Címke: természet

  • Baranyi Ferenc: Kék madár – zöld fák

    Kassai Franciskának

    A mesebeli madarat
    elfogjuk olykor, hogy utána
    úgy dönthessünk: legyen szabad.
    S szorosan az ablakhoz állva
    eresztjük el a messzi ég
    felé, mely húzza ismerősen –
    s akkor a madár színe kék.
    Csak akkor. Mindig eltűnőben.

    Nincs más, csak ez a pillanat,
    mely tollait kékkel befújja,
    hiszen pihéin átszalad
    a sugárzó mennybolt azúrja
    és hiteti, hogy élni szép:
    van Kék Madár, mely visszaszállhat!

    S engedek én is kicsikét
    az illúzió igazának,
    hisz ez a szárnyalás visz el
    a boldogsághoz, mert iránya
    cikcakkos, tört íveivel
    ráröpteti szemünk a fákra,
    s meglátjuk végre a csodát,
    mit addig is kínált az ablak:
    zöldellnek, zöldellnek a fák!

    S ez hihetőbb örömet adhat.

  • Zelk Zoltán: Október

    Kisöccsétől, Szeptembertől
    búcsút vesz és útra kél,
    paripája sűrű felhő,
    a hintója őszi szél.

    Sárga levél hull eléje,
    amerre vágtatva jár,
    félve nézi erdő, liget,
    de ő vágtat, meg se áll.

    Hová, hová oly sietve,
    felhőlovas szélszekér?
    Azt hiszed tán, aki siet,
    aki vágtat, messze ér?

    Dehogy hiszi, dehogy hiszi,
    hiszen nem megyen ő messze,
    csak addig fut, míg rátalál
    a bátyjára, Novemberre.

  • Nagy László: Fehér lovam

    Fehér lovam jól galoppol,
    fehérebb lesz a haboktól,
    bundás felhőt rúg a porból,
    ugat minket por-komondor.

    Híd előttem: fadobogó,
    horkanva át robog a ló,
    víz rezeg: békabujtató,
    sás remeg: récealtató.

    Kék homályban ezüstnyárfák,
    felragyogó ezüstmáglyák,
    hajladozva sustorogják:
    így rohannak, akik árvák.

    Bombázókról kondenz-fátyol
    úszik, északig világol,
    édes lovam, égre lábolj,
    vágtassunk ki a világból!

  • Kányádi Sándor: Valami készül

    Elszállt a fecske,
    üres a fészke,
    de mintha most is
    itt ficserészne,
    úgy kél a nap, és
    úgy jön az este,
    mintha még nálunk
    volna a fecske.

    Még egyelőre
    minden a régi,
    bár a szúnyog már
    bőrét nem félti,
    és a szellő is
    be-beáll szélnek,
    fákon a lombok
    remegnek, félnek.

    Valami titkon,
    valami készül:
    itt-ott a dombon
    már egy-egy csősz ül:
    Nézd csak a tájat,
    de szépen őszül.

  • Szergej Jeszenyin – Aranyos levelek kavarognak

    (fordította: Rab Zsuzsa)

    Aranyos levelek kavarognak
    rózsásvizű őszi tavon.
    Mint űrbeli lepkerajoknak
    libegése a csillagokon.

    Rokonom s szeretőm ez az este,
    meg a völgy, melyen ősz rohan át.
    A kamasz szél titkokat esdve
    emelinti a nyír-rokolyát.

    Oly hűvös a völgy meg a lelkem!
    Puhafürtű juhnyáj a homály.
    Túl, túl a halószavú kerten
    csengő nevető dala száll.

    Ilyen őszi borús üzenettel
    nem volt tele még a szívem.
    Jó volna a fűzfalevelekkel
    elringani néma vízen,

    holdként csavarogni a réten,
    hol széna a jószagú ágy…
    Örömöm keresem ködös égen.
    Szerelem, hol a vágy, hol a vágy?

  • Dsida Jenő: Őszi napok

    Tegnap virágos volt a rét, mező,
    Felette egy vidáman repkedő,
    Színes pillangó, zúgó méh-sereg.
    Tegnap minden vidám volt és meleg.

    Ma már borult az ég, metsző a szél,
    A fáról hull az elsárgult levél;
    A sok virágfej búslakodva int,
    A dértől vannak elhervadva mind.

