https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Somlyó Zoltán: Esket az ősz

    Vörhenyes levele az ezüsthársnak
    gesztenyehajadba hull.
    Kiszikkadt, porló burgonyaföldek,
    meddően alvók, elavult zöldek,
    sírnak a hársakon túl.

    Szüreti illatok sejtelme táncol,
    útjára indul az est.
    Fanyarul rálép a szőlőhegyekre
    s hozzánk dalolva, bús ütemekre
    búg a sok szőlőgerezd.

    Részegen fúj a szél. A hajad bomlik.
    Trillázva ring a csipőd.
    Szomorún járunk s zokogva siratjuk
    ezt a szép szüretidőt.

    Álmokat élesztünk, csókokat gyilkolunk;
    november gyásza tetőz.
    Szüretek fekete átkai ülnek
    fejedre s fejemre. Sípolnak, fütyülnek:
    most esket minket az ősz!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Federico García Lorca: Zorongo

    Óvó kezeim tenéked
    ékes köpönyeget varrnak.
    Violával végig hímzem,
    violában gyöngy a harmat.

    Mátkád kikeletkor lettem,
    szállt ránk szirom-özön, illat.
    Paripáid gyors patái
    ezüst hangon értem sírtak.

    Ici-pici kút a Hold is,
    szirom-özön vékony vígasz,
    csak a karod kell már nékem,
    vele éjjel átszorítasz,
    vele éjjel átszorítasz.

    Fordította: Nagy László

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika: Éj a tenyeremben

    Elteszem emlékbe ezt a május estét.
    Vásznam a gondolat, s a szó rajta a festék.
    Elteszem magamnak téli éjszakákra,
    mikor majd havazik, és bánat ül a fákra.

    Most még csodás az alkony, lilába hajlik,
    az ég pereméről a mélybíbor lefoszlik,
    elfolyik a zöld, a narancs és a sárga,
    árnyakat terelget az ósdi utcalámpa.

    Hunyt szemmel hallgatom: zakatol egy vonat.
    Szétfutnak a sínek a szempilláim alatt.
    S míg a kertkapuban szédeleg az este,
    hűvösét gyöngéden a vállaimra tette.

    Csöndben szétgurul a fák között az éjjel,
    fekete gyöngy szalad a fűben szerteszéjjel.
    Fölkapok egyet és tenyerembe zárom.
    Szorítom reggelig – s lám, eltűnt, mint egy álom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Keresek valakit

    Tele vágyakkal zokog a lelkem
    Szerető szívre sohase leltem,
    Zokog a lelkem.

    Keresek Valakit s nem tudom, ki az?
    A percek robognak, tűnik a Tavasz
    S nem tudom, ki az.

    Csüggedő szívvel loholok egyre,
    Keresek valakit a Végtelenbe,
    Loholok egyre.

    Könnyim csorognak – majd kiapadnak:
    Vágyak magukkal messzebb ragadnak –
    Majd kiapadnak!

    Búsan magamnak akkor megállok,
    Szemem csukódik, semmitse látok –
    Akkor megállok.

    Lelkem elröppen a Végtelenbe,
    Tovább nem vágyom arra az egyre,
    A Végtelenbe.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nemes Nagy Ágnes: De hallom néha

    De hallom néha. Valaki jár.
    Most körben függöny-fal zizeg,
    foszforos-fekete,
    mint egy ég-magasságú ajtón
    a hold gyöngyfüggönye;
    most valaki. Most kint az éjben.
    Most felnőttes lebernyegében,
    a szárnya apró még, idétlen
    csak térde nagy, mint teve térde,
    s kilóg –
    ujja alatt
    halkan pendülnek a falak,
    a gyöngy, a hold.
    Most széles éj.
    Csenevész fügefák alatt
    egy csengős kecskenyáj halad,
    most a fügék is konganak
    öblükben csengenek a magvak,
    csak még az óriási ég
    fekete-bronz döngése hallgat –
    Ércből rezeg a csönd –
    Aztán füge se kondul,
    a nyáj a láthatár alá
    a némább némaságba fordul,
    nem peng. Nincs semmi. Hold.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Váci Mihály: Messze-hívás

    A fű zölden kiált,
    kéken suttog az ég;
    mint hívó trombiták
    harsog a messzeség.

