Címke: természet

  • Takáts Gyula: Alkonyóra

    A kancsó csókjáról
    méláz a pohár szája,
    s a langyos láng fölé
    fut az edények lába.
    A zsíros arcokon
    ablak-szűrte alkonyok,
    s a bíborszín róluk
    a mély-tányérba csorog.

    A szomszéd kérnényből
    fáinkra folyik a füst.
    A hold pengéje még
    hüvelyébe bújt ezüst.
    A jámbor, jó tyúkok
    az akácágra ülnek.
    A csillag-sarkantyúk
    még messze hegedűlnek.

    Kinn a macska száján
    egy cserebogár ropog.
    A kék alkony keze
    az ajtó szárnyán kopog,
    s míg homálya lágyan
    langyos vacsorára nyit,
    sercenve gyújtják meg
    az olajosmécs belit.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor: Hó-játék

    Borús vagyok, hát játszom:
    a hóból ki se látszom,
    a hóból, havazásból,
    e duhaj hóvilágból

    Körhinta forog velem
    zajtalan szél-tengelyen,
    fák, terek, villamosok-
    hó-láncba kapaszkodok.

    Hajamon hó a kucsma,
    csurog nyakamba lucska,
    hátamon végigpereg,
    belül is fehéredek.

    Havazok csontomban is,
    szakadó gondomban is-
    a hóból ki se látszom,
    borús vagyok, hát játszom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gergely Ágnes: Toronyalja

    Kijönni minden kőtoronyból
    megérezni az omlást
    földre szorított füllel tudni
    évtizedes bolyongást

    mint földrengést az indiánok
    szigetlakók a tájfunt
    gyökér jósolja így a tűzvészt
    mely a fatörzsön átfut

    végigrohan a szél a parton
    a szél a láthatatlan
    a kapitánynak tatvitorla
    bőg fenn a szélviharban

    mert jel s jelzett feszülni vágyik
    mint vad ha utolérték
    de kijönni a kőtoronyból
    csak ez lehet a mérték

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Havazás

    Utcákra és terekre
    szálldos a könnyü, halk hó
    szitál és leng kavargó
    pelyhe.

    A végtelent söpörve
    táncol, újra meg újra,
    végül fáradtan hull a
    földre.

    Az álmosarcú nagy sík
    fölött halotti formán,
    tetők, kémények ormán,
    alszik.

    A csend világa áll ma.
    Kinyújtózik a földön
    felejtő, nemtörődöm
    álma.

    De a mély nyugalomból
    a szív emlékre kelve,
    egy hamvadt szerelemre
    gondol.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lucian Blaga: Pán énekel

    Magam vagyok bogáncsruhámban.
    Egykor enyém volt a csillagos ég is,
    s mind e világnak
    sípomon én muzsikáltam.

    Most hangol a Semmi, húrjába kap.
    Most barlangomba nem köszönt
    be a vendég,
    csak szalamandrák tarka népe jő,
    és a hold látogat meg
    néhanap.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Karácsonyra

    A szent estén majd eljövök ide.
    Álmaim szekerébe fogatok
    És szólok fantáziám táltosához:
    Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok,
    És álomhintón eljövök — ide.

    Itt minden fehér lesz, — fehér, s halott.
    Csak egy hang lesz a halott rengetegben:
    A zúgó patakok.

    És én fenyőtől fenyőhöz megyek
    És minden fenyőt megsimogatok.

    És megkérdezem: virrasztotok még?
    És megkérdezem: hogy aludtatok?

    És aztán feltűzöm a szívemet
    A legmagasabb fenyő tetejére, –
    S imába kezdek: Magány, Mi Anyánk…

    Néked ajánlom égő szívemet…

    Olyan lesz, mint egy karácsonyfaláng.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Csöndes minden

    Lám, lám itt csöndes minden,
    egyszerű szobában lakom, fehérre
    meszelt falak közt, még a falutól
    is távol. Itt nincsenek dübörgő
    rotációsok, nincsenek zakatoló
    festékszagú, piszkos hétköznapok,
    örökös itt a csend és a vasárnap.

    Az ablakom a mély fenyvesre nyílik,
    mozdulatlanok az örökzöld lombok,
    lehet nagyokat, tisztákat lélegzeni,
    a felhők is hallgatagok, szinte
    odafagytak a tiszta égre.

    És valahogy ez mégsem a feloldott
    bánat, a méltóságos nyugalom;
    ez csak a kimaradt szívdobbanás
    különös csendje, csak beletörődés,
    fenségessé dermedt nyugtalanság.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Fák

    Puha szántások esõvert, leves
    gerezdjei között
    csüggedten várják a fák a sebes,
    apadt mellû ködöt.

    Sárga levelük lefele konyul,
    törzsük vizes, ragyog.
    Kisírtan állnak – gyorsan alkonyul
    s e fák magányosok.

    Még gallyas, vágatlan, sudár alak
    mind: hántatlan dorong.
    Fényes gyümölcsük helyén hallgatag,
    zömök varjú borong.

    Görcsösen fogja ijedt gyökerük
    az elmálló talajt.
    Nedvük sebesen kering, tüdejük
    még zörren, még sohajt.

    Rügyre gondolnak mormolva e fák.
    S a tág ég tiszta, nagy –
    reggel az erkölcs hûvös, kék vasát
    megvillantja a fagy.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Estharangok

    Biborban fürdik már az égnek alja.
    Mámortól reszket már az alkonyat,
    A nap korongja bágyadtan halad,
    S egy szürke felhő lassan eltakarja.

    A fü között egy tücsök círipel,
    Álmosan zúg a fáknak lombozatja
    Zokogásomat senki meg nem hallja
    És panaszomra senki sem felel.

    De most!… valami jóleső meleg
    Simítja végig fájó szívemet
    Szempilláimat csendesen lezárom…
    Langy szellő hozza erdőn, réten át
    Az estharangok himnuszos dalát
    És imádságba halkul zokogásom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Zsörtölődő

    Elegünk van már,
    elegünk.
    Meddig kell még di-
    deregnünk?
    Mondják a kupás-
    cserepet
    megülő fagyos
    verebek.

    Télen átal is
    nyaraló
    fecskének lenni
    volna jó,
    csettegeti a
    porkahó
    alatt csőrölő
    kis rigó.

    Varjú körözget,
    billeget,
    letácsol rigót
    s verebet.
    Hogyha kedves a
    tollatok,
    annyit ne sopán-
    kodjatok.

    Megértem én már
    eleget,
    ennél is zordabb
    teleket.
    De olyat eddig
    sohasem,
    hogy vége egyszer
    ne legyen.

    Forrás: Lélektől lélekig