Ó régi szép est… tündöklő siker,
Mikor jön egyszer hozzád fogható,
Dicsőséged az egekig ível,
A deszkáidon tetté vált a szó.
Igen, az Ige testté lett, derék
És lelkes nézők tapsoltak neked,
Színházi est, melyen – ó büszkeség! –
A gondolatszabadság született.
Aktoraid: Petőfi, Jókai,
Vasvári, Táncsics és a korai
Tavaszi mámor sok nagy ifja még,
Színésznőd Laborfalvy Róza volt,
Ki Jókainak szívére hajolt…
Ó régi szép est: jössz-e vissza még?
Forrás: MEK
A baldachinja vert arany, a paplana selyem,
A megölt várban így virraszt Atyuska csendesen.
Az ajtón bársony neszfogó, előtte strázsa jár,
Egyszerre csak susogni és zokogni kezd a Vár.
Gyászfátyolos a tele hold, a harmat sírra hull,
Atyuska húnyt szemmel hever, forog álmatlanul.
Orvosa nézi komoran gyors pulzusát neki
S a vár órája monoton az éjfelet veri.
Egy, kettő, három, négy, öt… ó, szent Miklós… a csoda!
Száz zárt ajtón át besuhan egy idegen katona.
Fehér az arca, mint a hold, ruhája csukaszin,
A karja csonka, szeme vak és nincs vér ajkain.
Megáll a selyemágy előtt, merően és sután
S a megmaradt kezével ím keményen szalutál:
– Eljöttem én is, mint dukál, hogy üdvözöljelek,
A tízezerből vagyok egy, ki hősen elesett.
A millióból vagyok egy, ki védte a rögöt,
Mely békés, áldott és magyar vérünkkel öntözött.
Tiéd a tág, dús félvilág, orosz puszták tere,
Tiéd a Volga és a Don s a Káspi tengere,
Száztornyú Moszkva és ezer nagy város mind tied,
Minek tenéked a hazám, e kicsi táj, minek?
A csöndes magyar rónaság, a búzát rengető,
Bölcsőnk nekünk. Nektek, ha kell, óriás temető!
Atyuska fölnéz. Félhomály. Hűs hold ezüstje süt
S a mély teremben a halál s éj csöndje mindenütt.
Az orvos lesi pulzusát, számol egykedvűen:
Tíz, húsz, harminc. Atyuska szól: – Nagyon fáj a szívem.
Orvos, nincs erre patikád, nincs erre balzsamod,
Gyerünk innen, gyorsan gyerünk, itt nem maradhatok;
Itt vérből van a vakolat, csontokból a falak
S a padló mélyén csukaszín mártírok alszanak…
Trombita recseg, dob pereg, pirkadnak az egek,
Atyuska jött… Atyuska megy, ezer kéz tiszteleg.
A nap föltámad keleten, a kakas trombitál
S örök nagyságról álmodik tovább – a przemysli vár!
Forrás: MEK
Igricnóta
A váradi püspök lánya!
Rózsaszál a szöghajába.
Tisza mentén, Bihar táján
Nem akad több olyan szál lány.
Patyolat a teste, lelke,
A legények veszedelme,
Szava bűbáj, tánca örvény,
Mért is nincsen rája törvény?
Cserhalomnál csata van ma,
Pogány kunság riadalma,
Hull a tar fej, mint az alma,
Magyaroknak diadalma.
László vezér lova táltos,
Vezeti a Boldogságos,
László vezér bárdja talál,
És ha talál, az a halál!
Ott fut egy kun. A nyergében
Drága teher hever szépen.
A nyergében – csípje kánya! –
A váradi püspök lánya!
Nosza rajta, rajta, rajta!
László lova rárófajta,
Széltől vemhes anya lánya,
Utoléri nemsokára!
Rövid a harc. Kun legénynek
Búcsút int a drága élet,
De a karját esdve tárja
A váradi püspök lánya!
„Ne bántsd, lovag, ezt a legényt,
Szeretem én szívem szerént,
Vagy ha bántod, magad bánod,
Letörsz akkor egy virágot!”
László vezér karja lankad,
– Soha még ily diadalmat! –
Karja lankad, szíve bágyad,
A pusztának nekivágtat.
Igric ajkán új nóta szól
A bihari sátrak alól.
László vezér sír a dalon:
„Hej Cserhalom, haj Cserhalom!”
László hősnek neve támad,
Visszazengi minden század!
Csak a szíve maradt árva,
…Hej, váradi püspök lánya!
Forrás: MEK
Nem voltam itt, de a rozsdás avarban
Lelkem bejárta százszor a helyet,
Hol Zrínyi élt, ki a búsult magyarba
Tüzes igével hitet égetett.
