https://verskucko.com

Címke: történelem

  • Ágai Ágnes: Magyarok

    Magyarország területe 93 031 km².
    Most ennyi.
    Itt az emberek magyarul beszélnek.
    Ők magyarok.
    A magyar nyelvet nehéz megtanulni.
    De lehet.

    A magyarok őshazája bizonytalan.
    A jelenlegi is.
    A magyarok sokat vitatkoznak.
    Például arról, hogy ki a magyar.
    Mitől magyar a magyar?
    Mitől magyarabb az egyik magyar
    a másik magyarnál?

    Két magyar csak külföldön örül egymásnak.
    Néhány óráig.
    A magyarokat általában szeretik külföldön.
    Kivéve, ha nemzetiségek.
    A magyarok nem bántják a nemzetiségieket.
    Most nem.
    Vannak, akiket most is bántanak.

    A nagy országok
    elviselik a különböző népcsoportokat.
    Magyarország nem nagy ország.
    A bajban az emberek összetartanak.
    A nagy bajban.
    Árvíz, földrengés, forradalom, stb.
    Árvíz, földrengés, forradalom stb. ritkán van
    és rövid ideig tart.
    Kis bajban az emberek egymásnak ugranak.
    Kis baj gyakran van, és sokáig tart.

    A magyar ember egyszer születik,
    de többször hal meg.
    Ahányszor eltemetik.
    A magyar ember többnyire
    külföldön lesz naggyá.
    De halottként hazakéredzkedik.

    A magyarok megbecsülik
    nagy magyar halottaikat.
    A nagy magyar halottak
    mindig magyarok.

    A magyarok történelme szomorú.
    A dicsőségek régiek,
    és az éji homályban késnek.
    Sokszor van éji homály.

    A magyarok nem csinálnak történelmet.
    Ők kötnek vagy köttetnek.
    Békét, alkut, kompromisszumot.
    A magyarokat sok minden köti:
    kötél és kötelezettség.
    Aztán egyszercsak eltépik, és felrúgják.
    Később ezekből lesznek a pirosbetűs ünnepek.

    Forrás: —

  • Ágai Ágnes: Végszázad

    Ez az egész századbomlás, öklendezés,
    láva-, betű- és magömlés,
    mely feltartóztathatatlanul (nincs még egy ilyen nyelv!)
    zuhog, zúdul, záporoz és a többi zé,
    mindaz, amit az ember leszorított, alámerített,
    el-, te- és megfojtott
    a történelem, úgymond, viharában,
    posványában és dágványában,
    hosszú kések éjszakájában és nappalában,
    irtsd! vágd! szúrd! üsd! meg a többi egyszótagúak
    nagy, szadista mámorában masírozó lábak között
    vinnyogó kis egérkék, ütemes
    be-, fel-, át- és kivonulások
    a térképen hosszában és keresztben,
    ereklyék, érmék, címerek numizmatikai szemétdombján
    az Emberfeletti imádása,
    véráldozat a világ valamennyi vércsoportjából,
    utána a kivérzett világ átszabdalása,
    földmérőik hosszú rudakkal, centivel, rőffel,
    kitépett nyelvű országok
    szétszedése és átragasztása,
    csontok és vázak vonulása,
    levert vesék vallatása,
    tömegsírok tetemtöltetéből az iszonyat kipárolgása,
    hol, miért, mikor, ki engedte, ki hagyta?
    De hát ez az egész hogyan történt? Ki érti ezt?
    Ki tudja megmagyarázni?
    Már nem tehet enni, csak okádni
    mindent kifelé, emészthetetlen darabokban
    ezt a gyötrelmei, lidérces szörnyszázadot.
    Túladni rajta, túl, túl, túl,
    túlbeszélni, túlkiabálni, túlzokogni,
    mondani, mondani, mondani
    tűzhányó szavak kráterében
    a fehérizzású feledésig!

