Alvó erdő szépe,
Szívem, aludni jó,
A hold virraszt az éjben
És csillag ég az égen,
Millió.
Alvó erdő szépe,
Szívem, el ne feledd,
Hogy várni kell az éjben,
Fehéren és kevélyen
Herceget.
Alvó erdő szépe,
Szívem, maradj magad.
Azért neked ragyognak
A csillagok s dalolnak
Madarak!
Alvó erdő szépe,
Szívem, ne menj tova,
A magány a te kerted,
Ha évek is a percek
S ha nem is jő a herceg
Tán soha!
Forrás: Lélektől lélekig
hommage à W. S.
Hópapucsba bújt a tél,
nesztelen léptekkel mendegél.
Öltött csillámló csöndruhát:
selyemnél suhogóbb, bársonynál is puhább.
Szélnek hűlt helye: elfújta önmagát.
Félhold-fényben fél a félholt világ.
Forrás: Lélektől lélekig
A kardvirágok hegye véres,
gyors pengéjük szemembe vág.
Miféle forrón ömlő vér ez?
Véres lesz tőlem a világ.
Mi közöm e vad ütközethez?
Sötéten izzó alkohol,
elömlik, máglyát, tüzet tervez
az ég, a légies pokol.
A fák között, a fű tövében
árnyékok mérges füstje száll.
Konok kegyetlen szenvedéllyel
gyilkol és gyujtogat a nyár.
Forrás: Szeretem a verseket
Szakítsd ki a fejed a sötétségből,
ő üzent újra,
az elszenesedő ágak mellett kuporgó hegyi lány:
a havasi gyopár száraz csillagát
ő küldte el a küszöbödig.
Tejjel telik meg mindig a kút,
ha emléke fölé hajolsz,
ugatnak a fekete kutyák
s a magány eszelőse nem hunyja le benned a szemét,
nem hunyja le benned a testét.
Hallgasd a kőzuhanást,
a torlódást, a robajt a bezárt völgyből
és szeress bele, ha többé
elérhetetlen is ez a zene –
Bámész tehenek édeskés szagával
az a lány üzent újra:
a havasi gyopár száraz csillagát
ő küldte utánad a világ tetejéről.
Forrás: Lélektől lélekig
Nem, nem, én semmit nem akartam,
csak azt, hogy a forgószél közepében
én ülhessek
s magasabban járhassak, mint a templomtorony.
Barna lovainkat is elcseréltem volna
ilyen szélért,
mert a madarak útjáról
én láthattam volna minden napraforgót:
azt a rengeteget, sárga parazsat,
amely csak egy mozgó tűzhányó öléből folyhatott ide.
Az aljban kút csillogott és folyó,
s fönt, a felhőkben, nagy sasok laktak –
Én csak azt akartam, hogy föltartott kezem körül
ők keringjenek, amikor megy le a Nap.
Forrás: Lélektől lélekig
Az élet: az egyedüli megoldás
a lombba boruláshoz,
a homok leheletének felszippantásához,
a magasba röppenéshez;
hogy kutya is legyen,
s hogy simogassuk a finom meleg bundáját;
hogy megkülönböztessük a fájdalmat
mindattól, mi nem belőle ered;
hogy belehelyezkedjünk a történésekbe,
elvegyüljünk a látvány forgatagában,
kiválasszuk a lehető legkisebb tévedést.
Vissza nem térő lehetőség,
hogy egy pillanatra felidézzük,
miről is szólt a beszélgetés
ki-kihunyó lámpafénynél;
hogy egyszer, legalább egyszer
megérintsünk egy követ,
bőrig ázzunk a ki-tudja-hányadik esőn,
elveszejtsünk egy kulcsot a fűben;
és szikraként lövelljük tekintetünk a szélben;
és mindvégig semmit se tudjunk
valami roppant lényegesről.
Zsille Gábor fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Egy zöldellő domb kaptatóján megyek.
Fű, aprócska virágok a fűben,
akár egy óvodásoknak készült képen.
Az ég ködfátylas, itt-ott már kéklő.
