Megyek. Omló hajad zápora elkísér még,
s te máris elveszítesz örökre, kedvesem!
Ki az, ki visszatért valaha is? Egy éj –
léptek nesze a múlt jajongó kavicságyán!
Egy lomb szédülete! – De soha a fasor,
soha a tél fele igyekvő szerelem.
Magányos zongora kesereg a vidéken,
s én loholok vakon, kalapomat letűrve,
míg ellep tétován s alámerül november,
könnyeim télvizében míg arcod elmerül.
És visszatér oda, honnét nincs visszatérés,
örökre eltemetve és temetetlenül
a kezdet és a vég ködtenger-fenekére,
hogy harminc év után is kísértsen odalent.
Pilinszky János fordítása
Forrás: Lélektől lélekig