Jó otthon ülni a szürke sarokban,
mikor esőtül nedves a vidék.
Elmélyedni a nyomtatott sorokban,
hogy szomjuhozó lelked is igyék.
Elveszni testben, csak lélekben élni,
míg eső csapja ablaküveged.
Elfelejteni mindent – nem remélni…
Hogy csak az édes csönd legyen veled…
Forrás: Lélektől lélekig
A föld oly kék, mint egy narancs
Nincs tévedés a szavak nem hazudnak
Nem engednek dalolni többé
A csókoknak kell megegyezniük
A bolondoknak a szerelemmel
Az ő jegygyűrű-szája
Minden titok minden mosoly
S megbocsátás milyen ruhája kell
Hogy meztelennek lássuk őt
Zöldben virítanak a darazsak
Ablakok gyöngysorát
Fűzi nyaka köré a hajnal
Szárnyak födik a lombokat
Tiéd a napfény minden gyönyöre
Minden napsütés a földön
Szépséged útjain
Fordította: Somlyó György
Forrás: Lélektől lélekig
Szelíd szerettem volna lenni,
mint margaréták kinn a szélben,
– de vissza kellett marni ennyi
idomítgató szenvedésben.
A testem, mint hűséges állat,
szolgált volna, de le-roskadt,
– s kidőlt lovam nyakára dőlve
néha kellett hogy felzokogjak.
Forrás: Lélektől lélekig
„Minden ember széles látókörrel rendelkezik. Amikor ez a látókör leszűkül és végtelenül kicsi lesz, akkor pont lesz belőle. És ilyenkor az ember azt mondja: ez a nézőpontom.”
D. Hilbert
Forrás: Lélektől lélekig
Hiába mondod, kedvesem, hogy az idő, amelyben élek
a még megnemszületett prófétáknak kedvez, akik
majd napsugaras szőlőhegyek lankáiról gyűjtik
a nektárt, mint az ügyes méhecskék.
Ne mondd, kedvesem, hogy él még bennünk
valami abból a tűzből, amelyet Prométheusz
lopott el az Istenektől, ha reggelre már
belefulladunk önmagunkba, mozdulatlanságunkba.
Ne mondd, kedvesem, hogy kezeink nyomain
járkál a jóság arkangyala, ha meddő
újsághírek és lázadó gyűlések zajaitól fullad
a századunk, ha álmaink helyett káromkodások
visszhangjába temetkezünk.
Hiába mondod, kedvesem, hogy kizökkenthetetlen
az örökös anyag szerkezete, ha az emberek
hirtelenül összetört oszlopaik alá fekszenek,
este már nem akarják látni a fák porbahajlott
ajándékát, a CSILLAGHULLÁST.
Forrás: Lélektől lélekig
Vén, bűnös, mély lelkemből néha
Csodálatos forróság buzog,
Mint bús mátkák éjjel sírt könnye
S íme, kinyílnak hirtelen
Csúf tükrén a fehér lótuszok.
Mese-madarak arany-szárnnyal
Verik meg a tajtékos vizet
S én érzem, hogy lelkem virágzik,
Hogy nagy, áldott gyermek vagyok,
Buzgok, vágyok, feledek, hiszek.
Láp-lelkem mintha kristály volna,
Naiv, szép gyermek-mesék hona
Kacsalábon forgó kastéllyal
És benne minden hófehér,
Tündér-varázs, édes babona.
Fehér gondolatok, virágok
Terülnek el. A sáros habok
Mintha olvadt ezüst lennének
S én pedig forrón, lihegőn
Kedves, szent, tiszta élet vagyok.
Fehér lótuszok tündökölve
Hajbókolnak a nyári Hold előtt.
Ilyenkor alkony van s fürödnek
Lelkemben a pillanatok,
Szépségek, tervek, fény-testü nők.
S végigborzol egy utca-szélvész
S én mindent megint látok, tudok.
Csikorog a láp fagyos mélye,
Voltak és ismét nincsenek
Virágim, a fehér lótuszok.
Forrás: Lélektől lélekig
„De amíg azt hiszed, hogy dobog valahol egy szív, mely érted dobog, bocsáss meg az embereknek. Egy emberi szív, mely önzetlenül érez irányodban, elég, hogy megbocsáss mindazoknak, kiknek önző és komisz szívét megismerted; elég, hogy megbocsáss az emberek összességének. Nem kell sok ahhoz, hogy e reménytelenség közepette megengeszteljenek. Egy ember elég. S nem igaz az sem, hogy nem találkoztál ezzel az emberrel. Csak éppen ideges voltál, vagy türelmetlen és mohó, s odább mentél. Mert ember vagy, s mert ilyen az emberi szív.”
Márai Sándor
Forrás: Lélektől lélekig
Ki kérdez meg engem,
szívem a mellemben
hogy dobog, mit dobog?
Hogy én mit gondolok,
hogy én mit takarok,
hogy én mit akarok?
Kinek kell, Istenem
kinek kell?
A vonó keresztbe,
húrok megeresztve,
csengőnek nincs nyelve,
harangok leverve,
szómnak szórt virága,
két szemem világa
kinek kell, Istenem
kinek kell?
Tengeren ámulnék,
csillagot számolnék,
szép felhőt mutatnék,
és angyalt kutatnék,
tanítnék játszani,
gyermeknek látszani.
Kinek kell, Istenem
kinek kell?
Reggel csöndet kérvén
álmomat mesélném,
mondanám szerelmem,
szerelmem, szerelmem,
párt-párt dalra fűznék,
csókolózni űznék.
Kinek kell, Istenem
kinek kell?
Az örömnek, vágynak,
boldogtalanságnak
haját simogatnám,
mosolyt hívogatnám,
a sóhajt kísérném,
a könnyet dícsérném.
Kinek kell, Istenem
kinek kell?
Forrás: Lélektől lélekig
Gyengék vagyunk és sérülékenyek,
de hogy ne lássa rajtunk senki,
öklünket rázzuk a világnak,
büszkén viseljük sebeinket,
hisszük, hogy nem tartozunk másnak,
csak önmagunknak.
Éjszaka, vagy
ha álmatlan hajnal éber
forgolódás közben talál,
megrebbenve, mint gyertya fénye
kimondjuk súgva, szinte félve
mindenkinek a titkok-titkát,
mit eltemetni végleg nem lehet:
gyengék vagyunk… és sérülékenyek…
Forrás: Lélektől lélekig
„Minden jó dolognak a vágy a szülője, és minden őszinte imádságot meghallgat az ég. Olyanokká leszünk, amilyenekké szívünk mélyén lenni szeretnénk.”
Elbert Hubbard
Forrás: Lélektől lélekig
