Talán a hideg csapvíz lenne jó,
talán az örökélet-ízű kávé: hadd remegjek,
talán a hófúvás-ing ropogása a bőröm fölött,
madárköröm és vasreszelék a dobhártyámon,
talán a szemközti nő parázna csípő-bemutatója reggelente,
az óceánjáró mellek lassú billegése az ablakon túl,
talán egy testvéri könyök nyomódása
a bordám közé,
talán egy golyó az ablakfába.
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
Szerethettek volna a nők,
szerethetett volna a tenger,
te mindenütt otthonos és otthontalan,
lehettél volna Brazília selyemfiúja,
lokálok helytartója,
éjszakákkal karambolozó költő –
mert a vakság hamujában
gyönyörű lábak járnak mindig,
mert a tenger lányai igazi férfiakra várnak.
S boldog, ki el tudtad árulni az édent,
lettél a század partizánja,
emberi lábnyom a járhatatlan őserdőben,
szakállas forradalmár,
géppisztolyos szépfiú,
Santa Clara városát mosolyoddal is meghódító.
Én láttalak és irigyeltelek:
vonult előtted a nyár, mint a tankhadosztály.
Vászon katonazubbonyodban
a szabadság verítékezett
s a jövő izzadság-szaga csapott
orromba akkor,
erősebb volt, mint a narancskerteké.
Havanna boldog volt, mert ismert téged,
Havanna boldog volt, mert el tudtad hagyni őt is.
Bolívia erdeiben
nem a fejszék beszéltek legszebb nyelven,
nem a fűrész,
nem is madarak.
A fák leadóállomásai
lélegzetvételed sugározták.
A hang, ha elhallgat, hiánya megmarad.
A test, ha megölik, hiánya testté válik:
adni kell neki kenyeret,
adni kell neki szabadságot.
Szerethettek volna a nők,
szerethetett volna a tenger,
te mindenütt otthonos és otthontalan.
Véres partizánsapkádat mosatlan elviselem
s most már mindig tudom,
merre bujkálsz.
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
Kövéredek, mint akit szakácsnők etetnek
malachússal –
loboncos rózsafej a vállamon, kövéredek.
Vérem már nem görget követ, szakállas rönköt;
a tavaszi hóolvadásról is
csak azt tudom, amit a szemem tudhat –
a szél bádog-szonettjeit
hallgatom Magyarország leghosszabb éjszakáin
s élek, mert megszoktam már, hogy éljek.
Csak néha várok még velőtrázó füttyszót talpon állva,
csöndben elárult nyakszirtemet süsse a Nap,
csak néha várom, hogy majd a tengert
visszacsalja valaki a bordáim mögé
s hét éjszaka sötét habjával a számon elveszve énekelek.
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
Köszönjük neked, fiam, hogy hazajöttél,
mert mi már olyan öregek vagyunk,
mint fönt a padláson az a falióra
s a mutatónk már nagyon a temető felé mutat.
Szépszerén azt se tudjuk, csütörtök van-e, kedd-e?
Amikor jössz, az a mi vasárnapunk.
Apád még csak-csak, ide fut, oda fut,
de nekem már a kisajtóig is ménkű hosszú az út,
hányszor megemlegetem azt a körtefát,
amit a konyhaajtó elől fordított ki a bomba,
meg tudnék benne kapaszkodni, mint most a te karodba.
Talán, ha bottal járnék! No még csak az hiányzik!
Fogom inkább a söprűt, azzal botozgatok el
a ház végéig, a kapuszájig, minthogyha dolgom volna.
Csak várni ne kéne soha! Várni levélre, híradásra.
Ha kisiklik egy vonat, nem alszom éjjeleket –
A múltkor is, amikor Amerikába mentél,
a szemem belülről kisebesedett:
eljutsz-e? visszajutsz-e? ülsz-e még ide mellém?
mert nekem minden távolság: tenger és tüskebokor
és minden repülő lezuhan, melyen te utazol.
Mondom is a doktornak: doktor úr, hogyan lehet,
hogy én már a fölröppenő madártól is megijedek?
és annyi havat álmodok össze-vissza: hókazlat, hóhegyet
és mindegyik mögül a fiamat hallom – igen, a köhögésedet,
de fekete puskacsövek és messzelátók figyelik lépteimet.
