1
Szólni akarsz? hagyd el, csak káromkodni tanultál:
a szent természet borzad, ha tégedet hall.
2
Mégsem csillapodol? Mit látsz közeledni, mi zendít?
Fénylő csendes az éj, kelj tova: holdat ugatsz.
3
Koncot adok, gazdád, táplálód, és te morogsz rám?
Rajta! Morogni neked, de nekem ütni szabad.
Forrás: Vörösmarty Mihály versei (1829–1834)
Hegyek, fák, füvek, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
izmaim is emlékeznek ernyedőn, erdők, titok-ösvények, farkas szagúak,
lombkunyhók, égboltnyi lombfelhők, csukott szemű lombalagutak,
fürdik, frissül a fáradtság itt, ahol a konok csönd üget,
róttam az erdőt, lépéseimből róttam nesz-betűket,
libegő muzsikát, lobogó kedvet mosolygós fák alá,
nap vére hullott, mintha leterített szarvas kínját kiáltaná,
nap vére hullott, elöntött a mindenség-fia-fény-suhogás,
szívemen, mint ághegyen mókus, ült a várakozás,
vagy mint az éjszaka tetején a liliomszirmú csillagok
– pilla mögé bújt szemek, melyekbe a nappali fény belefagyott –:
a várakozás, hogy olvashassam remény-virág-betűitek,
s belém leheljétek a mindenség erejét, hegyek, fák, füvek.
Hegyek, fák, füvek, erdők, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
szelíden – ti vagytok a jóság –; meghitten – ti vagytok a csönd –;
jobbik felem tibennetek önnönmagának köszön;
ti vagytok a béke: levegő, hogy lélegezhessék az emberiség,
ti vagytok a fegyver, védekezni, a halál ha újra kísért;
küldtök fényes magasságokba, agyunk-szemünk szoktatni a végtelenhez,
az elmúlás mihozzánk miattatok és érettetek türelmes,
ózon-leheletű tájak, források, ti, erdők csillagai,
titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
ha ujjaim begyén kiillan az akarás, szememből fénytelen porba hull a fény,
ti élesztitek újjá, ti, gazdag szívűek, az újjászülető reményt,
tőletek orozzam a szót, a muzsikát, az észt, a szívet,
tőletek, mindig tőletek, hegyek, erdők, fák, füvek.
Hegyek, fák, füvek, ágak, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
karcsú sziklák, szépfejűek, felhőlépők, bátorítók,
szélben dzsiggelő bokor-gyermekek, gondolkodó, komoly fenyők,
táncos patakok, újjáteremtők, mint az asszonyi csók,
szemérmes kis tisztások, pihentetők, s mint a szerelem, újjászülők,
sűrű örömök szülei, kovácsoljátok bennem az acélpengésű akaratot –
simogató kéz, puha ágy, okos elme, akit bármikor szólíthatok,
ki sosem hagy el, ki érvel, meggyőz, s – tanácstalannak – tanácsot ad,
ölelő szerető, ki bánatot öl; nyugalmas öl, ki fiául fogad,
s biztat, hogy szép a harc, szép ez az emberi lét,
üt is, hogy eddzen, izzítja küzdelmem hevét,
ki hű hozzám, hogy hű maradjak és józan és fegyelmezett –
köszönöm nektek, hegyek és erdők, sziklák és lombok, fák, füvek.
Forrás: Szilágyi Domokos versei
Pápai Erika előadásában: https://www.youtube.com/watch?
Folyó partján haladva (reggeli sétán),
a légben hirtelen elfojtott zaj, sasok szerelmi harca,
süvöltő, párzó egyesülés, fönt a magasban,
begörbített, markoló karmok, vad, élő, pergő kerék,
négy csapdosó szárny, két csőr örvénylő, eggyéforrt tömege,
bukó, lengő, kettős hurkokban, gyors zuhanással,
de a folyó felett, a pár, mely mégis egy, megáll,
egyetlen mozdulatlan pillanat, majd engednek a karmok,
s már újra szállnak fel, lassú csapásokkal, szétválva,
s más-más utat követnek.
(Vámosi Pál)
Forrás: Lélektől lélekig
[Pentecost]
(ford. Rakovszky Zsuzsa)
Jobb ha dzsungel lakja az agyat
mintha gyökértelen beton,
jobb tévelyegni a fénybogarak
jelölte görbe után.
Nem jelzik téli lámpák,
hol ér a járda véget,
a Lélekről a hó láng-
nyelvei nem beszélnek.
Tetőről hullt szavak
csöndje megnő a korlát
mentén. Amit mutat,
irány, bár nem bizonyság.
Mégis, legjobb az éji
hullámverés: nyomán
homok lassú igéi,
s egy késő kormorán –
szavától halrajok
fénylő ködébe téved,
mit rég a szent dalok
úgy neveztek, a Lélek.
Forrás: Lélektől lélekig
Gyermekkorom hű társa, te,
zöld óceánok gyermeke,
te mindig egy, ezer alakban,
tapintható, de foghatatlan,
kinek jószagú sóhajától
a titoktartó éj kitágul,
s oly bő lesz, hogy egy kertpalánk
mögött megfér a félvilág:
te kóbor isten, szerte bolygó,
hogy kerülsz ide, te csavargó?
Van tíz éve, hogy láttalak
a hajdúsági fák alatt,
ott hintáztál a langyos éjbe,
susogtál a tölgyek fülébe,
de megriadtál, elfutottál,
hol jártál, míg ide jutottál?
