Tüzes, sajgó seb vagyok, égek,
Kínoz a fény és kínoz a harmat,
Téged akarlak, eljöttem érted,
Több kínra vágyom: téged akarlak.
Lángod lobogjon izzva, fehéren,
Fájnak a csókok, fájnak a vágyak,
Te vagy a kínom, gyehennám nékem,
Nagyon kívánlak, nagyon kívánlak.
Vágy szaggatott föl, csók vérezett meg,
Seb vagyok, tüzes, új kínra éhes,
Adj kínt nekem, a megéhezettnek:
Seb vagyok, csókolj, égess ki, égess.
Forrás: MEK
Hunyhat a máglya
Ezek a szomorú, vén szemek
Nem néznek soha másra.
Léda, elűzhetsz:
E vén, hű kutya-szemektől
Sohasem menekülhetsz.
Szerelmi máglya
Fölgyujtja tán újra a véred:
Hiába, mindhiába.
Jönnek a rémek:
Ezek a szomorú, vén szemek
El nem engednek. Néznek.
Forrás: www.eternus.hu – Ady Endre versei
A Szajna partján él a Másik,
Az is én vagyok, én vagyok,
Két életet él két alakban
Egy halott.
A Duna partján
Démonok űznek csúfot velem,
A Szajna partján álmokba von be
Százféle, szűz szerelem.
Rákacag Páris
S a boldog Másik visszakacag,
Itt röhejes mámorba kerget
Vijjogó, éji csapat.
Ott szebb vagyok, nemesebb, hősebb,
Sejtelem-csók minden dalom,
Szent Cecília hajol lelkemre
Álmatagon.
A Duna partján
Céda lányhoz hajt durva öröm,
A bor ad álmot
S a poharamat összetöröm.
Ott: ring lelkem muzsikás alkony
Szent zsivaján
S úgy csókolom meg az életet,
Mint orkideát a Léda haján.
Forrás: www.eternus.hu – Ady Endre versei
Hurráh, jön az Öröm hajója
És hozza Lédát már felém.
Virágos, pompás szőnyegén,
Én asszonyom, már látlak, látlak:
Hajadban a vérvörös rózsa.
Ugye kivánsz? Én is kivánlak.
Hurráh, mi rég nem láttuk egymást.
Óh, jaj, szédülök itt a parton,
Óh, jaj, most mindjárt itt leszel,
Kérdezlek majd és kérdezel
És összecsap két szomju-lélek
És fejemet kebledre hajtom.
Jaj, ne. Ne jöjj. Reszketek, félek.
Óh, jaj, mi rég nem láttuk egymást.
Forrás: www.eternus.hu – Ady Endre versei
Az ő testét s az enyémet is,
Óh, tavasznak sokfajta nedve,
Száguldjátok be vetekedve.
Kicserélődve, fiatalon,
Szomorú kedvvel, víg haraggal
Legyünk mi két kárhozott angyal.
Legyünk a Tavasz gyermekei,
Kik arcukat vetik az Égnek,
Kik nedvesek s mégis elégnek.
Csönd legyen akkor az Ég alatt,
Bomolva, szökve, válva rügybe
Mi leszünk a Tavasznak üdve.
Mi legyünk akkor az Ég alatt
A legszebb két tavaszi jószág,
Túlzás, betegség, de valóság.
Forrás: www.eternus.hu – Ady Endre versei
Reggelente megérkezem
burkomban és még félig alva.
Ül és összehasonlítom
vele, akit ölök magamba.
Az ő, aki egy célra ráfagy
és nem az, aki bennem ébred,
nem, akit néztem gótikának,
s álmomból följön, mint egy ének.
*
Ha arca csillárját kigyújtja,
s én állok, mint égő mezőben,
fölsistereg kamasznyi múltja –
látja, hogy bőrömet kinőttem.
Kicsi a kabát, szűk a ház,
padlón oltok erdőnyi lángot.
Kinyitja szemem ablakát,
és tapsol a fölforduláshoz,
és arca csillárját kigyújtva
áll ő is, mintha lángban állna.
Öszvér-szürke, leplombált múltja
ráül kialvó homlokára.
Nem illik írnom, ahogyan férfinak,
nem láthatok egy férfit az ágyra,
nem írhatom, hogy az esték alatt
akár lángoló benzintartályokat
érzem bőrömet, csontomat égni;
karját, hogy tenyeremmel koszorúzzam,
ha akartam is, nem illett –
Nem illett sajognom, sajogtam,
ahogy a szemen lőtt állat,
ha ő éppen vendégeivel vacsorálgat.
Írhatom, hogy felhőfoszlány vagyok
egy detronizált istenke kötényén,
gyomrot lukasztó temetéseken
elsirathatom én is magamat,
haza loholhatok és főzhetek békén,
írhatok arcok, szemek csillárjáról,
ünnepelhetek madarat és tájat,
de nem írhatom, hogy csontomig kívánom,
s teste belakja minden éjszakámat.
*
Ki is vagy nekem, nem tudom,
buszperron pokla, néma telefon,
közért, munka, két járdasor,
megbicsakló hangszálaim,
hajszolt, de máig nem lelt mondat –
Magasztalhatna ez a rím,
szebb, ha tisztellek gondnak.
Írjam-e, hogy te vagy napkelet,
mert oltalmadban élek?
Ha nem lehetek is veled,
belengi lélegzetemet
goromba fényességed.
Hazátlanból honosa lettem:
begyalogoltam tartományod.
Fürödtem felségvizeidben.
Aszfaltodon aranyat ások.
Írhatnám, hogy halálig mondom
nevedet, mint a létezésnek
igéjét e poros porondon,
míg korlátok tövében égek.
Deklarálom: te vagy az Isten
a vasbeton mennyországában,
s hogy bőrömet vásárra vittem,
amikor színed elé álltam;
írhatnám, hogy te vagy a kezdet,
ki engem jelenné emelhet.
Év az évre hiába épül:
nem, nem vonhatlak menedékül.
*
Farkasszemet néztem vele,
s belebuktam arca tavába.
A gyönyör kínja, melege
égetett, szárított hiába.
Elporladtam és föltámadtam
váltakozva, naptári pontos
következéssel, s megriadtan
láttam: hajamban tűzvészt hordok.
Hajam tövétől talpamig
vonultam izzó áhítatban,
bíztam csak benne: megtanít,
hogy önmagammá változtassam.
Tátogni étien? (barna kamra)
Bögrényi só, kenyércsonk nélkül?
Ne ismerjek semelyik magamra?
S a hangom didergősre kékül?!
Nem parolázok a magánnyal:
nyíljon inkább a föld alattam,
tűnjek el mocskában, sarában,
temetetlenül, siratatlan.
Jaj, nem én – te hogy vagy?
én nem is vagyok,
jégvirágos kocsmaajtó
rózsája vagyok.
A pokol végső körében
jégbefagyva, jégbefagyva
vágyom megváltásba-illő
karjaidra, karjaidra.
Tüzes száj a szesz,
számra rátapad,
elfojtja az érted-fogant
imádságokat.
Én fekszem itt a kihűlt földön:
eleven kincse még a nyárnak,
vétkek s rossz jelek rohamozva
édes húsomra idejárnak.
Igazán s végleg téged várlak,
érdes tüllben gyere lassúdan,
horzsolj végig s hagyj itt örökre
izzó kikerics-koszorúban.
,
