KÉREM! én eddig hallgattam csak,
mert jól tudom, mi lesz a sorsa
a szeleburdi szilvafákon
kék csillaggá robbant rügyeknek.
Mondják, mikor az ózdi kórház
műtőjében Kiss Margit megszült:
barkát borzolt a szél, s az utcán
kizöldültek a vasporos fák.
Forrás: Szívzuhogás
Áldalak búval, vigalommal,
féltelek szeretnivalómmal,
őrizlek kérő tenyerekkel:
búzaföldekkel, fellegekkel.
Topogásod muzsikás romlás,
falam ellened örök omlás,
düledék-árnyán ringatózom,
leheletedbe burkolózom.
Mindegy szeretsz-e, nem szeretsz-e,
szívemhez szívvel keveredsz-e, –
látlak, hallak és énekellek,
Istennek tégedet felellek.
Hajnalban nyújtózik az erdő,
ezer ölelő karja megnő,
az égről a fényt leszakítja,
szerelmes szívére borítja.
Virág voltam. A rét zenéjét
sugaras szélben hallgattam én.
Rámnézett egy ifjú leány, és
elvörösödtem hevesen én.
Aztán jött egy fiú – sietve –,
s letépett, mint egy gondolatot.
Tűz szaladt szét az ereimbe,
mikor ajkához odatartott.
Aztán a leány hajába
tűzött s elfutott nevetve.
Éreztem, hogy hervad a szirmom,
s boldog voltam – így veszni meg!
Forrás: Szívzuhogás
Im kedvesem édes! kék hegyen túl
a nap remegő sugára leszáll,
és tiszta gyepágyon lágy pihenésre
oly biztosan int a berki homály.
Ott gyenge fuvalmak játszva susognak,
s hű párja körül a fülmile zeng,
és illatözönben zöld koszorúkkal
a boldog aranykor képe dereng.
Ott messze irígylő vizsga szemektől
a földi szokás rabféke szakad:
csak a szerelmemnek égi hatalma
vesz kényeket és új kénybe ragad.
S mint parti virággal víg ölelésben
a feldagadó habba vegyül,
úgy kéjledez éltünk egybe ömölve,
míg a gyönyörűség mélyibe dűl.
S mint a füzes ingó lombjain által
a holdnak ezüst világa ragyog:
a teljesülés szép álma felettünk
még bájos alakban lengeni fog.
Jer, kedvesem édes! a tavasz illan,
s a fülmile nyájas zengzete múl,
majd éji leheltén a komor ősznek
a csermelye fagy, a rózsa lehull.
Míg bátor erőben kérkedik a lét,
és a liget ernyős rejteket ad,
most éljük az éltet, hervad is az bár,
a múltnak azért emléke marad.
Nézd a magas égnek csillagirását,
mely érzeni és szeretni tanít!
O hadd szemeidben visszaragyogni,
mit lelkem epedve s égve gyanít.
Forrás: Szívzuhogás
Dús őszi nap: talán ez az utolsó
S talán azért is oly szép. Bús remek.
Pereg az akác lombja és az orsó,
Sorsom orsója is gyorsan pereg.
A nap most ontja aranyát pazarlón,
Hogy megremeg e fényben a levél,
És néha szél jön, s csöndes viharzón
Aranyeső hull, haldokló, ledér.
Ó nap: te is búcsúzol már e tájról,
S tűnt nyári ünnepek fényét viszed,
A tarlón már szürkül az őszi fátyol,
S dérrel derűsek már a reggelek.
A csorda már a kora délutánban
Ballag haza, az árnyék egyre nő,
S az őszi rózsák hervatag hazája
Szelíden vár: a boldog temető.
Forrás: Szívzuhogás
Forog a vízimalom, be jó
rádgondolnom a vízimalomról!
Repül a vadgalamb, be jó
rádgondolnom a vadgalambról!
Míg körül megtavaszodik.
Ahány rezzenést tesz a föld,
be jó,
veled cinkosan összeölt.
Fütty harsan, felhő utazik
Ég, csillagaival, rét, illataival,
be jó,
veled titkosan összevarr.
Sőt a sárban a cinke-lábnyom.
Be jó tudnom, és be jó látnom,
minden terád is tartozik.
Élsz, velem, ezen a világon!
Forrás: Szívzuhogás – Szerelmes versek antológiája
Kőország
kővilág
kőfákon
kő az ág
kőágon
kőmadár
kőtolla
hulldogál
Kővirág
kőfelhő
kővölgyben
kőpatak
kőhegyen
kőerdő
kővízben
kőhalak
Vénségеs
kőjuhász
kőnyájra
ő vigyáz
köréten
kőjuhok
fű is csak
kő jutott
Kőégen
kő a nap
kisbojtár
bújj elő
ostorod
kapd elő
s kő kövön
nem marad!
Forrás: PIM
Kik virradatkor kelnek,
fénylenek mint a szentek,
nap süt mögöttük, pirosak,
hideg illattól italosak.
Mintha várnának csodára
magukat feszítik vasvillára,
szívükön hajnalcsillag,
gólyák meg varjak árnya.
Anyám fejét mély fazekára hajtja,
mintha meddő égből akarna csodát.
Reggeli hold a sárga tehén szája,
csillag zúzódik udvarába –
kamillavirág.
Egy karéj eget viszek, a kaszát,
megzendíti a szilvafaág,
fecskét hajszol a nyár
havas lelkemen át.
Éj maradéka – lapulevél árnya,
fodor felhőkön réz ragyogása,
nehéz madártól bodzafa rebben,
bogarat pöcköl tüzesujjú reggel.
Jaj kék virágom, lucerna virága,
illatát a bokámra kihányja.
Még álmok országa a szemem,
körében vérmes szerelem
feszíttetett vadrózsafára.
Forrás: PIM
„To love the earth”
Byron
Sosem vagyok én boldogabb,
mint hogyha egymagam
a fűbe rejtem arcomat,
s mélázok gondtalan.
S hallván a föld lehelletét,
hogy lázasan remeg:
megértem, mit tesz e beszéd,
ráhajtva keblemet.
(Törjön föl a rút, dőre gőg
a csillagokra bár,
hozzád jövünk utóbb-előbb
és elborít a sár.)
Én földanyám, én mindenem,
te szültél egykoron!
S viharszavad bús intelem:
te rengeted porom.
A föld keblére fekszem én,
a földre, jó közel.
Nézd, jó anyám, fiad, szegény
csüggedve átölel.
Forrás: MEK
Édesanyám,
virágosat álmodtam,
napraforgó
virág voltam álmomban,
édesanyám,
te meg fényes nap voltál,
napkeltétől
napnyugtáig ragyogtál.
Forrás: MEK
