Tudod, arra gondoltam,
hogy két embernek,
ha azzal a különös szeretettel
szeretik egymást,
azzal a különös,
szárnyakat adó érzéssel,
akkor nekik,
soha nem szabadna
összekötni az életüket,
össze van az
csomó nélkül is csomózva,
a kötés csak rontana rajta,
az érzés egymásba ömlő két folyó,
amint megérkezik,
amint révbe ér,
akár ha az óceánba is,
megszűnik létezni tovább,
a kötés nem összetartja,
rabbá teszi a szerelmet,
kössék össze az életüket azok,
akiknek a szeretet a megérkezést,
a mindennapi biztonságot jelenti,
s ha elszürkül, hát elszürkül,
a célját úgy is,
szürkén is teljesítheti,
egy fedél alatt
a legcsillogóbb szem is fényét veszíti,
idővel minden fényét veszíti,
és talán így van jól,
jönnek a békés hétköznapok,
egy fedél alatt elkopnak a szárnyak is,
a szerelem az nem tűri a rabságot,
ő repülni akar,
ha bezárják, megszökik,
feladata,
hogy életbe tartsa önmagát,
minden pillanatban keressen,
keresse azt a másikat,
soha meg ne nyugodjon,
mindig boldog legyen,
és mindig gyötrődjön,
de soha ne engedje
elaludni magát,
ébernek kell lennie,
hogy a kincs
ne váljon kaviccsá.
Forrás: Lélektől lélekig
