Szerző: Mária Németh

  • Reményik Sándor: Turistavezető

    Tizennégy éves most a kisleány.
    Kedves komolyság hamvas homlokán,
    És nyílt szemében acélos derű.
    Egészen anyja arca volna tán…
    Csak bátrabb, merészebb minden vonás,
    Elfogulatlanabb a mozdulás:
    A belső ívelés, a ritmus más.
    Finomka szerkezet, – de minden porcikája: vas
    Báj, mely fiús, és szinte férfias.

    Anyja kertjében nyílnak, most is nyílnak
    Szűkös kenyérhez számlálatlan rózsák – –
    Az ő léptei már ki tudja mely
    Titkos jövő tövisbozótját róják…
    Vagy – hátha ő már boldog útra lépett,
    Itt hagyja ezt a fojtó láp-vidéket.
    Hátha ösvénye felkanyarodik,
    Vér-gyűrűs jelző-fákat hagyva el:
    Tetőre, mely ragyogóbb, emberibb.

    Tizennégy éves most a kisleány, –
    A gondok nyílnak a rózsák nyomán,
    A lomha évek fürgén futnak el.
    Pálya, állás, kenyér, – megélhetés, –
    Hogy lesz? – minderre már gondolni kell.
    Féltréfásan megkérdi valaki:
    Hát: mi leszel, hogy is lesz a jövő?
    Csend. Egy percre lehajtja a fejét,
    Gondolkozik. Kicsit zavarba jő.
    Aztán acélos fénnyel felveti
    Napba néző szikrás tekintetét.

    A gondolata merész, meredek,
    Vonulnak benne nagy processzióban
    Irányjelző-fák, szirtek, gleccserek.
    Tárul előtte végtelen határ,
    Nem iruló-piruló csitri már, –
    Mint a megütött érc: úgy feleli
    A kérdésre: mi akar lenni ő
    – S hangjába szokatlanul elegyül
    Halk ábránd és szegescipős erő –:
    „Szép, nagy hegyeken turistavezető!”

    1931. július 14., Szőcs Ágnesnek

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Tóth Árpád: Szédület

    Hogy is volt csak? A fáradt, bús öt érzék,
    Öt halk rabszolgám, ernyedten pihent,
    A színek selymét és a hangok ércét
    Elejtették. Sötét volt. Tiszta csend.

    Homályosan, mint félálom lidércét,
    Még sejtettem a süllyedő jelent,
    Egy kósza inger jött, de már nem érzék,
    Felfogták még, s nem tudták, mit jelent.

    Egy csöndes park előtt zsibbadtan álltam:
    Szelíd csoportban tündérképre váltan
    Leányok néztek rám – vagy rózsatők?

    Úgy éreztem, az ég vállamra reszket,
    S körültem csöndesen táncolni kezdtek
    Nőszagú rózsák s rózsaszagú nők.

    1915

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Wass Albert: Dal

    Mikor az első csókot adtad:
    már az ősz osont a fák alatt,
    kapirgáló szelek kutattak
    avar-homályban árnyakat;

    A fákra ráhajolt az este,
    s az est meséje régi volt…
    csókunkat fák közül kileste,
    és kacagott a régi hold;

    Felettünk fényes csillag égett,
    s két csillag volt a két szemed…
    beléje néztem: vissza-visszanézett…
    és biztatott és kérdezett…

    Szellőt üzent az esti távol,
    és azt üzente: Csend legyen…
    S a hervadás-erezte fákról
    lekacagott a szerelem.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Viktor Szosznora: Kristálya vágynak és reménynek

    Kristálya vágynak és reménynek,
    száz hófúvás, száz holdgaras!
    Maradjak, menjek, sose kértek,
    én hajszoltam magányomat.

    Állok mélység felett. Az égen
    két griff száll. Kékség tengere.
    Ó, hullámok, csipkés enyészet! –
    nincs rátok szó és nincs zene.

    Kristálya kínnak, feledésnek,
    kongó, komor harang-imák!
    Hol hold derengi e vidéket,
    hol nap forralja, mint a vágy.

    Itt állok. S nem lépek a mélybe.
    De serlegem Rád emelem.
    Iszom bronzát a bornak, és e
    bronz fénye boldog énekem.

    Dalolok. S nem a keserűség
    kottázhatatlan énekét.
    Túlérett felhő hozza hűsét,
    frissítő záport küld az ég.

    Itt állok. Poklaim ledőltek,
    nem vesznek rajtam már erőt.
    Kristálya légnek és időnek,
    ó, vágy- és létezés-erőd!

    Fordította: Baka István

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Rákos Sándor: Válasz nélkül

    Ismerek mindent, amit az öt érzék
    a világból gyönyörül közvetít.
    A látás rangos élményét ezerkép,
    a hallás borzongó örömeit,

    a bódult szaglást, a kéjes tapintást,
    az ízlelés hallatlan mámorát,
    az érzékek zenéjét, a szerelmet
    (gyerekszájjal megkóstoltam borát!),

    mindezt ismerem évről évre jobban,
    barátaim, csak egyet nem tudok:
    boldogságot, amely nem percre lobban,
    mely nem káprázat, ideg-állapot,

    hanem a lélek osztatlan derűje
    s örökké él, már túl az anyagon –
    van-e térképe, van-e iránytűje,
    hozzá vezetni van-e hatalom?