A kilátás a környező halmokra átúszik a csendben.
Mintha sosem lettek volna itt különféle földkorok,
magukban morgó szirtek,
tornyosuló szakadékok,
lángok közt izzó éjek,
sem sötétben gomolygó nappalok.
Mintha sosem torlódtak volna egymásra a mezők,
lüktető lázban,
jeges borzongással.
Mintha valahol máshol háborogtak volna a tengerek,
tépték volna cafatokra a láthatár szélét.
Helyi idő szerint pontosan fél tíz van.
Mind a maga helyén és egyezményes rendben.
A völgyben patak csörgedez, kis patak módjára.
Ösvények húzódnak ösvénymód, öröktől örökké.
Egy erdőnek álcázott erdő örökkön örökké, ámen,
s a magasban madarak szállnak, szálló madarak
szerepében.
Ameddig a szem ellát, a pillanat itt az úr.
Egy eme földi pillanatok közül
fennmaradni rendeltetett.
Zsille Gábor fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
1
Jelentem a völgyemből, emberek:
a mogyoró-barkáról por pereg,
a vakondok férget nyomozva túr
s útszéleken zöld már a pipehúr.
Ha volna kislibám vagy kiscsibém,
napfény ragyogna minden kis pihén,
látnák a zöldet, mely bátran kibújt,
s csipegetnék a zsenge pipehúrt.
2
Jelentem a völgyemből, emberek:
szitál ködből a hűvös permeteg,
remeg a szirma-hulló rózsa-sor,
borzong a nyír s a mogyoró-bokor.
Halkul a megmaradt madár-világ,
de hangoskodnak fenn a vadlibák,
s ahol szőlőt nevelt a napsugár,
éjjel falánk vaddisznó-csorda jár.
3
Október. Itt a nagy halotti tor,
a völgy, mint ossziáni táj, komor.
A szemfedőt terítgeti a nyír,
a kőbányában árva vércse sír.
A Nagy-Villám ködrésen ideint,
az útja csupa sár. Láttam Kaint:
iszalagot vitt s kereste a fát,
melyre felkösse bújában magát.
4
Ezek itt nem az “őszi hegedük”,
ezek októbervégi orgonák.
Orkános ős-idő üzen velük,
földig hajolva hallgatják a fák.
Jaj-kórus is búg, óriási kar:
apokaliptikus zarándokok?
Milyen felséges zene-zivatar!
Akit szíven fog, nem sír: felzokog.
5
Jelentem a völgyemből, emberek:
az erdő fái búgó hangszerek.
Pár napja fújja egy erős tüdő:
a viharosan hűlő ősz-idő.
Tudom, valakit várnak fenn a fák,
azért harsognak, mint a harsonák.
Jön – látja már egy ormos messzi táj -:
a jegesmedve-bundás Tél-király.
Forrás: Lélektől lélekig
Vadjárta út ez, vadcsapás,
moha-szegélye zúzmarás.
Halkul a léptem. De a vad,
az őz s a szarvas megszalad.
Pedig kezem fegyvertelen.
Assisi, hívlak. Jöjj velem.
Nagyobb erőd van, több hited,
a szarvast megszelídited.
A farkashoz is volt szavad:
megállt a gubbiói vad,
mert csodát tett keresztjeled…
Az erdőn hadd járjak veled.
Assisi, szólj. Én hallgatok.
Űzött és nyugtalan vagyok.
Assisi, mellettem haladj.
Lelkemnek békességet adj.
Forrás: Lélektől lélekig
Egy nap nem ébredsz fel. Kutyád,
hogy láncra kösd, hiába várja.
Nem érdekel többé a völgy,
sem meteorológiája.
Nem hallod többé, mit jelez
a szajkó-raj, sok éber őrszem.
Nem élvezed a drága dalt,
melyet fütyül a csepp ökörszem.
S mást borzongat sejtő ebed,
ha ég felé furcsán üvöltöz…
S az őz s a szarvas pár napig
nem jön közel az árva völgyhöz.
Forrás: Lélektől lélekig
