https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Török Sophie: Néztelek, láttalak

    Néztelek, láttalak, ittalak,
    szemembe, fülembe, vérembe szívtalak,
    s azóta minden ízen átüt
    ajkadnak felejthetetlen íze.

    Már elvesztettelek, de mert öleltél,
    más illatú körülem a világ.
    Úgy érzem, más a nap, te állsz
    előtte, tested édes pirosra festi
    a fényt, szemed kékségén kékül a láthatár.

    S én boldog, itt ülök szomjas szememmel,
    számmal, füleimmel, s minden korty fényben,
    rezgő levélben téged illetnek
    áhítatos ajkaim.

    Mert voltál: a világ
    értelme is megváltozott.
    Üres szavakban te vagy a tartalom.
    Lényed ereje valóságba emel képzelt örömöket.

    S a feneketlen égbolton
    te vagy a biztos pont,
    hová értelmetlen életemet kapcsolom.

    Voltál – s mert így őrizlek, örökké vagy!
    Jöhet már öregség, magány, halál!
    Ki vehet el tőlem?
    Még holtan is álarcot hordok majd –
    porladó csontjaimban őrizve
    a te szerelmed.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fábri Péter: Vita aeterna

    Ne nézd, hová vezet, s mi fájdalomba visz
    szeretni bárkit is, kivel
    e földi körhintán csak úgy véletlenül,
    s oly szükségképpen találkozol!

    Te állsz, ő szembejön, röpíti őt a gép,
    arcodba néz, kapaszkodik,
    és jól tudom: rémítő gyorsan elforog
    – de hát nem ő akarja így!

    A kaktusz négy-öt évben nyitja szirmait,
    s négy-öt nap teltén hervad el,
    de mondanád-e: akkor kár is nyílnia,
    ha ily rövid szépségre jó?

    Hogy ki meddig miénk, az nem ránk tartozik,
    a mi dolgunk szeretni őt.
    Ha félsz, ne nézd a körhintát reménykedőn,
    tudod, hogy úgyis elforog!

    Ajándék légy, aki ön-sorsáról mit se tud,
    ki örömöt nem vár, csak ad,
    s akkor talán a hinta egyszer csak megáll,
    s a kaktusz nyitja szirmait.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Mikor már

    Mikor már nincs előre út
    és nem tudod, hová,
    mikor rádöbbensz először,
    hogy sehonnan sehová,

    mikor a szomjúság
    már elviselhetetlen,
    mikor az öntudat
    egyre kimerültebben,

    mikor tudod, hogy hiába,
    mégis ugrásra készen,
    mikor a szenvedőkért
    újra s újra a szégyen,

    mikor a percnyi hatalom
    megszállott pojácái,
    mikor a komor gépezet –
    ki merne protestálni? –,

    mikor már nincs előre, és
    nincs már hátra sem,
    mikor minden por és hamu,
    bármit, akkor sem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Búzaföldön

    A dűlőúton megyek álmodozva,
    kalászok kétfelől, amerre látok,
    mint tengerből színes kis hajózászlók:
    ki-kivillannak a búzavirágok.

    Ki-kivillannak kéken-pirosan,
    megannyi színes jel a halk hullámon,
    jeladások arról, hogy szép az élet
    és csendes tengeren a csendes álom.

    Kinyújtott kézzel csendesen megyek,
    percig kezem a kalász feje-alja,
    és áldón, mint az elsikló kalászt,
    a tűnő életet is simogatja.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Ahogyan

    Ahogyan a féloldalára dőlt.
    Ahogyan gyermeki bizalommal
    kinyújtotta a kezét.
    Ahogyan tehetetlenül.
    Ahogyan magára hagyottan.
    Ahogyan egyre nézte, várta.
    Ahogyan végül megértette.
    Ahogyan a kezét visszahúzta.
    Ahogyan a sorsát elfogadta.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Márai Sándor: Az igazi – részlet

    Egy napon felébredtem…
    és mosolyogtam.
    Már nem fájt semmi.

