Mért oly hosszú az út a szívtől a szájig,
Hogy lüktető lelkem sohasem jut odáig!
Hogy a mindenségtől úgy el vagyon zárva,
Csendes, békés szerrel nem jut napvilágra!
– Életemnek fáját erősen rázzátok,
Hadd hulljon gyümölcse ujjongva reátok –
És mint dió burka – ha hull napos ágról –
Repedjen meg szívem a nagy boldogságtól!
Törjétek fel zárát az „én-álmodásnak”,
Hogy elepedt lelkem odadhassam másnak –
Másnak, másnak, másnak – ki megváltja tőlem,
Ki mint húrból hangot kicsalja belőlem –
Ki valóra váltja – megitatja vérrel,
S megéteti könnyes szerelem kenyérrel!
Forrás: Lélektől lélekig
