A bokrok alján szép a szerelem,
mikor a tél tavaszról álmodik;
jó hancúrozni zörgő levelen,
és jó, ha két körmös kar átszorít.
Azért, macskánk, ne menj a kertbe ki,
még gyenge vagy te, reszketős, törékeny;
bármit izen az éj, ne higgy neki,
maradj nyugton az ablak könyökében.
Künn azalatt kurjongat s figuráz
a hörcsögképű, tüskebajszú kandúr;
fortélyos énekére jól vigyázz,
fogadj szót, és ne menj az ablakon túl.
Hadd kacsingasson bedagadt szeme,
rührágta, ritka bajszát hadd pödörje,
hadd mászkáljon, mint Orbán szelleme,
a ház előtt éjjente föl-le, föl-le!
Mert jaj neked, véged van, ha kimész:
egyet-kettőt szökik és megragad
s máris szorítja két nagykörmű kéz
tigrisbundás, ártatlan derekad.
És akkor hallom majd a jajgatásod,
a rémület kéjből szakadt szavát:
(ó, édes-véres, vad összecsapások!
bokrok, mohák, hajnalok, éjszakák –)
– Ha nem tudnád még: ez a szerelem;
a kín a kéjből is mindig kicsap rád;
friss-föld-szagú tavaszi éjjelen
ezért zokognak künn a macskák.
Forrás: Lélektől lélekig
