Ha csak egy szőlőlevelet
sikerül megörökítened,
ha egyetlen sorod is odaérez
a feszes fürtszemek fényköréhez,
vagy ha csak vágyad támad a délutáni
tóra tekintve, hozzá szót is találni,
vagy ha a szépre nézve, hozzátenni
semmit sem áhítsz, csak belémerülni
mint lelked otthonába:
már nem éltél hiába.
Forrás: Lélektől lélekig
Ha megpillantsz hazafele
egy ajtót éppen rádtekint
s egy gyík üvegroncsolta teste
a felforrósult országútra esve
ha mormolva a sövény levele
feléd mutat
én vagyok aki vár reád
Ha suttog nyári délben
az árnyék füledbe
ha a méhek ezüst függönye szemedet
befedte
ha felhősarkain az égbolt kapuja
csikorogva kifordul
én vagyok aki vár reád
Én vetésemet életednek
minden percébe tettem
és már csupán az ismeretlen
ki rajzolja kalitkád rácsait
Szemem nyitva szemem lezárva
a rózsában vagy a búzában
minden dalodban évszakodban
minden éved szögezve át
én ott leszek várok reád.
(Rába György fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Olyan meztelen volt az ég
fényes köldökével, a nappal;
akár egy szemérmetlen őrült,
ugy ünnepelte önmagát.
A kába tó fehéren izzott
s ugy hullt rá a fekete hegy
bozontosan; kacagtak véres
foggal a gránátalmafák.
Guruló, tüskés gesztenyék
csiklandozták a buja föld
néger husát; a fény sötétkék
nyelvei nyalták a tarajt,
hol az erdőtüzek kiégett
tarlói ujravörösödtek,
mint napvaditó lobogók
s most a nap egy végsőt rivalt
s egyszerre meghalt; s akkor oly
csönd lett egyszerre, s oly sötét és
olyan hideg hogy vacogott a
nőkön a bolyhos, puha sál,
vacogtak a bolyhok és rojtok;
ür hullt az ég és föld közé,
magasba szökött föl az ég
s a mélyben meglapult a táj,
mint szükölő vadállat. Én is
összehuztam galléromat
s ugy néztem az idegen ürbe
mint a bujdokló bujdosók,
ha veszélyes tisztásra buknak…
Kezem kezedben lüktetett.
Remegtünk, mint két gyáva bajtárs
egy part élén hol nincs bozót,
nincs fedezék… Előbb-utóbb
szembe kell nézni a halállal,
dobolta egy bolond ütér,
mig a társalgás elakadt.
Ideges, ijedt és pici
csillagok cincogtak az ürben
s egy reflektor hideg tüze
karmolta simán a tavat.
Mint régi társak, kikre már
a halál is duplán les, álltunk
az éjben mely oly hüvösen
tagadta forró nappalát,
a messze, forgó ég alatt,
melyre reggelig új lemezt
csavart a nap, hogy tarka táncát
folytassa a sodrott világ.
Forrás: Lélektől lélekig
A szálló porban az úton
még csak a hajnali szél kanyarog.
Övig mezítlen férfiak
állnak a fényben arany patakok
partján s aranyban mosdanak.
Csattan a víz, tele füttyel a táj
s fenn a hegyen tüzeket rak a nap.
Forrás: Lélektől lélekig
Addig nézem a vizet,
s a vízen tükröződő
napfény csíkját, míg
felold, eltelít a látvány.
Bennem béke, köröttem
csend. Itt, most érzem
a végtelent.
Forrás: Lélektől lélekig
„Láttál már valaha depressziós fát? És szorongó madarat? Ugye, nem? Az élet egyáltalán nem ilyen. Csak az ember tévedt el valahol.”
Forrás: Lélektől lélekig
T. D. karácsonyfája alá
De jó is
De jó is tudni hogy
De jó is tudni hogy van valaki
Van valaki odaát a havas háztetők alatt
Ott túl a rakparti háztetők alatt
Van valaki a havazásban ott túl aki tudja
Tudja hogy tudom: tudja
Vagyok
Virágokat szelídít Ő: rétszavakat
És madarakat
A röpülés villámló hiányjeleit
Örök aposztrofjait az égnek
Létszavakat szelídít Ő: virágokat
De mit virágokat!
Disznóparéjt, vadsóskát, tikhúrt, papsajtot
A rét-gyepszótár útszélremagzott
Gizgaz-szavai-gyomokat
És létjeleket szelídít: madáraposztrofokat
De mit madarakat!
A tél pohos pontosvesszőit
Terek kövein fák promenádjain virityelő
Izgága madárcigány-népet nyárseftelő
Verebeket
Ó távol Fű- és Fabarátom!
Virág- és Verébszavú
Assziszibeli szerzet!
Hagyd oda most
Kedves madaraid és kedvenc szavaidat!
Öltsd fel ködcsuhádat
S indulj a város alá a falakon túlra!