    Forrás: —

  • Ágai Ágnes: Történelem napihírekben

    Meghalt, elhunyt, életét vesztette,
    eltűnt, lelőtték, lezuhant,
    felmentette, kinevezte,
    annak a véleményének adott kifejezést,
    ellátta kézjegyével, tárgyalásos úton,
    sajnálatát fejezte ki, rendkívüli állapotot,
    átlépte a határt,
    jelentős veszteségeket, elrendelte, biztosította,
    a sebesülteket haza, a polgári védelem,
    a lakosság nyugalmának, kérik mindazok jelentkezését,
    összeírása, beszolgáltatása, kiürítése,
    visszarendelték, javasolták,
    elítélték, végrehajtották,
    megköszönték, fogadták,
    összeültek, aláírták, kicserélték,
    visszatértek, exhumálták,
    felállították, leleplezték,
    megkoszorúzták, megfogadták…
    és megint elölről…

    Forrás: —

  • Ratkó József: Tánc

    Fábry Zoltánnak

    Magyarország temetőföld,
    posztumusz humusz.
    Történelme soha el nem
    évülő priusz.

    Bűnjel itt a csillag is,
    mert megragyog s lehull.
    Kard lángol az éjszakában
    attilátlanul.

    Bűnjel itt minden – halotti
    anyakönyv a rög.
    Írva benne jó magyar, vad
    tatár és török,

    írva benne arcról arcra
    minden holtjai;
    följegyezve ázsiai,
    európai.

    Magyarország temetőföld,
    toroz és vigad.
    Holtjaiból kóstolót küld
    szomszédainak.

    Duna-környék szétszóratott,
    éhes népei,
    vagyunk ma is ama székely
    György vendégei.

    Magyar, oláh, szláv – mindigre
    ebhitű pogány,
    csűrdöngölőt járunk ma is
    Ady homlokán.

    Hát mulassunk! – egyiket se
    gyűlölöm, hiszen
    énérettem él az is, ki
    engemet eszen.

    Magyarország temetőföld,
    posztumusz humusz.
    Történelme soha el nem
    évülő priusz.

    Életet aki ha itt vet,
    húsba vet magot.
    Holtból bú elő a kisded,
    jövendő halott.

    Mégis: hogyha szülni már egy
    ringyó sem akad,
    hónom alatt költöm ki a
    fiacskáimat.

    Forrás: verslap.hu

  • Ratkó József: Segítsd a királyt!

    (III. felvonás, 7. jelenet – István imája)

    István:

    Lélek szól velem?
    Ne hagyj kápráznom, Isten!
    Felítál engem sújtoló kezedre?
    Szólj békességet, küldj vigasztalást!
    Te kezedben van élet és halál.
    Bölcsőnek, sírnak keskeny köze van.
    Bár ezt a vént sokáig hagytad élni,
    pedig pogány volt.

    Te tudod, Uram,
    tiéd a tanács és az értelem!
    Megháborodtak csontjaid, atyácska,
    mintha feltúrták volna gyors kezek.
    Talán ha tolvaj mívelkedik így,
    s fújó vadkan, ha ölőjét ledönti.
    De az hörögve szaggat és tapos,
    s beléfal emberébe, szürcsöli!

    Ne hagyd látnom a múltakat, Uram!
    Jó reggelt, Isten! – inkább jó napot!
    Világ födelét fölnyitottad immár,
    s fényed özönlik, nyitnak csodáid is –
    szellő bókol, madár ujjongva szólal,
    minden teremtett lélek, lelkes állat,
    a millió fű mind, s külön-külön,
    az érzéketlen kő is megragyog.

    Édességét, jó ízeit a létnek
    hatalmas karral terjeszted közöttünk.
    Dicséret érte!

    Embertől nyugodt vagy?
    Törődsz velünk? – három halál ma is.
    Kettő rajtam, s a harmadik tiéd.
    S vajh, szerte mennyi – számon tartod-e?

    Be sok halált ítéltem a nevedben,
    be sok halállal intettél pedig!
    A hit vezérelt, nem Te – már tudom,
    s az én bűnöm, hogy nem értettelek.

    Zúgó zápornak Te, ki utat osztasz,
    hogy gyenge fűnek jövését kihozza,
    engem ekképpen miért nem segítesz?
    Vagy bűneimmel kötöztél magadhoz?
    Rám nehezedtél, útaim elálltad!
    Jóságomat is megtorlod, Uram!

    Te, aki látást követelsz a vaktól,
    s a lábavesztett embertől, hogy járjon,
    s imára fogja kezét a kezetlen,
    Uram, ne kérd azt, ami lehetetlen!
    Aki most tanul, tanúnak ne hívd!
    A hír, ha vak, akkor csak bajt okoz.

    Rosszul mérted fel, Uram, az én erőmet!
    Málhádat tovább nem tudom cipelni.
    Nincsenek immár csak halottaim!

