https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Képzelőerőnket kárpótlásul kaptuk azért, amik nem lehettünk, humorérzékünket pedig hogy vigasztalódjunk afelett, amik lettünk.

  • Aki köt, olyan, mint egy varázsló: csak két pálcával hadonászik, és a többieknek gőzük sincs róla, hogy lesz ebből pulóver.

  • Mielőtt összeházasodnál valakivel, nézd meg, hogy viselkedik egy olyan számítógép előtt, ahol lassú az internet!

  • Nem az teszi értékessé az embert, amit tud, hanem amit másokkal megoszt.



  • Az igazság szabaddá tesz, de előtte még jól fel fog dühíteni.

  • Garai Gábor: Töredékek a szerelemről

    Ki megvigasztaltad a testem,
    áldott legyen a te neved.
    Hazug voltál, hiú, hitetlen?
    Vakmerőbb, mint a képzelet!
    Hová hullsz? Én meszes közönybe.
    Nincs áhitat már nélküled.
    Csak nemléted fekete szörnye,
    és kábulat és szédület.
    És csönd. Irgalmatlan magányom
    többé már meg nem osztja más.
    Vár végső szégyenem: halálom.
    S nincs nélküled feltámadás.

    *
    Lehet, csak a hibátlan testedet
    szerettem, s föltárult, elengedett
    szépséged gyújtottam ki a szilaj
    szenvedély képzelt lángcsóváival?
    Lehet, hűséged, vadságod csupa
    varázsolt rongy volt, festett glória:
    én rádbűvöltem rajongón – te csak
    eltűrted jámbor hóbortjaimat?
    Lehet, hogy így volt.
    Akkor is neked
    köszönök mindent – s elvégeztetett.
    Fönntart még a tőled vett lendület.
    Már semmi sem leszek tenélküled.

    *
    Immár aligha változom meg:
    minden vonásom végleges.
    Mi eddig eszmém s mámorom lett,
    eztán sorsom törvénye lesz.

    *
    Aláaknázott terepen
    lépkedek feszes nyugalomban.
    Dühöm csak jelentéktelen
    legyek dünnyögésére robban:
    a folytonos életveszély
    morajától szemem se rebben;
    minden reményem benned él,
    halálomnál véglegesebben.

    *
    Mire megszüljük egymásnak magunkat,
    kihordunk annyi kínt, kívül-belül,
    hogy elszakadni egyikünk se tudhat
    többé a másiktól:
    feltétlenül
    valljuk egymást, mint gyermekét az anyja. –
    S akkor ha majd fájdalmak súlya nyom,
    fele bánatod én veszem magamra,
    és bűneid felét is vállalom.

    *
    Mióta szeretlek, eszméletem
    minden percében rád emlékezem,
    álmomban is te őrzöl meg talán,
    rólad tudósít munka és magány,
    veled lep meg hajnalom, alkonyom,
    s hozzád megyek, ha tőled távozom.

    *
    Nincs itt más lehetőség:
    lélek-fogytig a hűség
    szálai két szeretetnek
    végképp összeszövettek…

    *
    És Penelopém vár odahaza,
    szövi a remény álom-szőnyegét.
    Nincs termő nyara, kacér tavasza,
    néki ez a telt öröklét elég,
    hogy el ne múljék tőle a varázs,
    mit érkezésem, a bizonytalan
    sajdít belé, s a halk vígasztalás,
    hogy csak őérte őrzöm meg magam.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Szabó T. Anna: Holtidő

    Hajnali fél négy. Holtidő.
    Kihalt a környék. Áll az óra.
    A kereszteződés üres.
    Sötét házsor mered a frissen
    lehullott hóra.
    A nagymutató befagyott.
    Egy árva taxi imbolyog,
    kereke kínlódva forog.
    Nem lüktet, dübörög, dobog
    a nagyváros ütőere.
    Ez az átmenet ideje.
    Az utcán egy lélek se jár.
    Hirtelen leszakad a hó,
    minden megáll.
    Még másfél óra: elindulnak,
    kikelnek ágyukból a holtak,
    és gémberedett lassúsággal
    mennek, sápadtan botladoznak
    a fehértorlaszos világban.
    Autóba ülnek. Buszra szállnak.
    De ez az óra senkié.
    Egyedül azé, aki nézi,
    aki ablakkeretben állva
    libabőrösen, egyedül
    bámul lefele az utcára,
    lehunyja káprázó szemét –
    látja: a lámpák síri fénye
    s a felhők leplei mögött
    lobog a csillagos homlokú
    fekete égbolt ködsörénye,
    fénylassúságú múltidő,
    állóképen a vágtatás –
    de itt lenn csak a hóesés,
    csak a vakfehér zuhogás,
    a sarkon épp beforduló
    reflektor meteorraja,
    csupa forgandó villogás,
    állandó, mint az éjszaka,
    és míg eleven szívverés
    méri az időt idelenn,
    fenn moccanatlan a Tejút:
    fut fényesen és üresen.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Reményik Sándor – Nincs enyhe szó…

    Nincs enyhe szó, nincs simogatás annyi,
    Hogy elborítsa egy ütés nyomát;
    Hogy feledtessen egyetlen göröngyöt:
    Nincs a világon annyi simaság.

    Nincs erdőn, tengeren oly nyugalom,
    Nem jőévek során oly csendes óra,
    Hogy fölriadni ne tudnánk belőle
    Egy emlék-harang-kondulóra.

    Hol mérgezett, fekete vér szivárog,
    Nincs annyi gyolcs, mely betömné a rést,
    S a sértett szív, hogy csak azért is fájjon,
    Letépi mindíg-újból a kötést.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • „Táncolj, mintha senki se látná,dalolj, mintha senki se hallaná,és szeress, mintha sose bántottak volna még!”

  • Hatos Márta – Meghasonlott párbeszéd

    Két szemedben a szíved remeg,
    Széthulltál, halni vágysz.
    A szíved remeg.

    Mondanád, ha még mondhatnád
    Kiért égett úgy szíved.
    Ki érti meg?

    A bánat lelkedre fagy,
    Várod őt fájdalomba zártan
    Lelked befagy.

    – Ne gondolj az örömre
         gyilkos volt a csók.
    – Vártam egy őszinte szót,
         gyilkos volt a csók.

    – Nem vígasztallak,
         volt ölelni kár.
    – Hiába minden győzelem,
         ölelni már.

    – Ne érezd, hogy megértél
         a halálra!
    – Semmibe veszett vágyam
         ért el a halálba.

    – Nem siratlak, kicsit
         veled halok.
    – Minden üveggolyóm
         rádhagyom, ha meghalok

    Forrás: Lélektől lélekig