    S az erdők felszakadt
    sötétzöld sóhaja;
    a hegyek bágyatag,
    kékellő kórusa!

    A szél, a lágy vonó,
    hegedül csábítón
    a halkan dúdoló
    nyírfa-ág húrokon.

    És ellágyul a föld,
    amerre elmegyek,
    elém omlik a rög,
    csendben peregni kezd.

    Előttem fű fakad,
    a nyomomban virág;
    a föld is meghasad,
    ha várok még soká!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: A szemed

    Nagy, mély szemed reámragyog sötéten
    S lelkemben halkal fuvoláz a vágy.
    Mint ifjú pásztor künn a messzi réten
    Subáján fekve méláz fényes égen
    S kezében búsan sírdogál a nád.

    Nagy, mély szemed reámragyog sötéten
    S már fenyves szívem zöldje nem örök.
    Galambok álma, minek jössz elébem?
    Forró csöppekben gurulnak az égen
    S arcomba hullnak a csillagkörök.

    Nagy, mély szemed reámragyog sötéten
    S a vér agyamban zúgva dübörög.

    1922. dec. 28.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kamarás Klára: Üzenet az erdőből

    Távoli fények
    Lobogó lánggal égnek.
    Távoli égen
    Lefut egy csillag
    – hulló csillag –
    Úgy mint régen…

    Te sose félts, tudd meg:
    Minekünk ezer életünk van,
    Itt ezer szív egyszerre dobban,
    S az öklök kérges erdeje
    Markolja fegyverét:
    Lesújt vele,
    Hát sose félts!… és sose sírj…
    Hidd el, hogy ezer életünk van,
    S ha vérünk egyszer tán kibuggyan,
    Dús fű terem belőle és virág.
    És nő bozót és a bozótban fegyver,
    S megvédünk minden talpalatnyi földet
    Puskával, késsel, ha kell puszta testtel.
    Hát sose sírj… és sose félj…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Nem akartál meghallgatni

    Nem akartál meghallgatni
    míg a fényes nap sütött
    most már látod meghallgathatsz
    mert leszállt a sűrű köd.

    Nem akartál meghallgatni
    míg az ablak ragyogott
    most már látod meghallgathatsz
    befedték az ablakot.

    Nem akartál meghallgatni
    pedig vággyal hítt a kéj
    most már látod meghallgathatsz
    itt a hűvös, itt az éj.

    Nem akartál meghallgatni
    Láttad hogy a vérem ég
    most már látod meghallgathatsz
    mert a szívem csupa jég.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Te vagy a jó

    Én Uram, Istenem, velem mit tettél!
    Már újra megintcsak megszégyenítettél.
    Századszor is újra Te vagy a jó,
    Én a rossz kisgyerek, vesszőzni való.

    Ficánkoltam megint lábbal, kézzel,
    Játszottam megint a kifent késsel,
    S amikor az ujjam majd megvágtam,
    Jóságod kézen legyintett lágyan.

    De még le se zörrent a földre a penge,
    Már mosolygott is szemed a szemembe,
    Mintha mondta volna: Légy szófogadó,
    Gyerek kezébe kés nem való!

    Csak arra volt jó vihar és villám,
    Hogy megrebbenjen aluszékony pillám,
    Hogy éberséggel látni tanuljak,
    Meglátni messziről felemelt ujjad.

    Ó látom, Uram, hogy is ne látnám.
    Szívembe maradjon vésve e látvány,
    Bár el ne mosódnék onnan soha,
    Ne lennék többé se vak, se puha.

    Csak benned, Uram, s csak egy a reményem:
    Csak annyit engedj kérni szerényen,
    Hogy amit most némán súgok eléd,
    Álljam becsülettel, legalább felét!

    Forrás: Szeretem a verseket