Ohajtanék én egy csöndes tanyát,
Derült együ völgy nyájas kebelén;
Hová e hánykodó világ zaját
Elvétve hozná a szél csak felém,
Mint messze tenger zúgó moraját,
Mely lassan elhal a puszták szelén.
Ott ringatóznék balzsamos ölén
Az ifju álom s a játszi remény;
Nem volna gondom senkire se’ gond,
Nem érne el dicsőség, semmi gond;
S ha szívem olykor el-elmerengne,
Megpihenne a természet ölén.
Nem bántana ott senkinek haragja,
Nem csábítana hiú dicsőség,
Nem hajszolna se vágy, se kény, se rangja
Az embereknek, e zajos csaták;
Ott volna lelkem mindig önmagával,
S békében élne sorsával.
De nem lehet… mert a sors más útra hajt,
S az ember él, küzd, tűr és remél;
S míg el nem dől a végső számadás,
Viselni kell a földi terhet még.
(1851)
Forrás: Szeretem a verseket
