https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Jovan Dučić: Refrain

    Ismerem a néma alkonyokat,
    mikor minden zaj eltűnik a földről,
    a szív megáll egy pillanatra,
    és a lélek örökre elsötétül.

    Ismerem a csillagos éjszakákat,
    mikor a fény kiömlik és túlárad,
    kicsordul minden keserű pohár,
    s meztelen marad kínjával a mélység.

    Ismerem a szerelmet, ha befészkel
    a szívnek pompás palotáiba,
    s akkor a bús dalok megríkatnak,
    és megvéreznek a vidám rímek.

    Ismerem a szorongás napjait,
    a keserű és csüggedt őszöket, –
    óh, mindent titkos szálak fűznek össze,
    csak a lelkek maradnak így, külön…

    Babits Mihály fordítása

  • Magister Martinus: Élek s hogy meddig, nem tudom

    Élek, s hogy meddig, nem tudom,
    meghalok, bár nem akarom,
    megyek s egész utam titok:
    csoda, hogy jókedvű vagyok.

    1498

    Szabó Lőrinc fordítása

  • Anton Wildgans: Mély tekintet

    Oly árva lehetsz, hogy jaj, jaj neked,
    s elfog az undor és a rémület
    s bár légyként rajzik körötted az ember,
    néha csak az segít, hogy odaállsz
    a tükröd elé; ott végre találsz,
    csak ott találsz valakit, aki ismer.

    Lehetnek barátaid, nőd, fiad,
    és talán mégis magányos fa vagy,
    mely szeles pusztán dideregve reszket –
    s barátoké a napjaid sora
    s a nővel alszol minden éjszaka
    és lelked szemefénye az a gyermek.

    De ők alig értik, hogy mit beszélsz,
    egy őrült álma, amiről mesélsz,
    nem rokona sehogy az életüknek –
    örömödhöz mind hűvös, idegen,
    szorongásodra részvét nem terem
    és kíváncsiságuk is ritka ünnep.

    Végül nem ismersz magadra te sem,
    betanulod a kéz, az arc s a szem
    ripacs-játékát s ismétled örökkön –
    Néha megzendül benned egy igaz
    hang és megriadsz: „Én, én vagyok az?”…
    Ilyen árva is lehetsz még a földön!

    Szabó Lőrinc fordítása

  • Annette von Droste-Hülshoff: Ítélet

    Van kéz, oly finom, hogy biztosan és szép
    rendben szétszedi az agy tévedését,
    és olyan erős, hogy nem is remeg,
    mikor a nyomorultra dob követ?
    Ki meri mérni vak dühét a vérnek,
    a nem-felejtett szót, az ifjú lélek
    tolvaját, amely szívós gyökeret
    ver bele, s hajt előítéletet?
    Te, boldog ember, ki fényben születtél
    és jámbor kéz ápolt védence lettél:
    tilos ítélned, mérleghez ne nyúlj!
    hagyd a követ, saját fejedre hull!

    Szabó Lőrinc fordítása

  • B. Radó Lili: Amatőrfelvétel

    Kis skatulya, idegen, furcsa szerszám.
    Aprócska csavarok, kis számjegyek és a lencse,
    mely távolodik s közelít feléd,
    hogy megtalálja az igazi arcod.
    S a titokzatos kis doboz mögül
    két szem simogat végig, hogy megkeresse,
    mi az benned, mit emlékül vigyen.

    Te állsz és tágranyílt szemmel nézel a gépbe.
    Ó, ha biztosan tudnád így hirtelen,
    melyik arcod az, amit odaadj most!
    A gyermeké, aki vagy? az asszonyé,
    aki szerettél volna lenni? Vagy add az embert,
    aki hited szerint egykor leszel?

    Két szem simogat a doboz mögül.

    „Egy pillanat csak” – mondod magadnak némán,
    béklyózó megszokás kissé szétvonja ajkad,
    a könnyes csillogást szemedből visszatiltod:
    mosolyogsz. Kattan a gép, a lencse zárul.

    Holnap egy idegen arc mosolyog a képről.

  • Tóth Árpád: Egy ebről…

    Egy eb lohol az utcán, mért látom most meg ezt?
    És mért tűnődöm el kósza és csapzott sorsán?
    Hisz reszket a világ, és forró vért ereszt
    Miriád seb… Egy eb lohol az utca sarkán…

    Mily hang halt meg, mely valaha dalolt?
    És ez az éhes és rettentő, sárga ebszem
    A véghetetlen hűség szelíd, szép tükre volt,
    Mért kell, hogy minden szépség odavesszen?…

    Nem gondolok többé reá….. igyekszem…
    De…
    Ó, sárga, iszonyú, züllött, bús, árva ebszem…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Viktor Szosznora: Ősz Mihajlovszkojében

    1

    Hol a gótikus fenyőkön
    tűk merednek: zöld sereg,
    ágak közt keleti díszben
    harkályok bolyonganak.