    És egyszerre értettem,
    hogy nincsen igazi.
    Sem a földön, sem az égben.
    Nincs ő sehol, az a bizonyos.

    Csak emberek vannak,
    s minden emberben van egy szemernyi
    az igaziból,
    s egyikben sincs meg az,
    amit a másiktól várunk, remélünk.

    Nincs teljes ember,
    és nincs az a bizonyos,
    az az egyetlen,
    az a csodálatos,
    boldogító és egyedülvaló.

    Csak emberek vannak,
    s egy emberben minden benne van,
    salak és sugár, minden.

    …mert igazi nincs,
    mert a téveszmék elmúlnak,
    de én őt szeretem, és ez más.

    Ha az ember szeret valakit,
    mindig megdobog később a szíve,
    mikor hall róla, vagy látja…
    Azt hiszem, minden elmúlik,
    de a szeretet nem múlik el.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Harcos Katalin: Ma szóltál hozzám…

    Ma szóltál hozzám, s kisütött a Nap.
    Kupolát borított a kék ég fölém,
    s a kopár, jeges, téli fák alatt
    szavad lágy tavaszt varázsolt körém.

    Már a múlté hosszú hallgatásod.
    Nem adsz teret lázas érzelemnek…
    de veled lennem akad újra száz ok,
    s célt adsz ismét sivár életemnek.

    Hiányzom hát? Vágyad megérintett.
    Benned mindig önmagam meglátom.
    Varázstükörként, lásd, kivetíted,
    s felém sugárzod saját világom.

    Egy pillanatra megállt az élet.
    Csak szívem dobbanása zakatolt,
    s az egész világ újra enyém lett,
    míg lelked lelkemhez közel hajolt.

    Ma szóltál hozzám, s a Nap kisütött.
    Tündöklő, kéklő ég borult fölém,
    s a sziporkázó hóbuckák között
    szavad lágy tavaszt varázsolt körém.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Nietzsche Naumburgban

    Egy árny kószál a parkban őszi estén,
    szánd meg s imádkozz érte, jó keresztény,
    az égbe tört és pórul járt szegény.

    Most vánszorog, jár körbe-körbe némán,
    nagy homlokán és kiégett szemén árny,
    nincs nála nyomorúbb e földtekén.

    Mégis, ti, kiknek a menny megígérve,
    ti jámborok, reám figyeljetek:
    hős és nemes e szánandó beteg!

    A gondolatcsaták közt folyt ki vére,
    s bár mennyetekre nem váltott jogot,
    e földre onnan egy kis fényt lopott.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Az áloévirág

    A kert ölén sötétlik, mint a bánat
    az áloé, a száz évben nyitó.
    Rejtelmesen csobog a kerti tó,
    tükrén az első csillag fénye bágyad.

    Sötét, magas apáca árnya lebben,
    az angelusztól megcsendül a táj,
    a jázminoknak dús illata fáj,
    porladó álmok nyílnak ki a kertben.

    S a bús klarissza, ráboruló éjben
    elmélázgat az áloélevélen,
    melynek virágát látta még a gyermek.

    S mely egykor – ó, de néki soha, soha! –
    szirmát is bontja, illatát is ontja
    jövendő ifjúságnak, szerelemnek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Kávéval és kacajjal jő a reggel

    Kávéval és kacajjal jő a reggel.
    Hancúrozzunk, fiam, a sok gyerekkel.
    Szájunkon ott az álom csókja még,
    de hívogat a hópehely, a jég,
    rohanni könyvvel, ungon-berken által,
    röpülni régi szárnyas korcsolyákkal,
    csiklandó mellel szívni föl a vad
    fagyot, tiporni az ifjú havat.

    Hahó, előre, föl a gyermek-égig,
    szállj énvelem.
    Új másikom, ki régit visszabűvölsz,
    kis reggelem.
    Jer, hadd köszönjem néked, hogy enyém még
    az élet,
    mert folytatódik és minden megújul
    tevéled.

    Forrás: Lélektől lélekig