https://verskucko.com

Címke: vágy

  • Szabó Lőrinc: Felejteni?

    Idegeidben azt a lobbanást,
    tudod, melyiket, a villámcsapást,
    amely megolvasztott, megvakított
    s egy percre csillagokig tágított
    s az utat közben, mely lángként sodort
    és mind a jót, ami előtte volt
    s az utózengést, mely oly lankatag
    zsongatta még ájult tagjaidat,
    mondd, a zuhogó, görcsoldó varázst,
    testedben azt az édes robbanást,
    azt a legfőbb, közös pillanatot,
    melynek nevet még semmi sem adott,
    hacsaknem vallás, s amelyben velem
    együtt haltál-születtél, gyermekem,
    mondd, de csak úgy mondd, hogy ne mondd ki, mit,
    mondd, édes, azt a percet, s társait
    (ne is szólj, elég ajkad mosolya) –
    el tudnád felejteni valaha?

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Titkos párbeszéd

    S ha ígérném, hogy ma odamegyek?
    – Számolni kezdeném a perceket.
    Örülnél? Hogy örülnél? Mennyire?
    – Ha szeretsz, szíved megszakad bele.
    S ha mégse lehet, ha nem leszek ott?
    – Füst s láng bennem is együtt kavarog.
    Képzeld: máris zörgetem bokrodat!
    – Nem mozdulok, el ne riasszalak!
    Szép az a lugas, az a friss gyep-ágy?
    – Nap! zöld árny! tücskök! ezüst éjszakák!
    Mit mond majd az első tekinteted?
    – Hogy eddig csak hazudni mert neked.
    Szegény fiú, féltél tőlem, ugye?
    – Félelmes az isten ígézete!
    Utad leszek tőle a föld felé.
    – Az vagy, ígéret, minden gyönyöré!
    Várj! Ma! Talán! Én se tudom, mi lesz…
    – Még a boldogság is rettenetes!

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Rossz lányok

    Rossz fiúk után a rossz lányokat
    ismertem meg. Csak a tanyájukat
    s a hírüket. De elég volt az is.
    Mint szégyen, gyász vagy lángoló tövis,
    úgy fájt a létük. Minden éjszaka
    piros függönnyel, pokol ablaka,
    világítottak. Egy szomszéd diák
    a házukban agyonlőtte magát,
    s rendőrség szállt ki. Istállószagú
    s félig, mint a romlott tej, savanyú
    volt a környékük. „Parancsnokuk a
    vak mester s a fekete zongora”
    – mesélték fiúk, a nagyobbak – „és
    ha az rákezdi, előbb az egész
    szalon, együtt, részegen…”, – valamit
    mondtak még – „…azután összeteszik…”
    – a többit már csak súgták. – Rémület
    és undor rázott: őrültek ezek?

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Lemondás

    Nem elég, nem elég, nem elég,
    ami kell, ami jó, ami szép,
    nem adott, ami nincs, de lehet,
    nem adott soha még eleget,
    és semmise sohase sok,
    nyugodni sose tudok,
    mert ami kellene nékem,
    sehol a földön, az égen
    nincs az az egyesülés,
    nincs az a teljesülés.

    Amire érzék és gondolat
    sóvárog, silány mind: szomjamat
    oltani nincs italom,
    üres a legnagyobb jutalom,
    ha mindent el kell majd veszteni,
    semmit sem érdemes kezdeni,
    hisz életem, az egész,
    csak egy és olyan kevés,
    hogy benne, jaj, csak a gyötrelem
    nyomora végtelen.

    Megyek én, megyek én innen,
    kicsi e földön itt minden,
    s csak ha a lélek előre
    már a Kevés szeretője,
    csak akkor van nyugalom,
    csak annak van jutalom,
    csak annak egyesülés,
    csak annak teljesülés,
    csak annak földön és égen,
    sohase, sohase nékem.

    Inkább, mint újra csalódás,
    jöjjön előre lemondás:
    nem kell már énnekem semmise,
    ne legyen barátom senkise:
    vetem halálba ágyamat,
    sivatag lepje vágyamat, –
    pusztulj, sok nagy célom,
    egy maradt s elég ez:
    várni, míg hóhérom,
    az isten, kivégez.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Zavar

    Dadogok, szédülök, leplezek,
    félek és szégyellem magam:
    szép tested nyugtalít.
    Nem látom, ki vagy,
    nem az vagyok, aki voltam,
    s mialatt akadozva te is
    másról beszélsz,
    szememben a titkos
    vágy már folyton csak az eljövendő
    csókot nézi a szádon.

    Mindenkinek ismeretlen
    a másik, – csak akkor
    enyém az agyad játéka is,
    ha egészen enyém vagy: amíg
    külön maradunk, nem elég bizalmas
    teljes szemérmét
    levetni a lélek,
    de a testi szerelemben
    összesimúl és
    boldogan felejti magát.

