– Külön indákon tekeregve
bús virág voltam, bús virág voltál,
köszönöm, hogy nagy bolygásodban
mégis – mégis hozzám hajoltál.
Ideges, keringő kacsokkal
akkor futottál mellém éppen,
mikor már-már alákonyultam
sötét levelek hűvösében.
– Külön indákon tekeregve
bús virág voltam, bús virág voltál,
köszönöm, hogy nagy magányodban
mégis – mégis hozzád karoltál.
Már-már sírósan becsukódó
kelyhedet rám nyitottad önként,
s lelked lelkembe átejtetted,
hogy ott forogjon csípős könnyként.
– Egymás mellett és egymás ellen
nyílunk mi, nyugtalan virágok,
kergetőzve s összeborulva,
mint tengeren játszó sirályok,
rázkódva forgó viharokban,
bukdosva pergő jégesőben,
idegenül tán mindörökké,
de mindöröktől ismerősen.
– Egymás mellett és egymás ellen
nyílunk mi, nyugtalan virágok,
megtört gőgben összeakadva,
mint száműzött, koldús királyok,
s úgy nézzük egymást szomorúan,
kíváncsian s mindent tudóan,
mint hulló csillagok figyelnek
egymás útjára lefutóban.
Forrás: Szívzuhogás