Az erdő áll még, ősi koronáján
Hárfáz a szél és vihar orgonál,
De földdel egyek már az ősi bástyák
S reményeinknek földje oly kopár.
Ma már düledék vára lőn Szigetnek
Egész hazánk s a késő énekesnek
Bús lelke sírva járja az avart
És néma daccal, fojtott fájdalommal
Idézi ősét, aki porba rogyva
Vérével írta: Ne bántsd a magyart!
Forrás: MEK
Öreg fiúk, a régi iskolában
Álljunk meg csöndben ez emlék előtt
Idézve eltűnt arcokat, merengőn
Járjon be lelkünk távol temetőt.
Ó emlékezzünk az elment fiúkra,
Kik innen együtt indultak velünk,
De ők a kora sír ölébe hulltak,
Hogy megmaradjon a mi életünk.
Öreg fiúk, zárjuk szívünkbe őket
S a zászlót, mely kezükből porba hullt,
Emeljük újfent tündöklő magasra,
Legyen jövőnk szép, mint a drága múlt!
A szörnyű leckét ne feledje senki,
Nem hullhat meddőn annyi büszke vér,
Mutassuk meg, hogy újra nagy, egész lesz
Magyarország, az áldott, szent kenyér!
Öreg fiúk, fogadjuk meg ma nékik,
Hogy folytatódik a történelem
S találkozunk megváltott lelkeikkel
Egy boldogságos magyar ünnepen!
Forrás: MEK
Hazádnak rendületlenül
Légy híve, oh magyar;
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.
A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze,
Itt élned, halnod kell.
Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.
Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.
Szabadság! itten hordozák
Véres zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszú harc alatt.
És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.
S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
„Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!”
Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiában onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.
Az nem lehet, hogy ész, erő,
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.
Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.
Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.
S a sírt, hol nemzet süllyed el,
Népek veszik körül,
S az ember millióinak
Szemében gyászköny űl.
Légy híve rendületlenül
Hazádnak, oh magyar:
Ez éltetőd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.
A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.
1836
Forrás: MEK – Vörösmarty Mihály összes művei
A magyar nép zivataros századaiból
Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors, akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!
Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.
Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.
Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.
Hányszor zengett ajkain
Ozman vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!
Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját a hazában,
Bércre hág és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger fölette.
Vár állott, most kőhalom,
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!
Szánd meg Isten a magyart,
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors, akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!
Cseke, 1823. január 22.
Forrás: MEK – Kölcsey Ferenc összes művei
(Október 6-án)
Az óriási, sárga ház,
Hol hajdanában annyi gyász
meg annyi jaj fakadt,
Ahonnan annyi szörnyű vész
És kő-lágyító szenvedés
veré az eltiportakat;
Hol csúf odú meg pincebolt
Hősök siralomháza volt
s gaztettek színhelye,
Amelyről ha csak olvasnánk,
Káromkodásra nyílt a szánk,
s undorral lett szívünk tele:
Eltűnt hát az Újépület!
És ím, hatalmas szép teret
alkottak a romok helyén,
S egymásután kerül oda
Palota mellé palota,
s szenny helyébe fény.
És – óh öröm! – az ifjú tér,
Hol annyi könny foly s annyi vér,
Szabadság-tér leve,
S – óh diadal! – ahány az út,
Mely mint sugár a térre fut,
mindannyin egy mártír neve.
S a téren, azt rebesgetik,
Majd egy szobor emelkedik,
fenségben és dicsőn:
Szabadság-hirdető szobor,
Nagy és csodás, mint az a kor,
melynek jelképe lőn.
S azt mondják, hogy mártírjaink
Fel lesznek rája írva mind
márvány- vagy érclapon,
És évről-évre ifjú, agg
Elébe zarándoklanak
egy szent emléknapon.
Járok-kelek az utakon
S a hősök nevét suttogom,
és áldom hamvaik porát,
S boldog vagyok köröskörül,
Hogy ama ház köveibűl
szeme már mit se lát.
De csakhamar lelkem borul
S elémbe egy kérdés tolul:
„Tán jobb volt ezelőtt…
Tán kár, hogy aki erre jár,
Nem látja többé a sivár
nagy emlékeztetőt…”
S lassan leszáll az éj csönd,
És hallom, hogy a légbe’ fönt
halk sóhajtás repül.
Tán vértanúink lengnek itt,
Talán aggódó lelkeik
beszélnek a jövő felűl.
A felhőben, mely ott suhan,
Talán Batthyány árnya van,
s lenéz, magyar, reád,
S mutatván azt a rém-helyet,
Azt súgja halkan: „Ne feledd
Október hatodikát!
