Verembe nem döntsz, hegyre sem emelsz,
nem hajtogatsz, mint friss-kezű szellő a nádat,
nem törődsz velem, Istenem,
sorsom mélyén hallgatsz, mint föl nem robbant
bomba aluvó vízek mélyein.
Tornyosodik a bűn a szivemen,
és már csak tompán érezem: mi bűn, mi nem bűn,
normáim elmentek veled,
nincs már külön a sáros és a tiszta –,
elkeveredtek bús hiányodon.
Szorongok, mint vihar előtt a föld:
lapulok, bújok, pislogok csönded szemébe –,
minden dörgésnél rémesebb,
ijesztőbb minden cifra átkozásnál,
– a halott anyák hallgatnak csak így.
Szólalj meg bennem, régen-hallgató!
mozgass meg, légy szél, szél, ami voltál is egyszer,
törődjél velem, Istenem!
mindegy: veréssel vagy simogatással,
csak érezzem, hogy van hozzám közöd.
Forrás: kötetben megjelent vers (Csorba Győző művei)
