Ha meghalnék, rám kellene törnöd az ajtót,
egyedül élek, teveled csak a szerelem idején,
e tiltott házban, akkor is rejtegetlek,
ha meghalnék, magadban sirathatnál engem
fal mellett visszalopózva, lábujjhegyen,
hogy senki se lásson,
úgy szólítlak, hogy meg ne hallja senki,
mert itt a papagájfecsegés kedvesebb,
inkább éreznék ferde cipősarkamról magányom,
kormos falaimról a szeretet hiányát,
jobb lenne nekik födetlen fejem
esendőségét jeges esőben látni,
léptem utáni pusztaságra vágynak,
hogy négykézlábra állíthassanak,
s nagyságukat hihessék vízszintes gerincem fölött,
ha már hozzájuk nem hasonlítok,
nyáladzó háziállatuk nem leszek,
kiherélt kosuk van elég,
a kimetszett farkaskutyák
küszöbükre hullatják szőrüket,
mert erős vagyok általad, sérti őket e szerelem,
jobban, mintha szobanövényeikre hánynék,
ruhád suhogása nyomorukat juttatja eszükbe,
verőered madárfej-ütögetése az eltékozolt erdőt,
itt, ahol nincs egyetlen zöld bokra a reménynek,
s fölbontatlan gyászjelentés minden telefon,
szeretlek, mint a kiscsikókat fehér ágyékom idején,
itt, ahol nincs múlt és jövő,
anyám térdén ébredtem ilyen nyugalomra,
mint a te térdeiden,
első szerelmesem jövetelében bíztam ennyire,
egyszál ingben, foszló fa alatt.
Forrás: PIM – DIA