    Dadogok, szédülök, leplezek,
    bocsáss meg, kedves, nem tudok úgy
    beszélni, ahogy illenék:
    túlfriss vagy,
    túlszép ígéret,
    még harc és váratlan remény:
    ma még csak zavaromat
    tudom elmondani, azt, hogy
    szeretlek és
    akarlak, ismeretlenül.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Virágzene, érthetetlen

    Pillanatok

    Mióta tegnap megcsókoltalak
    s te sóváran (de csak egy pillanatra,
    mert máris tiltakoztál!) remegő
    térdeid közt hagytad a térdemet:
    folyton elém rajzol a hála, folyton
    előttem állsz, utcán és munka közben
    folyton beléd ütközöm: hátracsukló
    fejedet látom, kigyúlt arcodat,
    csukott szemedet s a kínzó gyönyörvágy
    gyönyörű mosolyát az ajkadon.
    Ilyenkor egy-egy pillanatra én is
    lehúnyom a szemem és szédülök:
    érzem közeled, arcom arcod édes
    vonalaiban fürdik, kezemet
    sütik forró kebleid, újra csókolsz,
    s én rémülten ébredek: óh, hisz ez
    már őrület – s mégis oly jólesik
    beléd veszteni magamat: egész
    tested körülömöl és én boldogan
    nyargalok szét lobogó ereidben.

    Forrás: DIA

  • Tóth Árpád: Rímes, furcsa játék

    Szeszélyes, bús ajándék
    E rímes, furcsa játék,
    Ó, zokog, bár negédes –
    Fogadd szivedbe, édes!

    Mert csupa szívbe vert seb
    Vérszínezi e verset,
    Mint halvány őszi rózsa
    Szirmát az őszi rozsda.

    De lásd, egyebem nincsen,
    Se birtokom, se kincsem,
    Nem adhatok tenéked,
    Csak ily borús zenéket.

    Szebb volna büszke kastély
    Termén egy fényes estély,
    Vagy lágy keréken zajló
    Kocsidba drága pejló…

    Vagy elrobajló fülke
    Ringó pamlagján dűlve
    Elnézni, merre foszlott
    A sok távíró-oszlop…

    Vagy űzni falka fürtjét,
    Hallani hallali kürtjét,
    Míg elfakul porosra
    A frakk vidám pirossa…

    Vagy tán az volna szebb lét:
    Nézni istennők keblét,
    Hol antik ívek árnyán
    Mereng sok régi márvány…

    Vagy Svájcban lenni vendég:
    Csodálni naplementét,
    Vagy vinne halk fedélzet,
    Hol a banános dél szebb…

    Ó, mind e rím mi kába,
    Ó, mind e vágy hiába,
    Nekünk, két árva rabnak,
    Csak sóhajok maradnak…

    De hallgasd most e verset,
    E torz kedvvel kevertet,
    Zsongítson furcsa hangja,
    Mint füstös képü banda:

    Itt flóta, okarína
    S hegedük soka rí ma,
    Száz hangszer, minden rím más,
    S vén bánatom a prímás.

    Ízzék a dal duhajjá,
    Csattanjon vad csuhajjá,
    Majd haljon el sohajtón,
    Fejem öledbe hajtom.

    Csönd. Ajkaim lezárvák.
    Ringass: árva az árvát,
    Így, sírj csak, rámhajolva,
    Meghalni volna jó ma…

    Forrás: MEK

  • Váci Mihály: Mikor vetkezni kezd és karcsú

    Mikor vetkezni kezd és karcsú
    teste, mint rózsaszínű ének,
    felszáll a szoknyák hullt habjaiból.

    Mellei bárányfelső remegéssel
    keresnek tenyeret, és combjai kacagva
    a virágkönnyű nadrágból kibújnak,
    hajladozva e fényes barna nádak.

    Olyankor rám nevet tíz ujja rejtekéből:
    „Te mit bámulsz?” – mert én csak állok
    szemem tág partjain, és leselkedem,
    mint ha kamasz fiú fürdő leányt les lopva,
    mikor vetkezni kezd és karcsú.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Virág

    Hajamban mennyi csók illata fészkel,
    mint rozs tövén a fürj-sírású szél,
    szememben szomjas vágyak nyája térdel
    szerelmed kóborló vizeinél.

    Állad remegve fogom a kezembe,
    és arcodat, mint lámpát fordítom
    a homlokomra: – Láss! és mondd, szeretsz-e,
    mikor szeretni magam nem tudom.

    De jó is lenne még dúdolva – sírva
    átcsavarogni néhány éjszakát,
    s nézni, mikor ruháidból kinyílva
    karcsún derengsz, illatozó virág.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Te

    Nem égi angyal: fáradt mozdulatú földi asszony,
    csüggedten ölbe ejtett kézzel,
    de mennyekkel vagy különb, mint a többi.

    Hibáiddal olyan megvert vagy éppen,
    mint aki ember mindahány, – de mennyivel
    kínlódóbb a megszenvedett erényben!

    Nem égi vagy: – mennyeknél emberibb,
    s Terád nézhet e sok
    érzékei jászla elé kötözött némber itt,
    kik lüktetve, kinyílva, lesben állnak
    őstengeri éhséggel,
    és zabál bennük a partra lépő első állat.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979