“Aki sorsát maga kívánja irányítani, ismernie kell önmagát: lelkialkatát, ítélőképességét, tehetségét, hajlamait. Nem lehet sorsa urának az, ki önmagát nem ismeri.
Tatiosz
“Aki sorsát maga kívánja irányítani, ismernie kell önmagát: lelkialkatát, ítélőképességét, tehetségét, hajlamait. Nem lehet sorsa urának az, ki önmagát nem ismeri.
Tatiosz
A fáradt, öreg elme zakatol,
körben forog, ismétel szüntelen,
a múltak mély kútja fölé hajol,
hol békalencsés, zöld hínár terem.
Egy-egy emléket megragad, motyogja,
és újra kezdi tízszer is naponta,
mint vén malom,
mely már csak szelet őröl,
s letűnt idők fanyar borával dőzsöl.
Rettent a példa,
vigyáznom kell magamra,
minden elgondolt, kimondott szavamra,
s főként arra,
mit papírra vetek…
Érzem, tudom az ember gyöngeségét,
ezért mindig szemem előtt
a mérték…
Hibáimnak én nem kegyelmezek!
De te ne bántsd a vént,
te fiatal,
ha botlik is a lába vagy a nyelve.
Így jársz te is,
ha véget ér a dal…
Forrás: Lélektől lélekig
Oly ismerős e táj és fönn az égen
a hold, mely most kél alkonyi fehéren,
és faggatom magam:
hol is, mikor is láttam? –
s ujjongva felelek,
amikor rálelek
a válaszra: tegnap, egy iskolában…
Ott dülöngéltek, s éppen így, az ágak,
ott kanyargott e cérnaszál patak,
ott terelte haza a kecskenyájat
egy kisfiú a fehér hold alatt,
ott szálltak rá fűszálra és virágra
aludni térő lepkék, bogarak.
Egy tanítónő mutatta e tájat…
Mint birodalmában, úgy vezetett
a bányatelepi új iskolában –
oly fiatal, még maga is gyerek,
De arcán olyan kedves, szép komolyság,
mint aki tudja, rábízva az ország,
mert rá a gyerekek.
Ő mutatta nékem tegnap a tájat:
egy kislány rajzát a faliújságon…
s mit a felnőttek mosolyával néztünk,
itt állok most az élő, zúgó tájon…
Mert olyan szép és nagy csudát tehet
ceruza és ecset
egy kislány kezében,
élő kertet ír, élő réteket
és füvet és virágot ír a réten
és tücsöknótát és alkonyatot –
és fehér holdat az alkonyi égen!
Forrás: Lélektől lélekig
Ha gyöngét is, vonj magad köré bástyát,
saját őreid állítsd minden posztra,
s bár kényszerít, vagy csábít a kivánság,
ne hallgass hízelgő ajánlatokra.
Mert hancúrozni jó, míg más vigyáz rád,
s fütyülni árnyékszürke bajra, gondra,
de hogyha egyszer-egyszer elhibáznád,
önnön szíved lesz a csaták porondja.
Azt hittem, kissé gyermek lehetek még:
jó gondozóm van, két szeme fölöttem.
Köd lett bizalmam, hasztalan üresség.
Itt állok külső sötétre lökötten,
nyögök, mint kinek anyját most temették,
öldöklők kése villámlik köröttem.
Forrás: Lélektől lélekig
Bár itt vagyok, testileg, szemetekbe
nézek és néha hangosan beszélek,
közben be messze bolyongok, be messze,
és hogy sír, ah, hogy sír bennem a lélek!
Van nekem hazám, szellemek hazája,
és sok-sok testvére van a szívemnek:
szebb ország, mint a jelen földi tája,
s lakói rokonoknál kedvesebbek.
