Tudod arra gondoltam,
hogy az embernek betegsége,
és nem erénye,
az alkalmazkodó képessége,
nem a mindenben rosszat látókra,
a kákán is csomót keresőkre gondolok,
hanem arra,
amikor az ember mindent elfogad,
nem tiltakozik, nem kérdez,
és nem azért, mert belenyugszik,
nincs mit tenni,
(az talán még a jobbik eset)
hanem arra,
mikor eszébe se jut,
másképp is lehetne,
az életnek többnek kell lennie,
középről a legnehezebb elmozdulni,
mert jó így, se hideg, se meleg,
azt mondják,
két ember boldogságának titka,
egymáshoz tudó alkalmazkodása,
egymáshoz csiszolódása,
egyik se maradhat önmaga,
és jó is az, ha két ember egyetért,
a baj, ha azt hiszik, megérkeztek,
hogy az élet csak ennyi,
hogy a másik csak annyi,
amennyi könnyűszerrel látható belőle,
nem kell megdolgozni érte,
hiszen már pucérra vetkőzött,
a célt mindketten elérték,
tovább nincs mit keresniük,
pedig csak az út elején vannak,
még csak a testig jutottak,
a lélek sokkal mélyebben van,
ez még csak a talajvíz,
az igazi,
a friss, a tiszta víz
az sokkal mélyebben van,
élhetnek ők akár százhúsz évig,
maradnak a talajvíznél,
soha se fogják megismerni egymást,
nem fogják ajándékba megkapni
egymástól
saját magukat,
nem fogják egymást
észveszejtő táncra bírni,
végül az ember úgy teszi le
a hüvelyét magáról,
hogy nem tudja meg,
ki lakozott benne,
és ki lakott abban a másikban,
csak azt érzi, egyedül van,
ugyanúgy, mint az út elején.
Forrás: Lélektől lélekig