    Lenni nem kezdett, s véghetetlen Úr,
    ki markoddal megmérsz minden vizeket,
    s araszoddal az egeket beéred,
    ki haragodnak egy leheletével
    világot fújsz el, csillagot kioltasz,
    s föld megindul, hegyek hanyatlanak
    egy intésedre, Uram – égig érő
    s hatalmaskodó népeket elejtesz,
    míg virágoznak választottaid –

    Vigyázz reánk, hogy álljunk meg a hitben,
    segíteni ne vesztegelj nekünk,
    s hogy el ne esnénk: óvjad lábainkat!
    Tanítsd meg, akik ellenünk uszulnak,
    és földeinket elcsipegetik,
    és sóvárognak falvaink iránt,
    és kiírtanák szülötte-szavunkat,
    hahogy dicsérni tégedet ne tudjunk,
    és minden módon ártani akarnak,
    tanítsd meg őket, Uram, haragodra!

    S intsd meg, akik a szent munkát segélik,
    s hitre hajtott népedet pásztorolják –
    örök hálát hogy tőled várjanak –,
    mert igen gőgösek immár,
    mintha ők adták volna e földet is alánk!

    Juttasd eszükbe, ki vagy Te, Uram,
    s kicsodák ők!
    És tedd, hogy ne legyünk
    gyalázatja a szomszéd nemzeteknek,
    ne legyünk csúfja és játékai,
    s messzire való maradékaink
    rút járom alá ne vetessenek!

    Ámen.

  • Juhász Gyula: A szent magyar folyó

    A Tisza kantátából

    A magyar nap vígan süt az égen,
    Csöndes álom szunnyad a vidéken.
    Nyári áldás a boldog határban,
    Tisza vize folydogál magában,
    Tiszavirág kedve pillangója,
    Ez a Tisza örömünk folyója.

    Néha duhaj, fájó kedve támad,
    Fölveti a mély, keserű bánat,
    Ősi bú ez: féktelen és szittya,
    Szíve vérét amely fölszakítja
    S árvaságát világgá dalolja,
    Ez a Tisza bánatunk folyója.

    Szép a Rajna, Loreley folyója,
    Német nagyság hű oltalmazója,
    Szép a Szajna, Párizs tükrözője,
    Méla Volga orosz bú szülője,
    De míg bennünk lélek él és nóta,
    Tisza lesz a magyarok folyója.

    Ballagdáló, mint a magyar ember,
    Aki nézi csöndes szerelemmel,
    Örök áldást áraszt szerteszéjjel,
    Ó de néha bilincseket tépdel
    S úgy zúg, mint a forradalmi nóta,
    Ez a Tisza Petőfi folyója!

    Termő nyáron elmereng a tájon,
    Körülnéz a kis magyar világon.
    Harmonika szól fölötte halkan
    Árvaságos, öreg magyar dallam.
    Félig sírva, félig mosolyogva,
    Ez a Tisza Tömörkény folyója.

    Sziget táján oroszokra gondol,
    Szerencs mellett kuruckodva tombol,
    Szeged néki fájó, komoly emlék,
    Zentán zengi magyarok győzelmét.
    S déli végén hattyúként dalolva
    Révbe hal a magyarok folyója.

    1919

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: 48. március 15.

    Ó régi szép est… tündöklő siker,
    Mikor jön egyszer hozzád fogható,
    Dicsőséged az egekig ível,
    A deszkáidon tetté vált a szó.

    Igen, az Ige testté lett, derék
    És lelkes nézők tapsoltak neked,
    Színházi est, melyen – ó büszkeség! –
    A gondolatszabadság született.

    Aktoraid: Petőfi, Jókai,
    Vasvári, Táncsics és a korai
    Tavaszi mámor sok nagy ifja még,
    Színésznőd Laborfalvy Róza volt,
    Ki Jókainak szívére hajolt…
    Ó régi szép est: jössz-e vissza még?

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: A halott vár legendája

    A baldachinja vert arany, a paplana selyem,
    A megölt várban így virraszt Atyuska csendesen.
    Az ajtón bársony neszfogó, előtte strázsa jár,
    Egyszerre csak susogni és zokogni kezd a Vár.

    Gyászfátyolos a tele hold, a harmat sírra hull,
    Atyuska húnyt szemmel hever, forog álmatlanul.
    Orvosa nézi komoran gyors pulzusát neki
    S a vár órája monoton az éjfelet veri.

