Kezdek apránként
beléd habarodni.
Ismeretlen okból – írnám le magamnak.
Megbánom hamar. A valós okok tudatom alagsorában rejlenek,
és kipattannak! Szabadjára! s világosak, tiszták –
tekintélyesek, körülhatárolhatóak; kellőek és leverőek.
Sosem tudtam – soha -, hogy mi ez a társas együttlét.
Kezdem megszokni. A melletted-valót.
Nem mintha a homály kitisztulna:
a tél kútjai feneketlenek,
zártak és légmentesek.
Nehezemre esik megérteni mosolyod,
hogy miként lehetsz eleven
és akaratos akkor, amikor.
Könnyeim sokszor türtőztetem. Édesdeden szólítalak. Nincs rá
válaszod.
Hallgatásod csendem cinkosa, akaratlanul szétnyíló rózsaszál – egy tőről fakadunk.
Közös kertben, egymásért virágozunk.
Tested telt érzékisége váza.
Színültig töltöm gyengédséggel.
Csókollak csupán,
s máris kapatossá tesz az emlék –
de a csillagzat, mi nevemet tükrözi régtől, sápad már,
túlsó-fertályát virítja felém.
Íme, itt heverek oldaladon és éberen mélázok:
mennyire keserű
a leselkedő halál, a hátralevő élet…
Úrrá lesz rajtam a nesztelen
zokogás.
Agyamban mintha méhek, a levertség és a sérelem döngedez.
Végtelennek tetsző éjszakák.
Forrás: Lélektől lélekig
