Boldog a levegő, e híg kő,
mikor elvegyül
az élő ember-lehelettel,
boldog a csönd,
ha meghalhat az emberi daltól,
boldog, boldog a víz sodra,
amint az emberi szívdobogás
elevensége telíti,
és boldog a szín, évszakonként
változva az emberi arcon,
ó, boldog a sok dajkáló elem,
csak ember kivánna
önmagának örülni
és boldogtalan.
Forrás: Lélektől lélekig
Sötétedik. – Az esti napfény távozó tüzét
Hunyorgatják még álmosan a csendes ormok,
S az alkony, mint gyászfátylas, bús bibornok,
Utolsó áldását a búsan felvonagló tájon csendben hinti szét.
Midőn feléd lábujjhegyen az Álom közelít,
Légy áldva, táj, te derűs, pihenj, ki szültél szőke Aratást és édesajkú Szüretet,
S ki rabtartódat, az embert, bölcs mosollyal tűröd, táplálod s szereted,
S várod nagy türelmesen, hogy bölcs lesz végre, mint te és szelíd.
Feledd, hogy görcs kezében most a kard
Ős, barbár fénnyel villog, s hogy ezer
Új és finom csudájuk rútra vetkezett, s lőn gyilkolásra szörnyü szer,
S ki már hozzád tért s arat, és… szívedre elfektette, óvd meg és takard.
Szorítsd erősen kebledhez, fülei immár mit se halljanak,
Szétlankadt ajka közé ágyazd mécsvirág bogos, némító gyökerét,
Ne hallja már, hogy a szél oly furcsán szól,
Minthogyha sírást hozna, halk ezüstöt, gyerekét,
Mert tán halottul is még sóhajra hajolna össze a két vértelen ajak.
Forrás: Lélektől lélekig
Az ősz utolsó napjai peregtek,
S én alkonyán
Epénél keserűbb,
Szomorusággal terhes életemnek
Jutottam
Egy névtelen, levéltelen vadonba,
A tejfehér köd
Mozdíthatatlan,
Hatalmas búrája alá,
Hol a megőszült
Ágakról könnycseppek potyogtak,
Oly tiszták,
Amilyeneket csak a fák hullatnak a
Minden színt megfakító tél előtt.
S ekkor csodásan
Az alkonyati rőt
Felhők mögül elővillant a kék,
Mint júniusban, és az eljövendő
Napok fényében tündökölt a múltam,
S felsírt az erdő, várva az azúrban
Kavargó, boldog viharok jövetelét,
Melyekkel termő áldást küld az ég,
S rázendített a cinkék kórusa,
Akár egy földtől mennyekig futó
Klaviatúra billentyűsora.
(Fordította: Baka István)
Forrás: Lélektől lélekig
Mióta élek, panaszok
rengetegében járok,
sárgult siránkozások
vastag avarán taposok.
Évezredes a holt avar,
rálépek kíméletlen,
de a most hulló fölkavar,
s a lábam visszaretten,
még akkor is, ha semmiség:
kis galagonya, nyír, som;
fölfognám mindnek levelét:
az én erdőm ne sírjon.
Forrás: Lélektől lélekig
Tegnap
Még zöldaranyban álltak a fák,
és rózsakék volt a kora este.
De tudtuk, utolsót sóhajt a nyár,
és beleremeg bágyadt teste.
Ma
Ködfolttal ébreszt az őszi reggel,
a kertvégi nádas vöröslő hajnala.
Emléked elsárgul a levelekkel,
de velem marad tavaszunk dallama.
Holnap
Meztelen nyújtóznak felém az ágak,
meghitt ösvényünk hópaplan fedi.
Vakító fehéren tiszták a vágyak,
ha a Nap sugarát ajkamon feledi.
Forrás: Lélektől lélekig
A derű színe. Eljátszik velem,
finom kék csíkot húz a lelkemen,
múlót, amilyent szajkó szárnya von
völgyünk felett, borongó, hűs napon.
Forrás: Lélektől lélekig
Elveszett hangok ülnek itt
apró bokrokban, szárazon,
egy hangot adj, egy hangot adj,
szikkadtan is felfuttatom,
egy jerikói-rózsa-hang,
egy reszelős ördögszekér,
egy szürke, fekete, szürke, zörgő
szakadt gubanc-gyökér,
szakadtan is csak karikázzon,
szálljon, kerek tövis-köteg,
zizegje szét avar csomókkal
az elnémult természetet –
Forrás: Lélektől lélekig
Ó, szent szűz, hófehérben! tárd az ég
Arany kapuját, és suhanj, suhanj;
Ébressz mennyei hajnalt, keltsd kelet
Kamráin a fényt, és hozd el a mézes
Harmatot, megcsillantva nappalunkat.
Sugárzó reggel, köszöntsd a napot,
E korán kelő vadászt, ó, jelenj meg
Koturnusodban dombhajlatainkon.
Tandori Dezső fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Miért tündöklenek a téli ágak?
– Az ónlemez levegő megfényesül,
ágak tükrében te futsz ruhátlan,
gyümölcsöt eszel meztelenül.
Bezárt házak: rügyek csüggnek a fákon,
te laksz mindben és te nyitsz ablakot,
s te hajolsz ki mindből fehérruhásan,
a levegő zúgását hallgatod.
Hallasz-e engem? Mint a fű, olyan csöndben
növök körötted, meg is halhatok –
Azt is hihetnéd, ha nagyobbat zökken
szívem: kavics sír, félős fény vacog.
Látsz-e még engem? Gyökereidben alszom.
Tél fed, de lélegzetem átüti
a föld kérgét is, a hóba jeleket rajzol.
Olvasd el betűit.
Forrás: Lélektől lélekig
Piros a hold, dereng a láthatár;
párologva alszik az esti rét a
táncoló ködben; kuruttyol a béka,
s a nád fölött a szél borzongva jár.
A vízirózsa kelyhét már bezárta;
nagymessze nyárfák vonala lebeg;
sorakozó, nyurga kísértetek;
bokrok alján bolyong a fénybogárka.
A kuvik ébred, szárnyai a mély
homályban nesztelen-puhán eveznek,
a zenit tompa fényben állva reszket;
kigyúl a fehér Vénusz: itt az Éj.
/ Szabó Lőrinc fordítása /
Forrás: Lélektől lélekig