    Egy, kettő, három, négy, öt… ó, szent Miklós… a csoda!
    Száz zárt ajtón át besuhan egy idegen katona.
    Fehér az arca, mint a hold, ruhája csukaszin,
    A karja csonka, szeme vak és nincs vér ajkain.

    Megáll a selyemágy előtt, merően és sután
    S a megmaradt kezével ím keményen szalutál:
    – Eljöttem én is, mint dukál, hogy üdvözöljelek,
    A tízezerből vagyok egy, ki hősen elesett.

    A millióból vagyok egy, ki védte a rögöt,
    Mely békés, áldott és magyar vérünkkel öntözött.
    Tiéd a tág, dús félvilág, orosz puszták tere,
    Tiéd a Volga és a Don s a Káspi tengere,

    Száztornyú Moszkva és ezer nagy város mind tied,
    Minek tenéked a hazám, e kicsi táj, minek?
    A csöndes magyar rónaság, a búzát rengető,
    Bölcsőnk nekünk. Nektek, ha kell, óriás temető!

    Atyuska fölnéz. Félhomály. Hűs hold ezüstje süt
    S a mély teremben a halál s éj csöndje mindenütt.
    Az orvos lesi pulzusát, számol egykedvűen:
    Tíz, húsz, harminc. Atyuska szól: – Nagyon fáj a szívem.

    Orvos, nincs erre patikád, nincs erre balzsamod,
    Gyerünk innen, gyorsan gyerünk, itt nem maradhatok;
    Itt vérből van a vakolat, csontokból a falak
    S a padló mélyén csukaszín mártírok alszanak…

    Trombita recseg, dob pereg, pirkadnak az egek,
    Atyuska jött… Atyuska megy, ezer kéz tiszteleg.
    A nap föltámad keleten, a kakas trombitál
    S örök nagyságról álmodik tovább – a przemysli vár!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: A váradi püspök lánya

    Igricnóta

    A váradi püspök lánya!
    Rózsaszál a szöghajába.
    Tisza mentén, Bihar táján
    Nem akad több olyan szál lány.

    Patyolat a teste, lelke,
    A legények veszedelme,
    Szava bűbáj, tánca örvény,
    Mért is nincsen rája törvény?

    Cserhalomnál csata van ma,
    Pogány kunság riadalma,
    Hull a tar fej, mint az alma,
    Magyaroknak diadalma.

    László vezér lova táltos,
    Vezeti a Boldogságos,
    László vezér bárdja talál,
    És ha talál, az a halál!

    Ott fut egy kun. A nyergében
    Drága teher hever szépen.
    A nyergében – csípje kánya! –
    A váradi püspök lánya!

    Nosza rajta, rajta, rajta!
    László lova rárófajta,
    Széltől vemhes anya lánya,
    Utoléri nemsokára!

    Rövid a harc. Kun legénynek
    Búcsút int a drága élet,
    De a karját esdve tárja
    A váradi püspök lánya!

    „Ne bántsd, lovag, ezt a legényt,
    Szeretem én szívem szerént,
    Vagy ha bántod, magad bánod,
    Letörsz akkor egy virágot!”

    László vezér karja lankad,
    – Soha még ily diadalmat! –
    Karja lankad, szíve bágyad,
    A pusztának nekivágtat.

    Igric ajkán új nóta szól
    A bihari sátrak alól.
    László vezér sír a dalon:
    „Hej Cserhalom, haj Cserhalom!”

    László hősnek neve támad,
    Visszazengi minden század!
    Csak a szíve maradt árva,
    …Hej, váradi püspök lánya!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Csáktornya

    Nem voltam itt, de a rozsdás avarban
    Lelkem bejárta százszor a helyet,
    Hol Zrínyi élt, ki a búsult magyarba
    Tüzes igével hitet égetett.
    Az erdő áll még, ősi koronáján
    Hárfáz a szél és vihar orgonál,
    De földdel egyek már az ősi bástyák
    S reményeinknek földje oly kopár.
    Ma már düledék vára lőn Szigetnek
    Egész hazánk s a késő énekesnek
    Bús lelke sírva járja az avart
    És néma daccal, fojtott fájdalommal
    Idézi ősét, aki porba rogyva
    Vérével írta: Ne bántsd a magyart!

    Forrás: MEK