Nézd, hogy derül a vérszegény
Vérmező, hogy hízik szegény!
Az ifjú fák rádmosolyognak,
rosszkedvű füvek mosakodnak,
melengeti lehelleted
szegény, meztelen nyíreket,
s köszöntenek apró neszekkel,
kis reszketeg lélegzetekkel,
míg táncolsz nedves talpadon
a felfénylő piros padon,
s gyöngyház bokádról gyöngyszemek,
villogó cseppek pergenek.
Csak állok, és nyí a gyerekkor,
fülembe nyí, bokámba kap:
„Csepereg” – azt mondtuk ilyenkor.
Csak állok a Várhegy alatt.
Még azt se mondhatom: maradj,
hogy várd meg velem a telet;
magam is idegen vagyok,
hogy adhatnék szállást neked?
Dagad a tócsa, csak dagad,
csillog a síkos házfedél;
fond be kibomlott nagy hajad:
földim, Eső, közel az éj.
Indulj tovább! Indulok én is,
kezem olykor magasra tartom,
szorítom szálló köntösöd.
Nedves kezem. Nedves az arcom.
Forrás: Lélektől lélekig
(Vámosi Pál fordítása)
Most a föld lomboktól sárga,
Őszi szél fut szerteszét,
Már csak a fenyőfa rázza
Haragoszöld levelét.
Szántóvető sem hever le
Szirt alá, ha nap vakít,
Hogy virág közt kipihenje
Félnap fáradalmait.
Vadak félve kóborolnak,
Mind jó rejtekhelyre les,
Ködön át a sápadt holdnak
Lágy ezüstje permetez.
Forrás: Minden napra 1vers
l
Szerelmes vers november végén
A pattanó szöcskék még ittmaradtak,
de szemén már elmélyül a kék,
sárga uraknak gazdag udvarán,
zsákos gabonák tömött csudái
előtt bókolunk őszi fejünkkel;
azelőtt, ha messze jártam tőle,
földről pipacsok véres pöttyeit s
égről csillagokat akartam
a hajára hozni néki és
éhomra hordtam a csókjait;
most fa kéne télre, tavaly az idő
feketére verte szomszédék szőke
lányait s idén is játszik, mert bubás
fölleg ül most a fák fölött és holnap
dérrel veszekszik már a harmat.
Forrás: FB Szeretem a verseket…
A hullámok lágy tánca s odaát
a lombok gyenge lejtése az éjjelt
lassudan hozták s csillagok raját
hívták reszketni az egekre széjjel.
Így ők. S az érzelmek is csendesen
mozdulnak benn a szívben ringatóan,
emlékezés visszfénye, szerelem
hatalma ring, mint a nagy víz a tóban.
Én nem értem, csak érzem az egészet.
Itt tangót jár a sok lány és fiú,
a sok számító, kedves és hiú.
Mert ez itt egy divatos nyári fürdő.
De némán, hiszen ráér a természet,
a zene mögött zúg az örök erdő.
Forrás: Kisdióvendégház.hu/balaton-versek
…
Itt, a kék Balaton partja virányain,
Hol minden mosolyog, mint az aranyvilág,
Hol dús búzakalász rengedez a mezőn,
S a halmok koszorús oldalain ragyog
A százféle gyümölcs s a zamatos gerezd;
Itt a keszthelyi zöld parton emelkedik
A csendes Helikon. Jöjjetek, ó szelíd
Áon szűzei, és verjetek itt lakást!
Nézzétek, mi kies sorhegy ölelgeti
A tér telkeit és a vizenyős lapályt;
Itt leltek gyönyörű thessali berkeket,
Bércforrást, susogó völgyeket és homályt.
Gyakran múlatoz itt hínaras öblöken
Nereus, sáskoszorús nymphaleányival;
Gyakran zengeti itt Árion énekét
A hold fénye alatt gerjedező vizen.
S nézzétek, hol ama már feketült falak
Látszatnak, menedékváratok ott vagyon!
Ott vár titeket egy bölcs, s kebelébe zár
Egy nagy férfi, kinek lelke periklesi
Századnak született, s aki virágkorát
Rómának ragyogóbb színre derítené.
Forrás: Kisdióvendégház.hu/balaton-versek
Tüzes borainknál kedvesebb vizünk: Balaton,
ámulva köszöntöm első csillanásaid.
Sötét földek kövek kelyhében csodaként
lobban zöld színed
mint fiatal tengeri levél.
Előttem borzongsz roppant eleven síkság,
vakító fényt lövelve űzik egymást habjaid,
melyek mintha a tágas égből zúdulnának távol
titkait zúgva
szerte a párolgó partokon.
Vitorláid csodáljam-e, amint színeket váltó
tükrödön lebegnek s tovatűnnek nesztelen?
Vagy holdas este a surranó halászt, midőn
verdeső vén hal
húzza hálóját mint színezüst?
Lehelleted a parti szél, erős mint a szabadság
s úgy játszol görbe s váras dombjaid között
üde fénnyel ragyogva mint gyermek a porban:
minden mozgásod
szépség, folyton támadó gyönyör.
Ringass rohanó víz, habpelyhű bölcsőm,
gyöngyös habjaid dalolják altatódalom.
Mámoros szívvel halálom is jó álomként fogadnám
s te lennél méltó
üvegkoporsóm szép Balaton.
Forrás: Kisdióvendégház.hu/balaton-versek
