Im kedvesem édes! kék hegyen túl
a nap remegő sugára leszáll,
és tiszta gyepágyon lágy pihenésre
oly biztosan int a berki homály.
Ott gyenge fuvalmak játszva susognak,
s hű párja körül a fülmile zeng,
és illatözönben zöld koszorúkkal
a boldog aranykor képe dereng.
Ott messze irígylő vizsga szemektől
a földi szokás rabféke szakad:
csak a szerelmemnek égi hatalma
vesz kényeket és új kénybe ragad.
S mint parti virággal víg ölelésben
a feldagadó habba vegyül,
úgy kéjledez éltünk egybe ömölve,
míg a gyönyörűség mélyibe dűl.
S mint a füzes ingó lombjain által
a holdnak ezüst világa ragyog:
a teljesülés szép álma felettünk
még bájos alakban lengeni fog.
Jer, kedvesem édes! a tavasz illan,
s a fülmile nyájas zengzete múl,
majd éji leheltén a komor ősznek
a csermelye fagy, a rózsa lehull.
Míg bátor erőben kérkedik a lét,
és a liget ernyős rejteket ad,
most éljük az éltet, hervad is az bár,
a múltnak azért emléke marad.
Nézd a magas égnek csillagirását,
mely érzeni és szeretni tanít!
O hadd szemeidben visszaragyogni,
mit lelkem epedve s égve gyanít.
Forrás: Szívzuhogás