S mikor megéred a napot,
Min annyi jó hős elbukott,
S min összeestem én:
Gondold át azt a szörnyű gyászt –
És tégy egy csöndes fogadást
a Szabadság-terén!”
1900 körül
részlet az „István imájából”
Lenni nem kezdett s véghetetlen Úr,
ki markoddal megmérsz minden vizeket,
s araszoddal az egeket beéred,
ki haragodnak egy leheletével világot fújsz el,
csillagot kioltasz, s föld megindul,
hegyek hanyatlanak egy intésedre,
Uram — égig érő s hatalmaskodó népeket elejtesz,
míg virágoznak választottaid —
vigyázz reánk, hogy álljunk meg a hitben;
segíteni ne vesztegelj nekünk,
s hogy el ne esnénk, óvjad lábainkat!
Tanítsd meg, akik ellenünk uszulnak
és földeinket elcsipegetik,
és sóvárognak falvaink iránt,
és kiirtanák szülötte-szavunkat,
hogy dicsérni Tégedet ne tudjunk,
és minden módon ártani akarnak —
tanítsd meg őket, Uram, haragodra!
S intsd meg, akik a szent munkát segélik,
s hitre hajtott népedet pásztorolják,
örök hálát hogy tőled várjanak —
mert igen gőgösek immár, mintha ők
adták volna e földet is alánk!
Juttasd eszükbe, ki vagy Te, Uram,
s kicsodák ők! És tedd, hogy ne legyünk
gyalázatja a szomszéd nemzeteknek,
ne legyünk csúfja és játékai,
s messzire való maradékaink
rút járom alá ne vettessenek!
Ámen.
i
Van-e imádság, forróbb, könyörgőbb,
mint a miénk most? – Kínok imája! –
Nyisd meg, Nagyúr, a fellegek kárpitját,
s irgalmas szívvel figyelmezz rája.
Nincs annyi fűszál libanoni lejtőn,
mint ahány könnycsepp bús magyar szemekbe,
hallgass meg, kérünk, jaj, most az egyszer,
Miatyánk, ki vagy a mennyekbe’!
Könyörgünk! Nézz ránk, hisz az nem lehet,
hogy síró szóval pusztába kiáltsunk!
Sok volt a vétkünk – nagy büszkeségünk,
felhőkig járt az álmodásunk –
de most bánattól gyötrötten mondjuk:
Szenteltessék meg a te neved!
Végigvertél a borzalommal,
és mégis, most is széthúzunk, látod.
Küldjed szívünkbe a szerelmes békét,
jöjjön el végre a te országod!
Ugye nem szórod szét ezt a népet,
bujdosónak a nagy világba,
hiszen te hoztad Ázsiából,
s verted, de védted a pusztulástól
ezer évig! Mondd csak: hiába…?!
Voltunk a véres védőbástyád,
s voltunk villámló ostorod,
tégy velünk, ahogy megérdemeljük,
legyen meg a te akaratod!
Küldjed szívünkbe a szerelmes békét,
s küldd az erőt a rossz karunkba!
Küldj halk esőt a földjeinkre,
s legyen gondod a barmainkra!
Önts enyhülést a lelkek tüzére,
s tudsz: szeress! ha kell: fenyíts!
csak legyen béke, boldog megértés,
miképpen menyben, úgy a földön is.
Nézd: éhezünk, rongyokba járunk,
nincsen koldusabb néped minálunk.
Nézzed a gyermek éhező száját,
asszonyainknak bús Kálváriáját,
ha te nem segítesz: elveszünk!
Ó, add meg hát a napi kenyerünk!
Nagyúr! Vétekkel, igaz, megrakódtunk,
gőgösek közt bizony elsők voltunk,
de most a házunk hamva van fejünkön,
s a bűnbánat megtépte köntösünket,
Isten! istenes szerelemmel
bocsásd meg a mi vétkeinket!
Minket megvertél, magyar Isten,
és megverted az őseinket.
De fiainknak minden más nép
felejtse el apái vétkét
– sok számolatlan számadásunk –
miképpen mi is megbocsátunk
a mi ellenünk vétkezőknek.
Torkunk rekedt a rimánkodástól,
az ős magyar föld: merülő gálya.
Jaj! Tedd a szent kezed föléje,
oltalmazd meg, vigyázz rája,
és ne vigy minket a kísértésbe!
A tenyereden, Isten-apánk,
hordod az ember-milliókat.
Mi is elférünk békében ottan,
csak vesd ki köztünk az árulókat!
Nem kell minékünk más hódolása,
és nem vágyik a magyar sehová sem,
csak engedj élni, tüzekbe nézni,
tilinkószónál mesét mesélni,
és szabadíts meg a gonosztól! – Ámen.