    Ott laknak a faparókás
    tobozok, és lent a földből
    kidagadt gomba-Szokrátész
    elmélkedik az esőről.

    Kardfogú vadászkutyák
    futkosnak csaholva.
    Megrettent nyulak
    cárbajsza fölmered.

    A dombokon – e hideg
    templomokban, mint apácák,
    sóhajtozva járnak-kelnek
    gépi varjak…

    Fagyott az áfonya, ám még
    felröppen egy-egy levél.
    Ó, Bolygó Hollandiak, csak
    madarakat riogattok.

    Az egek matrózai
    vitorláikat kibontják,
    elrepülnek, elrepülnek
    léghajóikon a darvak.

    2

    Már elrepült madár, levél.
    Az egek – vízjelek.
    Járkál üveg mögött a kócsag,
    fehérben, mint egy lány, fehérben.

    Tüzek.
    　　　　 Ezer szemmel unottan
    pislogó kandeláberek.
    Egyedül vagy. És a faházban
    körüldeszkáz a csend.

    Elszálltak méhek, vadkacsák.
    Az égben – ördögök hada.
    S elmásztak tegnap a csigák is
    a földgolyó dióbelébe.

    Magad e fa-rideg világban…
    Fekete villámként szalad
    a varjútoll a papíron,
    és soraid sötétlenek.

    A méhek a kasban, a csigák a mélyben.
    A madarak szárnya lehorgad.
    Hol vagytok, vándormadarak?
    A mennybolt utcái kihaltak.

    Lépeget bál-fehér ruhában
    üvegbörtönében a kócsag,
    s a homályos üveglapokra
    csőrével vízjeleket rajzol.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Egyszerű vers a kegyelemről

    Csodákat próbáltam:
    arannyal, ezüsttel
    hívtam a népeket,
    jöjjenek énhozzám!
    Hiába, hiába,
    az arany nem kellett,
    az ezüst nem kellett,
    nem jöttek énhozzám.

    Elmondtam naponta
    tíz hegyibeszédet,
    gyönyörű szavakat,
    igéző szavakat,
    hiába, hiába:
    egy fül sem fülelte,
    egy szív sem szívelte
    a hegyibeszédet.

    Tüzet is akartam
    rakni az erdőben:
    nyulacska ne fázzék,
    őzike ne fázzék, –
    hiába, hiába!
    Gyújtófám kilobbant,
    és a tűz nem akart
    gyúlni az erdőben.

    … S egyszer csak maguktól
    gyűlnek az emberek,
    együgyű szavamtól
    sírásra fakadnak,
    ránéznem alig kell
    s a tűz is felszökken, –
    az Úr áll mögöttem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lázár Ervin: Vacskamati virágja

    (részlet)

    – Úgy határoztunk – mondta Bruckner Szigfrid –, hogy elvesszük tőled a virágot.
    – Jaj, ne! – esett kétségbe Vacskamati.
    – De igenis elvesszük!
    – Dömdödöm – mondta ekkor Dömdödöm.

    Csodálkozva néztek rá.

    – Azt mondod, hogy kérdezzük meg a virágot is?
    – Döm.

    Megkérdezték hát a virágot.

    – Akarsz Vacskamatinál maradni?

    A virágnak szép virághangja volt.

    – Igen – mondta.
    – De hiszen nem öntözött!
    – Tudom – mondta a virág.
    – De hiszen nem kapálgatott!
    – Tudom – mondta a virág.
    – De hiszen rád se nézett!
    – Tudom – mondta a virág.
    – Aztán meg agyonöntözött.
    – Tudom – mondta a virág.
    – Agyonkapált.
    – Tudom – mondta a virág.
    – Sápadt lettél.
    – Tudom – mondta a virág.
    – Csenevész lettél.
    – Tudom – mondta a virág.
    – Akkor meg miért maradnál nála?! – mordult rá Bruckner Szigfrid.
    – Azért, mert szeretem – mondta a virág.
    – Miért szereted? – háborgott Aromo.
    – Csak – mondta a virág.

    Vacskamati táncra perdült, ugrált a virágja körül, alig látott az örömtől.

    – Meglátod, rendesen öntözlek, kapállak, törődöm veled ezután – mondta a virágnak.

    A virág meg azt mondta:

    – Hiszi a piszi.

    És olyan boldog volt, amilyen még soha.

    Forrás: Lélektől lélekig
    Szövegellenőrzés: Magyar Elektronikus Könyvtár – A Négyszögletű Kerek Erdő

  • Somlyó Zoltán: Valaki…

    Mit szeretek?… Ezt sokszor kérdem magamtól.
    A kék eget?… A múló napokat?…
    Egy arcot?… Egy mosolyt… Vagy tán a régi,
    szivembe visszacsengő dalokat?…

    Mit szeretek oly nagyon, hogy tíz körmöm
    ennyire az élet husába vágom?!…
    … Én úgy hiszem, hogy azt a Valakit,
    aki lehettem volna e világon…

    Forrás: Lélektől lélekig