Pirosat pislog vagy zöldet mutat
az indóház előtt a szemafor? –
hová dülöng velem ez a vonat,
átcsattog még a viaduktokon?
Havat hirdet a decemberi ég,
kibámulva holnap az ablakon,
meglátom-e árnyam szaladni még
az idei havon
Forrás: Magyarul Bábelben
Hogy ifjú tested átsüt a halálon,
másfélezer magányos éjszakámon,
hogy vakmerőn és jogtalan szeretlek,
hogy árvaságom ablakát beverted,
hogy lelkem fölvérzi a hulló ablak,
hogy a temetők rám ujjal mutatnak,
hogy vén szememben nincs egyéb dicsőség,
nincs más erény már, csak az ifjú szépség,
hogy gyűretlen hasad, tündöklő térded
napkeltét lesik a didergő éjek,
hogy nyitott szemmel alszom, mint a holtak,
mert arcod fénye nem szűnik fölöttem,
s kiver a boldogság, mint a verejték –
oly gyönyörű! oly elviselhetetlen!
Forrás: Magyarul Bábelben
Figyelmeztetlek;
mint a téli reggel,
egemen annyi csak
– ha fölkél is – a nap,
amennyi sugarat
tőled ha kap.
S: vigyázzad lépteid,
ha mellettem, velem,
a percek ónosesője zizeg,
megfagy a köveken.
És: kapaszkodni nincs
se fal, se ág…
Én be nem csaplak,
a közhely szavát mondom,
ha érteni csak az segít.
Tél van. Korán esteledik.
Forrás: Index.hu – Kedvesch versek
Itt volt a Balaton. Túlnan
Badacsony derengett.
Kék és zöld és fény és pára.
Kereslek, kereslek.
Égbolt is volt, fák is voltak,
vihar is sistergett,
felhők, lombok kavarogtak.
Kereslek, kereslek.
A vonatfütty szerpentinje
ágakon tekergett,
füstben úszó kertek, házak.
Kereslek, kereslek.
Szólt a dzsessz, a vadlibákkal
trombiták pereltek:
„Jaj, az ősz!”
„Nem! örök nyár van!”
Kereslek, kereslek.
Mi se hittünk a madárnak,
ősi őszi jelnek –
sivatagban, égő porban
kereslek, kereslek!
Add a kezed, kis halottam,
eltűnt parton állunk,
légy türelmes, eljön értünk
igazabb halálunk.
Forrás: DIA – PIM
Füst… Korom… Pernye… Hold… és Csillag…
Rigó… Gyermekkor… és Avar…
mint talp alatt kavicsok, sírnak
rossz rímei! S hány képzavar!
Lám, tudja jól és mégse nyugszik,
börtönben is verset habar,
ott is papírt, ceruzát pusztít,
bár pulzusa százat hadar,
s forognak szívében oly kések,
hogy fejbúbtól talpig nyilall –
de rögeszméje a költészet:
vajon kigyógyul-é, ha majd
földübörög ama utolsó,
éveit árverező dobszó:
koporsóján a hant, a hant?
Forrás: DIA – PIM
Tűzből kimentett hegedűddel
mihez kezdesz, szegény cigány?
Csiholsz-e még nótát belőle,
vagy vályogot vetsz ezután?
Kezedben régi kincsed roncsa,
a fája üszkös, húrja lóg,
de próbáld csak, tán fölzeng rajta
a keserűt, a ríkatót.
Madzaggal kötve-toldva húrja?
Akkor is! Hátha szólna még:
ha mást nem, azt a percet sírja,
mikor a rongyos putri ég,
mikor veszett csiviteléssel
a tébolyodott fecskepár
pucér fiókáit hogy mentse,
a lángoló ereszre száll,
mikor ebeddel vonítottad
a pusztulást, hogy az egen
együtt csikarjon cigánysorsod
s az ősi csikasz-félelem!