    Az érzékek bilincsét már levetné
    nagyobb kalandra szomjas szellemem:
    de a húson túl találok-e bármit,
    s ha nem – mi lesz velem?

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Rákos Sándor: Reggeli felismerés

    Amint meghajló vállamra sugárban
    zuhant a víz – befont és elhagyott, –
    belém sajdult, kuporogván a kádban,
    a testi kín, hogy: egyedül vagyok!

    Hasogatón, mint csúzos fájdalom,
    csontomig átalverve, tört reám;
    külön érezte a kezem, a lábam,
    homlokom, tarkóm, a szemem, a szám.

    Mint egy hirtelen rosszullét, olyan
    váratlanul jött, – fázni kezdtem és
    sovány karommal, mely a csap felé nyúlt,
    játszadozott a finom remegés.

    Ha így látnál – ezt gondoltam riadva –
    reszkető újszülöttként, meztelen,
    amint vakon röpködő ujjaimmal
    a fürdőkád peremét keresem,

    ha így látnál, állati félelemnek
    reflexével kisfius arcomon,
    amíg a biztos zuhanás előtt
    egy pillanatra megkapaszkodom,

    mit éreznél? Talán szánalmat, undort,
    mint vonagló bogár kínja fölött?
    Olyannak néznél, mint az üres fészket,
    melyből a gólya délre költözött?

    Elfordulnál, mintha illetlenül
    viselkednék előtted valaki?
    Megnémulnál, mint ki iszonyatot
    nyelt el s nem mondja ki?

    Vagy megfontolnád, mit régóta tud
    a sorsomat gyökeréig tudó:
    hogy isten lakott egykor bennem is
    s nyelvem hegyén lombosodott a szó,

    a teremtés igéje, a „legyen!”;
    s a gazdag vemhü anyag ősködébül,
    világok pontos mértéke szerint
    bordám alatt esthajnalcsillag épült?

    De, jaj, váratlan összeütközés,
    robbanás néma planéták között!
    Pályám íve hirtelen legörbült…
    S most tépett szárnnyal, balul körözök

    és felejtem a kihunyt csillagot,
    a diadalmast, bátort, nagyszerűt;
    fénytelenül, dideregve futom
    a reám-merevülő jeges űrt;

    s bénán, zsibbadtan sajog a szivem.
    Magány borítja, mint rideg kötés.

    – – – – – – – – – – – – – – – – – –

    Átvérzett pólyámat felmutatom
    a hallgató, üres egeknek és
    néked, egyetlen, ki segíteni
    tudnál rajta, hogy ne légyen ilyen:

    jöjj a szíveddel egészen közel,
    hadd forrjon hozzá én csonka szivem!

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Emily Brontë: Nem érhet kétségbeesés

    Nem érhet kétségbeesés,
    míg csillag gyúl az éjben,
    míg harmatos az alkony és
    reggel arany nap ég fenn.

    Kétség nem győzhet rajtad itt,
    hulljon bár könnyek árja:
    akit szerettél, nincs-e mind
    veled, szívedbe zárva?

    Sírsz, mint más. Kínod sóhaját
    kettőzi szél nyögése,
    s bús tél hint sápadt zúzmarát
    az őszi holt levélre.

    Mégis száz friss virág virul:
    sorsod a sorsuk, hidd el.
    Menj hát tovább. Járj szótlanul,
    de soha megtört szívvel.

    Fordította: Csengery Kristóf

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Baranyi Ferenc: Mert az ember

    Mert az ember mindenre képes:
    fogat piszkál, mikor kivégez,
    koporsódnál újságot olvas,
    még bekecse bőre is ordas.

    Mert az ember mindenre képes:
    bankókra váltja, amit érez,
    pénzzé teszi szerelmét, gyászát –
    kamatozó letét a válság.

    Mert az ember mindenre képes:
    kétli, amiben illetékes,
    ám abban, mihez köze nincsen:
    olyan biztos, akár az isten.

    Mert az ember mindenre képes,
    ha megsimít is – összevérez,
    ha megsegít is – föld alá nyom.
    Élete túltesz a halálon.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Áprily Lajos: Emberek

    Közöttünk járnak – jól ismerheted –
    büszkén, fennkölten, mint az istenek,
    kikkel különben gyakran értekeznek;
    téged, köszönd meg, hogyha észrevesznek.

    De ezt nekik meg kell bocsátanod,
    mást szomjaznak, a fényontó napot;
    szemük kibírja nem káprázva, bátran –
    és lenn csúszkálnak itt a föld porában.

    S közöttünk járnak – hátha ismered? –
    szelíd, csöndben merengő emberek.
    Lehajtott fejjel, búsan, szenvedőn
    a porba néznek önfeledt-merőn.

    A hangjuk halk, a léptük ingatag,
    megannyi félszeg, álmodó alak,
    szemük csak rejtve, néha-néha lobban –
    s ott jár a lelkük fenn a csillagokban.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Idézet

    „A kihullott könny
    megbosszulja magát azon, aki okozta.”

    Jókai Mór

    Forrás: Vers mindenkinek