Heltai Jenő: Dalok


I

Kisasszony, adja ide a kisujját,
Ez a kisujj untig elég nekem,
Meg sem szorítom, ajkam sem tapad rá,
Rajt nyugtatom csak bús tekintetem.
Nézem az ujját szomorú szememmel,
Melyből a bánat könnye permetez,
Mióta én is erkölcsösen élek,
Egyetlenegy szórakozásom ez.


II

Majd ha egyszer életemnek
A doktorok véget vetnek.
Majd ha egyszer meghalok
S többé nem járok gyalog,
Hanem négy fekete lóval,
Veterán-muzsika-szóval,
Népeknek az ezrivel
Kísérnek a sírba el,
Majd ha elzár sírom odva,
Beismerem megnyugodva,
Hogy csak annak szép a lét,
Aki erkölcsösen élt.

Annak útján nincsen kétség,
Zűrzavar vagy bősz sötétség,
Mert világít a morál,
Mint a faggyú-gyertyaszál.
Aki élt erkölcsös éltet,
Holta után is remélhet,
Az a mennyországba jut
S üdvözülhet, hogyha tud.

Oh, hajolj meg szív és elme,
Szép az erkölcs győzedelme,
És azt édes istenünk,
Add meg, kérlek, minekünk.


III

Az édes ifjúságot eltemettem
És a koporsón ott feküdt a lantom,
Volt gyászkíséret… sok, sok jó barátom
És töméntelen koszorú a hanton.

Volt gyászbeszéd, lendületes szavalat
És nagyhatású gyászoló karének.
Az édes ifjúságot sírba tettük
És szomorúan hagytuk ott, mi vének.

A sírkövéhez jött egy csöndes ember,
Hogy emlékét arany-betűkbe vésse…
Mi haszna van szegény halottnak abból,
Hogy elsőrendű volt a temetése?


Mikor a régi templom szürke tornyán,
Félelmesen, homályosan, mogorván,
A toronyóra éjfelet mutat,
Kik eddig mozdulatlanul nyugodtak,
Életre kelnek sorba a halottak,
Félbeszakítják síri álmukat.

A sír öléből mindannyi kilebben,
A hölgyközönség estély-öltözetben,
A sok gavallér frakkban kurizál,
Susog a fűz, a tücskök muzsikálnak,
Hölgyek, urak a négyeshez fölállnak,
És kakasszóig vígan áll a bál.

Egyetlenegy sír áll komor-nyugodtan,
Az édes ifjúságom nyugszik ottan,
És nem zavarja álmát semmisem,
Sírját az ásó mélyre, mélyre ásta,
Az ifjúságnak nincs feltámadása,
Nem jár haza még kísérteni sem.