhőm,
    Fejem fölül el ne fújjad!
    Mintha vízen úszó hattyú,
    Társa legyen sziklás csúcsnak.

    Fehér felhő, mondd meg nekem,
    Honnan jöttél eme tájra?
    Hogyha látlak, eszembe jut
    Szép kedvesem fehér fátyla.

    Forrás: Lélektől lélekig