Gond s munka közt s játékból menekűlve
odaszököm… Lúc suttog át a csöndön,
ledőlök az illatos, puha fűbe
s verebekkel s lepkével kergetőzöm:
nézem, hogy száll a fasorból fehéren,
a zöld rétről jön s az erdő felé tör,
vizek tükrében fürdik, s a vetésben,
s hajnalcsillagként tündöklik a bércről…
Fordította: Szabó Lőrinc
Forrás: Lélektől lélekig
Óh, költő, ne siess tetszeni a tömegnek;
zúg a taps, de csak egy óra az élete,
aztán felharsan a barmok itélete
s egyszerre jéghideg kacaj nyerít körötted.
Király vagy: légy az! Élj magadban! Élj szivednek:
figyelj némán az ő titkos jeleire,
vésd a szobraidat, szent szépséggel tele,
bátran, keményen, ahogy parancsolja a lelked.
Benned a jutalom, legfőbb bírád magad vagy!
Köpdössék össze bár tüzét oltáraidnak
és sujtsa művedet kifogás, szitok, átok,
hiába dúl a düh, triposzod nem inog,
mig ég szabad szele mossa a homlokod:
csak te sujthatod és emeled alkotásod!
Fordította: Szabó Lőrinc
Forrás: Lélektől lélekig
Töröld könnyed, gyűrd le fájdalmadat,
te nem azért vagy, hogy odaragadj
ügyhöz, multhoz, amely nem a tiéd,
és dac poshasszon és keserüség.
Kaptál ütleget, kaptál eleget
(légy keresztyén s mondd: érdemelteket,
s könnyűlsz tőle!)… Most ne vélt igazad
emlegesd, s ne a hibát, a zavart
(az benned is volt!): nézd a rétet, a
nagy fényt, a Feltámadást!… Tavasza
jött újra a földednek: nézd, a nép
dolgozik, szépűl város és vidék:
nem árt, hogy eltűnt sok gőg, régi copf,
s jobb lesz a jó, ha te is akarod,
ha igazán: …másét és magadét,
úgy gyógyítod ama ezer sebét,
ha az csordítja megnyugvó szived,
ami sosem elég, a Szeretet!
Forrás: Lélektől lélekig
Mint százkezű szél a riadozó
vetéseket, megrohanlak,
vagy mint a nap, mikor reggel beleveti magát
karjaiba a meztelen tavaknak.
Megrohanlak: a hálám rohan meg.
Rettenetes fény gyúl át rajtam:
nem látlak tőle, pedig itt vagy
s te magad keresed az ajkam.
Nem látlak – Emberek vagyunk még?
Káprázat visz hintázva föl-le.
Egyszer, súgod, egyetlenegyszer!
Aztán zuhanok, mindörökre.
Egyszer, súgod még, s én kialszom,
feketén, kábultan, halottan,
de te már megőrzöl, ahogy a napfényt őrzi
a föld sötét s nehéz aranyban.
Forrás: Lélektől lélekig
Egész héten köd nyomta téli
hegytetőnk: magas fellegek
fogták fazekukba a tájat
s rácsukták a fedőjüket.
Ma se mozdultak meg. De este
fent, tág körben, kinyílt az ég,
mintha egy nagy kéz felemelte
volna a fazék fedelét.
Más nem történt. A ködfal állt, és
a csöndben csak a céltalan
üveghold úszott a magasság
még üvegebb habjaiban;
de a zord táj már fölfigyelt rá,
s bámult, mint mikor a sötét
kétségbeesésnek eszébe
jut hirtelen valami szép.
Forrás: Lélektől lélekig
Mikor már nem bírom tovább
A gyötrelmeimet:
Hang csendül a gyászomon át,
Mennyei üzenet.
Szavai szentség és erő
És összhang és zene,
Az éggel összebékítő
Szépség költészete.
S a kétely sziklája nehéz
Szívemről legörög:
Hiszek, és majdnem sírok, és…
És úgy megkönnyebbülök!
Fordította: Szabó Lőrinc
Forrás: Lélektől lélekig