A vadludak és a darvak
már az égre ékelődnek;
hosszú őszt a maradóknak,
jó utat az elmenőknek.
A fecskék is készülődnek,
sürgönydróton sorakoznak;
jó utat az elmenőknek,
hosszú őszt a maradóknak.
Az árnyékok vékonyodnak,
a patakok hűvösödnek;
hosszú őszt a maradóknak,
jó utat az elmenőknek.
Gyapjasodnak a kis őzek,
vöröslik a lenyugvó nap;
jó utat az elmenőnek,
hosszú őszt a maradónak.
Forrás: Lélektől lélekig
Tegnap még szégyenlős növendéklányként
szemérmesen mosolyogtak az alig-hamvas
szilvák, barackok, riadt-kicsi almák,
hajladozó búzatáblák alig sejtették
szőkeségük élet-adó hatalmát,
a napok tüzes-arany csöndjébe
bele-belecsattant egy zápor,
a mezőn lesunyt füllel ázott a jószág,
és látod, kedves:
ma, a kert egyik zugában,
orgonabokrok szoknyája alatt
fölfedeztem néhány lapuló őszirózsát.
Remegtek, mikor tetten értem őket,
hogy szirmaikon cipelik már az őszt,
hisz jóformán még nyár se volt – hát mit akarnak,
de csak hallgattak makacsul,
és benne volt e hallgatásban,
hogy maholnap a faleveleken
dérré kegyetlenedik a harmat,
hogy a sarkon hancúrozó kölykök kezében
labda helyett ott-szomorkodik a szamárfüles irka,
az utcák megtelnek lebarnult emberekkel,
s a siető, álmos arcokat
piros-vidámra csipkedi a reggel;
a sétatéren fiók-festő-gigászok
lesik el a fáktól a pazar színkeverést,
s szerelmes kamaszok verses vallomásra ihletődnek;
lomhán csurognak a méz sugarak
s érett-gyümölcs-illata lesz az anyaföldnek,
és szemed parazsában
föllobban újra a szerelem, a gyöngédség, a jóság.
Szerettem volna neked adni a virágokat.
De aztán csak ez a vers maradt.
Mert mire hozzád érnek:
elhervadnak a remegő őszirózsák.
Forrás: Lélektől lélekig
Gyermekkorom óta vagy, te hűs forrás,
Szomjas utas reménye e csobogás.
Leánykarcsú hegyet, mint a selyemöv,
Csak te ölelsz csörgedezve, soha más.
Bár ittak, de szomjuk oltván nem tudtak
Rád vigyázni, lásd, mielőtt elhagytak,
Ételüket, edényüket eldobva,
Beszennyeztek, aztán útnak indultak.
Kiveted a mocskot némán, szótlanul,
Jót és rosszat is vendégelsz konokul.
Csobogsz, tisztulsz folytonosan, szelíden,
Teremtettek jótevőnek, holnapul.
Ősi medred nem hagyod, a meglevőt,
Utas révén messzire jut táp-erőd.
Mindenünk vagy. Kiket éltetsz, nem óvnak.
Nem értem a vized mellől felkelőt.
Forrás: Lélektől lélekig
Gyakran találkozunk a Tobol mellett
az erdőben, a rőt őszi fűben,
elheverünk,
és meghitten hallgatunk,
oly tisztának érzem magam veled,
mint a Tobol, mely az Isimbe ömlik.
Fákról vörös harmatcseppek hullnak,
a fű, mint bíborvörös,
dús lombtenger,
kérlek, emlékezz mindig –
mily boldogan
nézett ránk a nagy szöcske
a fűből.
A mi erdőnkben nincsen más, csak béke,
fénypatakok áradnak a fűben,
és karod mentén, mint egy ösvényen,
mászott egy hangya,
fürgén ment,
majd eltűnt.
Minden madár egy dicsőítő dalt fújt,
juharfák mögött folyt a néma Tobol.
Mi lenne, mondd, ha nem lenne?
Nem tudom.
Mi lenne, ha nem lehetnék veled!
Aki hasonlít rád, mind
kedves nekem,
a fehér fákat én őrizni fogom,
akárhányszor megpillantalak téged,
újra a legjobb emberré változom.
Mi lenne, ha nem lenne a szemed
fénnyel, fájdalommal, megbocsátással tele…
Minden alkalommal szeress
kedvesem úgy,
mintha utoljára
látnánk egymást.
Forrás: Lélektől lélekig
Fehér felhő, mondd meg nekem,
Áruld már el: honnan jöttél?
Mikor a nap megcsókolta,
Alatau csúcsán lettél?
Hattyúfehér selyemsálként
Lebbensz le a sziklás csúcsról.
Leánykendő volnál talán,
Szél cibált el messzi útról?
Tán az Arka szép leánya
Fehér selymét ragadta meg,
Kapta-vitte tova a szél,
Ahogy ült és éppen hímzett?