Csönd tutul ott és ólálkodó sötét
Menj hát
Mögötted micsoda népek
Micsoda processzió!
Sárkánygyík-Duna és királysága
Csúszómászó népe
Kígyófolyók és gyorsgyíkpatakok
sikló-Inn, sárighasú Ipoly, tekergő Tisza
S a fenevadak:
Két lábon táncoló nagy busa Lánchíd
S más hidak: jámbor tigris, oroszlán
megjuhászodott párduc
Csönd tutul ott és ólálkodó sötét
Menj hát Szelídszavú!
És fedd meg
– mint egykor –
Az fordolt világot:
„Atyámfia, Farkas! Kérünk téged…”
Forrás: Lélektől lélekig
Mikor a tavasszal ibolyák fakadtak,
Ti maradtatok csak búsnak, hallgatagnak,
Madár szólt, virág nyílt mindenféle ágon,
Ti állottatok csak árván a világon.
De lám, itt a tél is! Madár, virág, hol van?
Ti maradtatok csak örök virulóan.
Áldjon meg az Isten, ti jó fák, hű lelkek,
Néma hirdetői örök Szerelemnek.
Forrás: Lélektől lélekig
Kiszolgáltatsz a boldogságnak,
s már nem is tiltakozhatok.
Elmentél s nyomodban esi kezdett a hó,
hogy itt maradjon belőled valami.
És fújni kezdett a szél is a te kedvességed közeléből
attól piros a képem:
járok azóta hömpölygő huzatban,
utcákat fölsebző zenében.
S elképzelem közben a tavaszt, az aranyat párolgó völgyeket
ahol velem szerettél volna járni-
A hajad, a hajad fészket kereső fecske,
a Napba akar szállni.
Elképzelem a szerelmet is, de csalódom:
jobban szeretsz te, jobban:
Kitalálod nekem a nevetést, mielőtt elzuhannék
hazátlan pillanatokban.
A folyó zöld, az ég homályban van, a szőlővessző meg a földben.
Egyszerre látom őket mégis, ha rád gondolok.
A nyár ideszalad, a tavasz itt topog
S homlokod homályából csapkod felém egy lepke.
Forrás: Lélektől lélekig
Bizony, valaha nem kellett ilyet
álmodnom, hogy a párna nyugtot adjon
s társaim hulltán ne legyek ijedt,
mint gyomlálás után a megmaradt gyom, –
mikor még kis kamaszként, ki siet,
nehogy a víg sétáról elmaradjon,
fütyörésztem és rugtam a rögöt
s Ilonka várt a kertkapú mögött.
…Húsos gallyakról csöpögött az illat,
csilingoltak a fán a levelek.
Itt az idő, a titkok titka nyilhat!
Szörcsögve tört fel vágyam, mint meleg
vérbuggyanás, mikor a mellbe nyil hat
s azt hittem, roppant terhet emelek
s görnyedtem, mint virág, ha himporos had,
méhek súlyától csaknem földre roskad.
Te építő és romboló elem,
mely nélkül létünk tája puszta, téli,
Petőfi álma, első szerelem,
ki tudna rólad méltókép beszélni?
Hiába hangolom és szerelem
a lantot, földi hang ki nem beszéli
azt a fájdító, boldog muzsikát,
mi akkor, egyszer bennem muzsikált.
Pucér, pelyhedző lánykatest lubickol
a szív tavában és a vér locsog,
kagylószín lábujjával szembeprickol
s félálomban szűz hónaljpamacsok
csiklandják orromat és számat is, hol
nagyhirtelen most meggyullad a csók,
meggyullad pirosan, perzselve lángol,
– szeretnék kiszaladni a világból.
Kirohanni s a csillagok között
zokogva futni, izzadtan, bolondul,
míg kergetnek batisztba öltözött
angyalkák s valamennyi csókot koldul
s az Isten rázza tűzből ötvözött
kolompját és az csengve-bongva kondul.
Csillag szikrázik, angyalcsók ragyog
s menny, föld azt zengi: Szerelmes vagyok!
Ti kisfiúk, ti nyurguló palánták,
kikben az első csókvágy sistereg!
Ha tudnátok, a férfit mire szánták
gonosz, fenekvő asszony-istenek
s hogy alszanak ki sorra mind a lámpák,
a férfiszívek és csak füst remeg
s korom komorlik tovalebegőben
fölöttük a borzongó levegőben.
A nedvesrügyű első vágyban is
ott szunnyad már a szúrós férfipálya
termése, érett szerelmünk hamis,
zöldmérgű magva, dancs tragédiája,
mely – mondjam-é? – most négy év mulva is
belémmarcangol, ujjaimba vájja
tüskéit s mindent újra felszakít,
mit oly anyásan heggesztett a hit.
Egy drága nő, egy asszony, kit szerettem
Fák sírjatok, virágok sírjatok!
Hogy elfeledtem, hogyan is hihettem?
Füvek ti, sírjon minden sarjatok,
füvek, akiken ágyamat vetettem
s ahol most már egyedül alhatok!
Könnyfürdőben szépüljön égi lénye
s haljon meg egy nagy szerelem regénye.
Nem jajgatás ez, sajgó szisszenet,
te sírsz csak, véső, aki lassan vésel,
készül az emlék, végső izenet,
fontolt írás, mit késem kőbe présel:
Áldás lobogjon a feje felett
hideg sugárral, égszín feledéssel,
áldott legyen a csókja mással is,
áldott legyen haló porában is!
S te költő, kit a bú mindegyre átvonz
a zord jelenbe, – mondd versed tovább!
Térj vissza csak a régi délutánhoz,
melyen piros pipacs, kék szarkaláb
közt csábított és vont egy napsugár-bronz
leányhaj, egy kis kéz, egy karcsu láb,
egy száj, mely rizsfogakkal ajkát rágja
s a zsenge vágy, e rózsszínű máglya.
A fecskét, hogy a romló kert felett
merre röpüljön, ki tanítja arra?
Ki tanítja meg fújni a szelet?
Ki tanítja a felleget viharra?
Ki mondja meg, mikor van kikelet
s bonthatja bolyhos bársonyát a barka?
Ó, van jeles, nagy tudomány, amit
tudunk, noha rá senki sem tanít.
Míg nyugton alszik a gyanútlan elme,
nem sejtve, hogy mi nagy baj várható,
súnyin közelg az érés gerjedelme,
a macskaléptű, orv gyujtogató
s a szikrát odalopja őkigyelme,
ahol a tűzvész könnyen gyujtható:
a fiatal test fülledt forradalma
füstölve lobban lángra, mint a szalma.
…Ülünk egy bodros körtefa alatt.
Agyamra mintha téboly gőze szállna.
A félkezem derekára szalad,
másik hajába túr… Riad, kiválna
karom közül, de nem tud… Pillanat…
ajkamon ajka, két kis nedves málna…
Mint gyom közül cikkázó csöpp gyik, oly
fürgén siklik ki száján a sikoly.
Talpraszökik. Izzó parázs a képe
s arcomra ken egy csattanó pofont.
Nem bánja, hogy a szoknyájába tép-e
a parti sűrü, melybe beleront,
csak fut, bukdácsol, nyargal a sötétbe.
Hátát ugrálva verdesi befont
két varkocsa. Én meg csak állok, állok
a fényben és rekedten kiabálok.
– Ilonka, állj meg! Ott folyik a víz,
vigyázz! Vigyázz! – de nem jön semmi válasz.
Nyelvemen csípős, furcsa málna-íz,
ínyem cukortól sűrű mézet nyálaz,
szemem párás, homlokom csupa víz,
szívem kalimpál és inamba száll az
első mámor, a fájó, reszketeg,
s már hallgatok és némán reszketek…
Elindulok kutatni nagysokára
a szökevényt. De léptem tántorog.
Megvan! – A parti pázsit pamlagára
dőlten piheg és sír és hánytorog.
A gyűrött kis fehér batisztruhára
gallyakon átszűrt, sárga láng csorog.
Kerülgetem lopódzva, lassan, lassan
s melléguggolok, hogy megsímogassam.
– Hallod, ne bőgj – kezdem, de meghatott
vagyok én is. – Ne bőgj, hisz semmi baj sincs. –
Még csuklik és szipog ötöt-hatot,
majd fölveti szemét. Egy kósza hajtincs
hull kis pufók, könnyekkel maszatolt
képére és: – A gyermek – mondja, – nagy kincs,
de szörnyű, hogy törvénytelen legyen.
Most már muszáj, hogy engem elvegyen.
– Miféle gyermek? – kérdezem riadtan.
Halkan szól, mintha bűnről vallana:
– Ha meghalnék, se volna kár miattam,
mert a lányoknak (mondta nagymama,)
gyerekük lesz, ha férfi csókja csattan
szájukra… mint az én szájamra ma…
S szemének újra megered a nedve
s zokog, arcát tenyerébe temetve.
Hallom, hogy kuncog és vihog a nap
s ahogy vigyordul, úgy süt egyre jobban,
a vén Szamos kaján kacajra kap,
kövér hulláma pukkadozva csobban
s víg pacskolással a hasára csap,
a nagy természet hahotába robban,
ezer madár csivog, kacag ezen
s kacagok én is, – szinte könnyezem.
Titkos, komoly magyarázatba kezdek,
hogy megvígasztaljam a kis csacsit
s roppant meggyőző szemeket meresztek.
– No, nem haragszol? Adj hamar pacsit! –
Sokáig bámul, kuporodva veszteg,
majd búgva fölnevet és rámkacsint.
– Bizistók – kérdezi mellemre bujva, –
nincs semmi baj? Akkor csókolj meg újra!
Forrás: Arkanum