Ezt húzd, ha mást nem, ezt a percet,
aztán aludj, amíg az éh
aludni hágy, míg jő a vénség,
a térdig sár, a trágyalé,
s a vályoggödörben merenghetsz:
hogyan cifráztad egykoron…
s hull rád az emlék, mint a pernye,
s beszállja szíved a korom…
Forrás: DIA – PIM
Börtönben csapott rám a hír: meghaltál,
nem beszélhetek többé már veled…
Te szembecsüngő haj, görnyedt-magas váll,
csontos, nagy arc: csupán emlékezet,
csak emlék leszel számomra te is már,
mint emlék három éve Nagy Lajos,
kivel zokogni hányszor összebújtál,
miként te írtad azt: „Ronccsal a roncs”?
Ma vagy holnap fektetnek a Verembe,
gyászszó kondul, száll ének fellege –
de a te sírodhoz úgy illene,
ha csak egy percre is visszalebegne
zöld szárnyain a nyár s fölzengene
gyémántköszörűn a Tücsökzene!
Forrás: DIA – PIM
Hiába feküdtél a sínekre, lásd be,
nem tudsz te meghalni. Vak vagonok sora
düböröghet rajtad, s vonatnál dübörgőbb
évek szerelvénye – nem fog rajtad halál.
Megválthatsz egy népet, magad meg nem váltod,
a megváltók sorsa kikelni a sírból.
Te sem rejtőzhetsz hát, hiába vágysz ülni
holt rigók lelkével a semmi nyugalmas,
fuvalom-se-bántja, rezdületlen ágán.
S kínálnád még százszor magad a halálnak,
lenne pusztulásod országos ezerszer,
akkor sem bocsátna el az élő világ.
Hogy is bocsájtanának! Szükség van szavadra.
Arra is, mit szájjal a füleknek mondasz.
Jöjj, lobbantsd hát lángra vitáink parazsát,
fénylő, szép gondjaink ki ne aludjanak
értetlen, vak szavak sivár hamujától.
Jöjj, te Vitatkozó, jöjj, te Magyarázó,
várnak éji szobák, a Költészet gondja.
Lássuk, mily ábrákat vés mutatóujjad
ércnél maradandóbb füstbe-lámpafénybe.
Ne kéresd hát magad. Kelj föl a sínekről,
te széttéphetetlen! S úgy jöjj közénk, haza,
ahogyan éveid azt megkövetelik,
ötven tél derével hetyke bajuszodon.
Így illesz már közénk… Hát még az ifjakhoz,
kik atyjuknak vallnak, s versed páncéljába,
hűségbe öltözve vágnak az időnek –
hidd el, fölismernék, téli ág alatt is
változtathatatlan, szép kamasz-mosolyod.
Forrás: DIA – PIM
Énekeltünk, kóstolgatva
valamennyi szót,
és úgy, hogy az égő borral
torkunkon lefolyt:
„a szívemet a szerelem
körülfogta volt…”
Úgy daloltuk, minden cseppje
a szívünkre folyt,
hogyha szólt, hát a szívünkre
cseppent, csak ott szólt:
„a szívemet a szerelem
körülfogta volt…”
Ezt fújtuk csak, hogyha mást is,
ha más nóta szólt,
abban is csak, mint csalitban,
hogyha madár szólt:
„a szívemet a szerelem
körülfogta volt…”
Szekér az idő sarában,
zörgött, zakatolt:
alkonyatból éjszakába,
hajnalba hajolt –
tiszta az ég, csupa csillag,
mégsincs rajta Hold!
Reggel aztán ki látta meg?
Talán Irén szólt,
ujjával az égre karcolt:
ott röpül a Hold! –
Megismertem: az én szívem,
az én szívem volt!
Ringott a táj, és fölötte,
mint sirály, a Hold.
Azért égett oly pirossal,
mert a szívem volt:
s a szerelem, a szerelem
körülfogta volt…
Forrás: DIA – PIM
Ily tudomány elnémított,
ily tudományra nincs szavam,
de száz esztendő száz falán
keresztül is szól még Arany,
kiről egyszer megmondatott,
– mivel ő is megméretett –
akkor jók versei, ha ki-
várja a végső ihletet…
S az „ihletváró” drága agg
akkor neked is felele,
mert így szólt – ezt tudod talán –
hogy: Várja? Várja a fene!
Forrás: DIA – PIM
