A „törvénytelen” szeretők nem
fordítják fény felé az arcuk,
mosolyuk is árnyékba rejtett
s kétszer sötétebb a haragjuk.
Szeretni kölcsönágyra járnak
diszkrét csörgésű kulcscsomóval,
egymás mezítlen melegéhez
szorongva érnek, mint a tolvaj.
Nem ismerik a gondtalan nász
fegyelmezetlen őrülését,
neszekre függesztett figyelmük
rándulni kész, akár a vészfék.
Nem bújnak össze önfeledten,
csak félve egymáshoz lapulnak,
ernyedten is olyan feszültek,
mint puska ravaszán az ujjak.
Sivár magányuk sem magányos:
presszókban ülnek félaléltan,
egymás mellett egymásra várnak,
kettesben is emberkaréjban.
Nem ismerik a délutáni
szelíd szieszták tiszta csöndjét,
ezer felől figyelt magányuk
sosem lesz páros egyedüllét,
sorsuk zsibongó hontalanság,
akár utcára kivetetté.
A „törvénytelen” szeretőket
a csönd hiánya űzi ketté.