Alatau lábától jött,
Repítette kis kendőjét,
Sarkaiba a kedvesem
Kötötte be a levelét?
Fehér felhő a szívemet
Próbálgatja egy énekkel.
Hogyha szél fúj, ringatózik,
Mint otthon a gyapottenger.
Ne nyargalj, szél, fehér felhőm,
Fejem fölül el ne fújjad!
Mintha vízen úszó hattyú,
Társa legyen sziklás csúcsnak.
Fehér felhő, mondd meg nekem,
Honnan jöttél eme tájra?
Hogyha látlak, eszembe jut
Szép kedvesem fehér fátyla.
Forrás: Lélektől lélekig
Szeretnék úgy belédsimulni
Természet – mint egy falevél,
Mint egy fűszál, mely egyformán nyugodt,
Ha harmat száll rá, s ha rá száll a dér.
Szeretnék úgy belédsimulni,
Mint egy elvesző árnyalat
Az alkony ezerszínű tengerén,
Szeretném fölszívni az árnyakat,
S magamat tőlük fölszívatni én.
Szeretnék úgy belédsimulni
Természet – mint egy lehelet,
Mint szél fuvalma, mely alig-alig
Borzolja fel az alvó vizeket,
Szeretnék úgy belédsimulni,
Mint egy tétova napsugár,
Mely jár az erdő sűrű rejtekén,
És nem keres és nem talál,
Szeretnék úgy belédsimulni
Természet – mint egy tűnő napsugár.
(S szeretném, ha mellettem elmenet,
Valaki szólna:
„Nézd, már itt az ősz,
Sárgulnak lassacskán a levelek.”
És nem ismerné meg a levelet.
És szeretném, ha rajtfelejtené
Valaki a szemét az alkonyégen,
S szólna: „ezerszínű az alkonyat,
Így láttuk ezt valaha, – vele – régen.”
És nem sejtené, hogy egy árnyalat
Az esti színek közt én vagyok éppen.
És szeretném, ha jönne valaki
Az erdő rejtekébe
És szólna: „nini, milyen különös:
A nap e mély homályban is ragyog.”
És nem tudná, hogy az is én vagyok.)
Szeretnék úgy hozzádsimulni
Természet – mint a vén moha
A fák északos oldalán,
S nem lenni hozzád hűtelen soha.
Szeretnék úgy belédsimulni,
Mint tücsök hangja holdas éjeken,
S szeretném, ha valaki elborongna
Rajtam, mint múltból zengő éneken.
S szeretnék úgy vegyülni el beléd,
Természet – mint a síri por,
Mit ezeréves hantokról a szél
Nagy-messzi tengerpartokra sodor.
Ott játszana velem egy kisgyerek,
Kicsiny kezén futnék fel és alá,
S e port, mely egyensúlyát nem leli:
Egy percig egyensúlyban tartaná.
Forrás: Lélektől lélekig
Kőrisfából van az ágyam,
az asztalom meg dió.
Karosszékem egyszerű tölgy,
este benne ülni jó.
A szekrényem cseresnyefa,
kemény bükk a pamlagom.
Ezen ülve bámulok el
a sok fényes csillagon…
Egész erdő van szobámban;
mélyen hallgatnak a fák.
Suttogniuk sem lehet már,
le van nyesve minden ág…
Csak álmodják, hogy odakünn
zeng az erdő, zúg a szél…
S hogy majd terem rajtuk is még
valamikor zöld levél…
Forrás: Lélektől lélekig
Szél vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy port híntettem égszínkék szemedbe?
Nap vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy leperzseltem hófehér karod?
Ősz vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy ingválladra tört levelet szórtam?
Fű vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy megcsiklandtam rámtipró bokádat?
Víz vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy áztattalak forró könnyesőben?
Árny vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy véletlenül arcodra vetődtem?
Forrás: Lélektől lélekig
Parttalan tenger ringat csendesen.
Kicsiny virág vagyok,
Fehér virág vagyok,
Ringó virág végtelen vizeken.
Kicsiny virág vagyok.
Nagy, feneketlen mélységek fölött,
Hűvös, temető mélységek fölött
Hintáznak a habok.
Nagy, feneketlen mélységek fölött
A tenger lelke zúg,
A mélységek lelke zúg,
S ezüst hullámok árja hömpölyög.
A tenger lelke zúg.
A végtelen víz: ez az én hazám.
Végtelenség, te vagy az én hazám,
És én a koszorúd.
A végtelen víz: ez az én hazám,
A tenger az enyém,
A minden az enyém,
A fénymámoros örök óceán.
A tenger az enyém.
Öröktüzű nap fönn a kék egen:
Ringó virág végtelen vizeken,
Téged imádlak én.
Forrás: Lélektől lélekig
Hallod a harmat gurulását,
hallod az esőcseppeket?
hallod a lepkék szárnycsapását
s ha egy homokszem megreped?
Forrás: Lélektől lélekig