    Tegnap meleg volt még a nagy határ,
    Miként a forró, nyári napsugár;
    Ma már a földre szemfedő borul,
    S a fák felett az őszi szél dudol.

  • Benedek Elek: Az öreg faültető éneke

    Ragyogj, ragyogj még őszi napsugár,
    Melengesd testét az elaggott földnek!
    Szánd meg szegényt, óh nézzed, mily kopár,
    Talán nem is zöldül ki soha többet.

    Ragyogj, ragyogj még nyájas-szelíden,
    A zord szelet kergesd a messzeségnek,
    Hadd ültetek fát szépen, rendiben,
    Oh, nem magamnak – az új nemzedéknek!

    Ragyogj, ragyogj még, s azzal ne törődj,
    Munkám örömét hogy aligha látom…
    Jól tudják ezt a vén faültetők,
    Oh, jól tudom én is, nap barátom!

    Oh, jól tudom, hogy más szedi le majd
    Édes gyümölcsét mind ez ifjú fáknak,
    Örömet, hasznot nékem egy se hajt,
    Fáradt testemnek sose adnak árnyat!

    Mindegy! Te csak ragyogj, segélj nekem,
    A zord szelet kergesd a messzeségnek,
    Mi hasznom benne? – én nem kérdezem,
    Csak ültetek a jövő nemzedéknek.

  • Juhász Gyula: Október

    A fény arannyal öntözi még
    A szőke akác levelét,
    De ez a fény, megérzem én,
    Már októberi fény.

    Az alkony lila fátyla alatt
    Tarka tehenek hada halad,
    Vígan elbődül, hisz haza tart,
    De ez már őszi csapat.

    A kertben tarkán égő színek,
    Virágok, dúsan vérző szívek,
    Rajtuk az este harmata ring,
    De ez már őszi pompa mind.

    Fényt, krizantémet, dalt, harmatot
    Lelkemben vígan elringatok,
    Megszépül lassan, ami rég volt,
    De ez már októberi égbolt!

  • Várnai Zseni: Novemberi napsütés

    Délben mégis győzött a nap sugárka,
    az ősz ködét átfúrta, mint a dárda
    s a szürke ködmön fénylő díszt kapott
    magára tűzte ékül a napot.

    S míg a fénygömb ott tündökölt az égen
    én földi porszem megigézve néztem,
    olyan volt mint egy óriási mosoly
    s szertefoszlott tőle a ködgomoly.

    Így harcol ő a köddel és sötéttel,
    s mikor a föld elfordul tőle éjjel,
    ő akkor is ott virraszt őrhelyén,
    s rést vág az egek sötét függönyén.

    Ó, jól tudom, hogy nem miattunk fénylik,
    de a gyümölcs mégis csak nékünk érik,
    belőle árad minden, ami élet:
    a kezdettől változó őstenyészet.

    Tudom, de mindig újra megcsodálom,
    mikor áttör a ködlő láthatáron,
    tavaszidőn dicsfényben tündökölve,
    s ősszel, mikor búcsúzva néz a földre.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Virágos ág…

    Virágos ág az az asszony élete,
    tavasszal könnyű szirmokkal tele,
    s mikor lehullnak róla díszei,
    virág helyett gyümölcse terheli.

    Termése érik, pirul, gömbölyül,
    pillék és méhek zsongják őt körül,
    szellő ringatja, eső öntözi,
    s a nap tüzén csillognak könnyei.

    Ha jön az ősz, gyümölcsét megszedik,
    csupasz testét vad esők verdesik,
    reszket, amikor tépázza a szél,
    de nedvei forrók, akár a vér.

    S mikor csillogó fátylat sző a hó,
    s belepi őt e puha takaró,
    már újra szép, és arról álmodik,
    hogy tavaszra tündérré változik.

    S az lesz belőle, tündér csakugyan,
    ezernyi szép, feslő virága van,
    ő bennük éli újra tavaszát,
    s nyáron a nap deleje hatja át.

    Így ringatja a változó idő,
    a mag, ha pattan, az is újra ő,
    kikél a földből, húzza őt a fény,
    újjászüli az örök televény.

    S ha teste már csak tűzre lenne jó,
    olyan öreg, száraz és korhadó…
    ifjú fákban tovább él lényege…
    gyümölcsös ág az asszony élete…

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu