Jaj, nem én – te hogy vagy?
én nem is vagyok,
jégvirágos kocsmaajtó
rózsája vagyok.
A pokol végső körében
jégbefagyva, jégbefagyva
vágyom megváltásba-illő
karjaidra, karjaidra.
Tüzes száj a szesz,
számra rátapad,
elfojtja az érted-fogant
imádságokat.
Én fekszem itt a kihűlt földön:
eleven kincse még a nyárnak,
vétkek s rossz jelek rohamozva
édes húsomra idejárnak.
Igazán s végleg téged várlak,
érdes tüllben gyere lassúdan,
horzsolj végig s hagyj itt örökre
izzó kikerics-koszorúban.
,
Nekem a kézszorítás nem elég
És nem elég az olvadó tekintet,
Hogyha szeretsz, légy jó és bőkezű,
Adj nékem dúsan, tékozolva mindent.
A karcsú test vakító kincseit,
Az ölelést, mely fojtogat, megéget,
Mindent, egészen, őrülten, vakon,
Minden szerelmet, jóságot, hűséget.
Mindent! Ha szenvedsz is belé, de tűrd,
Hogy ifjúságodat mindenből kifosszam,
Csak az enyém légy, egyedül enyém,
Urnőm a jóban, rabszolgám a rosszban!
Ne sírj, ha szánnak, ha körülkígyóz
Az óvatos nők mérges suttogása,
Hogyha szeretsz, ne szégyeld és ne rejtsd,
Szeress! Szeress úgy, hogy mindenki lássa!
Imádj! Bálványozz! Istened legyek,
S más Istenektől a szíved ne féljen!
Légy büszke rám és arra, hogy szeretsz,
Nézz a világba gőgösen, kevélyen!
Hírdesd, dalold, kacagd, sírd, hogy szeretsz,
S hogy mindörökre a tiéd szerelmem!
Hogy félve nézzen minden nő reád,
És minden férfi engem irigyeljen!
Ne higgy a gőgös, zordon Oktatónak,
Ki fékezésre és tűrésre nógat,
Megmagyarázza, hogy csak gyönge báb vagy,
És rádparancsol: légy szerény, ne lázadj,
Ne is kívánj a jobból egy szemernyit:
A bölcs lemondás minden kínt megenyhít.
Szépség – silányság! Mámor – rossz gyümölcs!
Vágyak – szamárság! Előlük a bölcs
Fejét homokba dugja, mint a strucc.
Ne higgy a gőgös, zordon Oktatónak!
Higgy bátran abban, hogy szebb lesz a holnap.
Talán egy óra, egy parányi perc
Meghozza azt, amit kívánni mersz…
Csak addig élsz, amíg kívánni tudsz.
Az ajkamon még itt az ajkad íze,
A csókjaidnak édes harmata,
Harmat, mely éget, részegít, bolondít,
Nem ittam lángolóbb italt soha!
Piros kehelyből, ajkadból ittam,
Oh, hogy ihatnám mindig, úntalan!
Ahány a vízcsepp minden tengerekben,
Ajkadnak annyi, annyi csókja van.
Mind az enyém, és mind engem bolondít,
Csókolj, bolondíts, drága gyermekem,
Hogy félig öntudatlan támolyogjak
A csókjaid borátul részegen.
És ki ne józanodjak, amíg élek,
S ha nyugaton leáldozott napom:
Dalolva tűnjek el az éjszakában
A legutolsó csókkal ajkamon.
Nekem a kézszorítás nem elég,
És nem elég az olvadó tekintet,
Hogyha szeretsz, légy jó és bőkezű,
Adj nékem dúsan, tékozolva mindent.
A karcsú test vakító kincseit,
Az ölelést, mely fojtogat, megéget,
Mindent, egészen, őrülten, vakon,
Minden szerelmet, jóságot, hűséget.
Mindent! Ha szenvedsz is belé, de tűrd,
Hogy ifjúságod mindenből kifosszam,
Csak az enyém légy, egyedül enyém,
Úrnőm a jóban, rabszolgám a rosszban!
Ne sírj, ha szánnak, ha körülkígyóz
Az óvatos nők mérges suttogása,
Hogyha szeretsz, ne szégyeld és ne rejtsd,
Szeress! Szeress úgy, hogy mindenki lássa!
Imádj! Bálványozz! Istened legyek,
S más istenektől a szíved ne féljen!
Légy büszke rám és arra, hogy szeretsz.
Nézz a világba gőgösen, kevélyen!
Hirdesd, dalold, kacagd, sírd, hogy szeretsz,
S hogy mindörökké a tiéd szerelmem!
Hogy félve nézzen minden nő reád,
És minden férfi engem irigyeljen!
A kék hegyek csodás vidékén,
Ahol a híres Rip lakott,
Én is kerestem már a kincset,
Én is bolyongva jártam ott.
Mikor a kincset megtaláltam,
A tündér megjelent legott,
Ittam a mámor poharából,
S a bűvös álom elfogott.
Húsz éven át aludtam én is,
Mikor megint fölébredék,
Oly napsugáros volt az erdő,
Oly vadvirágos volt a rét.
A levegő oly izgató volt,
Olyan tavasz volt mindenütt,
S amelyről mindig álmodoztam:
A kincs, a kincs az ott feküdt!
Pazar pompája rám mosolygott,
Néztem mohón és irigyen,
És ráborultam, átkaroltam,
Hogy messze, messze elvigyem…
Nem volt erőm, karom lelankadt,
Éreztem azt, hogy agg vagyok,
Míg a mesék kincsét kerestem,
Az ifjúságom elhagyott.
Míg a mesék kincsét kerestem
A bűvös kék hegyek között,
Sok más, okosabb filozófus
A földi jóért küszködött.
Csak én maradtam bús kalandor,
Kincskereső szegény bolond,
A bűvös-bájos kék hegyekről
Mesét ki álmodozva mond.
Oh, megtaláljuk mind e kincset,
De ragyogása jaj, mit ér,
Mire miénk pompája, fénye,
Kihűlt szívünkben már a vér.
Akkor, mikor keresni kezdtük,
Mikor bennünk kigyúlt a láng:
Valami nagyról és dicsőről,
Valami szentről álmodánk.
Valamiről, mit az utókor
Márványba vés, megénekel…
S mire a kincset megtaláljuk,
Már akkor csak kenyérre kell.
Párizs, 1900
