fordította Babits Mihály
Puha párnáin elterülve,
szívét bú és gond nem lepi,
a mézbortól elszenderülve,
mit álomisten nyújt neki,
– zsongó dallal ringatta enyhe
nyugalomba a csalogány –:
alszik szívem szelíd szerelme,
Adonide, a drága lány.
Föl, gondolat! gyors szárnyra kelvén
röpülj ágyához, érd el őt;
mint fája derekát a repkény,
fond át az alvó égi nőt!
Merülj a túlédes gyönyörbe,
ízleld s részegülj italán,
mit nappal megtilt és örökre
– óh jaj, örökre! – tilt talán.
Ah, hallom, gyöngéden lehellő
sóhaj kél ajkai közül,
mint tavaszi fák közt a szellő
friss lombon át zenét ha szűr;
ah, már piheg hókeble, látom!
és kéjesen nyög fel a mell:
méh döngicsél? szél zeng a nádon?
hűs szél, mely játszva lebben el?
Végigomolva – óh be pajzán
fényt hint reá a holdvilág!
Mosolygva nyílik szende arcán
az egészség, piros virág.
Két karja széttárul alattam,
mintha forrón ölelne át
engem, kinek haj! gondolatban
s álomban adja csak magát.
Térj vissza most a kéjes ágyról,
lelkem! elég volt, óh elég!
Vigyázz: a kéj, amelyre vágyol,
megöl, és szárnyad máris ég.
Máris lobogsz: fény, fáklya, villám!
Borúlj a kéjbe! égj! sikolts!
Csapj át fölöttem, égi hullám!
óh égek, égek! olts el, olts!
