Képlékeny, mint a pletyka,
megfoghatatlan, mint a rémhír,
idillé apad, mint a népdal,
hegyesre kopik, mint a rágalom,
rövidre zárul, mint a vicc,
méreggé bomlik, mint a pánik,
csömörig eltölt, mint a sláger,
szívünk körül döng, mint a döglégy
Forrás: Szeretem a verseket
Ökörfarkkóró, boldogult barátom,
Mi lett belőled a nagy tél alatt!
Mentem, megjöttem, réted újra látom,
De téged, téged nem találtalak.
Hát elmentél te is. Mindenki elmegy!
Ki fog még emlékezni rólatok,
Kik az Isten szépei voltatok,
Ha gyertyáitok fényére se lelnek.
Ó, a közönyös kéz, amely levágott,
Nem hallotta a pokol röhejét:
Meggyilkolt egy miniatűr világot,
Az Istenségnek egy lakóhelyét.
De bennem élsz, amíg majd nemsokára
Befogad engem is egy más planéta,
Ott majd egymásra ismer és magára
Virágos kóró s fiatal poéta.
Forrás: Szeretem a verseket
JANUÁR
A tél növekszik
Egy magányos farkas jött le a faluba.
Reszket előtted.
Mise ez.
Utolsó áldozás.
Forrás: Szeretem a verseket
Hogy lesz egykor versemnek hitele,
Zsúfolja bár nagy érdemeidet?
Pedig, Ég látja, csak sírod jele:
Félig se tárva rejti életed.
Hogyha le tudnám írni szép szemed,
S volna bájad zengeni friss zeném:
Hazugság, mondanák az emberek,
Földi arcot nem fest ily égi fény.
Nevetnék sárgult papírom: fecseg
A pletykás öreg, sok szó, semmi tény;
S a valóság költői őrület
És dagály lenne, ódon költemény.
De maradnál meg valami utódban,
Kettőzve élnél: benne s a dalomban.
Szabó Lőrinc fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Mondjam: társad, másod a nyári nap?
Te nyugodtabb vagy s az nem oly üde,
Hisz a május méz-bimbaira vad
Szél csap, s túl rövid a nyár bérlete;
Az ég szeme néha gyújtva ragyog
S arany arca máskor túlfátyolos;
S mind válik a széptől a szép, ahogy
Rútítja rendre vagy vakon a rossz.
De a te örök nyarad nem fakul
S nem veszíti szépséged birtokát;
Ne mondja Halál, hogy rád árnya hull:
Örök dalokban nőssz időkön át.
Míg él ember szeme s lélegzete,
Mindaddig él versem, s élsz benne te.
Szabó Lőrinc fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Falánk idő, nyűdd az oroszlán körmét,
S falasd a földdel édes fiait,
Törd vad tigris-állkapcsok fogak tőrét,
S ős főnix vére igya lángjaid;
S legyen víg s bús kor, amit röptöd elhagy,
S tégy, amit akarsz, Gyorslábú, te, a
Nagy világgal s tűnő ékeivel, csak
Egy szörnyű bűnt ne kövess el soha:
Ne szántsák kedvesem szép homlokát
Óráid, s ódon pennád rajzai;
Suhanj fölötte érintetlen át:
Szépségminta, mai s mindenkori!
De tombolj bár, vén Idő, legvadabban,
Örökifjan él kedvesem e dalban.
Szabó Lőrinc fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
„Soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz.”
Forrás: Lélektől lélekig
Amikor még senkise voltam,
fény, tiszta fény,
a kígyózó patakokban
gyakran aludtam én.
Hogy majdnem valaki lettem,
kő, durva kő,
hegylejtőn jég-erezetten
hömpölygetett nagy erő.
És végül élni derültem,
láng, pőre láng,
a szerte határtalan űrben
mutatom valódi hazánk.
Forrás: Lélektől lélekig
már nincs erőm,
az utolsó órákat élem itt
fáradtan, kizsigerelten
és mégis elégedetten,
amit szerettem volna,
végül is megcsináltam,
úgy, ahogy futotta
szorgalmamból és
képességeimből,
hogy ez mire elég,
nem tudom,
már nem is érdekel,
ez vagyok,
most ilyen vagyok,
ha rossz is, vállalom,
irgalmazzon nekem az Isten
Forrás: Lélektől lélekig
—adni és kapni tudásról
A világ legegyszerűbb dolga, mondhatnánk, és ha belegondolunk, az is. A boldogság egyik titka is lehetne, ez esetben azonban már eltűnődhetnénk, biztos, hogy ez ilyen egyszerű?
Adni és kapni.
Aki erre a kettőre képes, az soha nem marad egyedül a világban, mondta egy kedves barátom. Csak az van magányra kárhoztatva, aki nem túl már adni, kapni akar csupán, és gyűlölködik, mert nem kap semmit. Aki adni akar, az mindig talál valakit, akinek adhat.
Sokunknak meg van tiltva, hogy kapjunk, hogy elfogadjunk. Vannak, akik büszkék arra, hogy soha nem kérnek senkitől semmit.
Bizonyára ez a jelmondata a hajléktalanok többségének. Mert akit már nem fogad be senki, az végleg elrontott valamit az életében. És aki nem akarja, hogy befogadják, aki nem fogadja el a feléje nyújtott kezet, annak is ideje elgondolkodni, hogy bevált-e az ezeréves recept, miszerint nem szabad megbízni senkiben, és az emberek rosszindulatúak. Segítséget kérni pedig nem szégyen, nem tesz kisebbé, sem gyengébbé.
Kapni a világ legkönnyebb dolga, vélhetnénk, pedig dehogyis az. Csak azt fogadjuk el, ami tetszik, holott a világ minden percben megajándékoz minket valamivel, csak éppen ajándékainak csomagolása nem mindig tetszetős. A sors megrázza létünk alapjait, kimozdít vélt biztonságunkból, letaszít a szakadék mélyére, hogy aztán megerősödve főnixmadárként emelkedjünk fel, és váljunk új emberré.
Ajándék ez valóban az, de könnyű mindezt tudomásul venni egy kényelmes fotelben ülve. Sokkal nehezebb őszinte köszönetet mondani, amikor csőstül szakad ránk a baj, a nem várt események, és csak kapkodjuk fejünket, ez most miért? Mi tanulnivalóm van ebből, és vajon hová vezet ez a katasztrófa? Pedig minden út csak egyfelé vezethet: a bölcsesség felé, mondta egy mai tanító. Mégsem olyan könnyű elfogadni.
Adni még nehezebb.
Bezárkózunk, óvjuk értékeinket, szeretteinket, pedig csupán azt veszíthetjük el, amire már nincs is szükségünk. Lehet ez a vagyonunk, szeretteink, és igen, akár az életünk is.
A sors visszaveszi azt, ami már csak teher, akár bevalljuk magunknak, akár nem.
Az sem elhanyagolandó törvénye az univerzumnak, hogy azt kapod, amit adsz. Ha az adásra állítod be az életed, észre fogod venni, hogy a világnak, az embereknek szüksége van rád, az adományaidra.
Veled teljes a kép, te illeszted az utolsó darabkát az Egyetemes Rendbe.
Ezt ne felejtsd el!
Forrás: Lélektől lélekig