Talán, ha én is kelek-forgok a világban amerre te,
nem féltelek a kilengő, magas házaktól
s a krokodilusos tavaktól se,
a mosolygó, késes emberektől, akik bankot rabolnak
vagy csak játszanak,
álarc van rajtuk, mint a szüretibálos ördögökön
s bohócos nagykalap,
de ki szegény: akkor is fél, amikor nevethetne, amikor örül,
ki van az én szívem is verve, hét vassal körös-körül.
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
Anyám anyja, Gémesi Éva,
te kút-nevű,
te vízzel összejátszó nevű asszony-alma,
húztalak behavazott kocsin a háborúban,
húztalak púpos kordén a háborúban,
húztalak halálosan,
hová? hová? magam se tudtam: hová –
A kihűlő répaföldekről
tankok lestek az útra
s égtek a fapajták, mint a te legbelsőbb sebeid –
bakancsos lovad voltam,
hóba merülő öszvéred voltam: láz szivacsával
fölitatott
asszony-világ –
Meghalsz, meghalsz, suttogták
hátad mögött
a pokrócos menekülők
s torod se lesz,
harang se szól majd
és meg se mosdatnak utoljára –
de én csak nevettem rád,
de én csak nyerítettem neked a rúdnál
s a repülőroncsból
színes drótokat téptem ki új istrángnak
s Pákozd és Baracska között már
megrágtam neked e levegőt is,
téli szilváid ízét éreztem benne,
aszalt körtéid ízét éreztem benne,
a homlokodon lecsurgó,
fájdalmas mézet éreztem benne.
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
De az a víz még itt folyik
és meghalsz majd te is;
áthömpölyög fogunk között a sár,
ínyünk helyén a víz –
de az a víz még itt folyik
lábunk előtt,
itt gőzölög.
Madár zökken rá,
mint kifutópályák betonjára a gép,
ló gázol bele szügyig
s döcög, mint halhatatlan postakocsi,
üzenettel a tengerig;
városok lábafejét mossa,
mint Magdolna Krisztusét –
de az a víz még mi vagyunk:
szerelem,
Majd meghalok
hűtlenség,
harag,
villámokat elnyelő aranylap,
halak játszótere,
gyereket mosdató mosoly,
óceánok harmatos ága –
de az a víz még mi vagyunk:
nyárnak levelesláda,
tükre a repülőknek,
a fönnröpködő háborúknak –
nézheti bennünk magát a világ,
mert nem múlik el:
a halálnak háttal élők
nézhetik földi arcukat.
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
Jöttök, csöngettek,
egymás kezébe adva a kilincset.
Te szőkén s gyászfeketében,
ő kimarjult, kék farmerszoknyában,
mint aki csuromvizes hetek után
egész májusban egy dombtetőn szárítkozott.
Veled az erdő is jön, a temető is,
országok, eltitkolt érzékiséggel,
a méz,
a méz, a káromkodás,
a káromkodás, a méz, az alkohol fojtott anarchiája
s őrült muslica-bandák
s őrült muslica-bandák hopszaszáznak a fejed fölött.
S nincs tél, ha jössz, nincs nyár,
csak láz van a bordákon belül, nagy kékség
és vetkőző szavak a szájban.
Ő meg csak betoppan mindig,
mint aki jó hírrel jön,
mintha saját magától hozna üzenetet.
A szempillája: fekete sás,
csípője körül egyszerre két tavasz
és ha mosolyra nyílik meg a szája: mintha egy
fehér vonat
futna el hangtalanul.
Jöttök, csöngettek, egymásra nevetgélve,
nem is gyanítva, ki a másik:
barát-e?
barát-e? barátnő-e?
álmok takarítónője?
hisz arcotokat csak én fordítom önzően szembe,
én játszom titkon a kezetekkel is
egy ágyban,
egy időben
egy hiányban –
a világ kiszáradt gödreiből is
én nevetek föl külön-külön a kedvetekért
s nem szomorít, hogy kárhozat ez:
a halálomban megoszthatatlan
leszek úgyis.
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
Tavasz jön, érzem orrcsontomban a sajgást,
a hányódó árvízi csokrok majd
a szemétre kerülnek;
szétázott újságpapír a téli ég is,
olvasatlanul odakerül.
A hátam még havazik néha-néha
s észak felől a tarkómat vadludak kerülgetik,
de szemem, amely a havazásban
sokáig utánad járt,
délen keresne már hajadnak tengerpartot.
Betegek voltunk, nagy pólyakötések
lekaszabolt melled fölött s derekam fölött,
a kard se vág nagyobb sebet egy közelharcban,
a halál görbülő kése sem, mint amekkorát
meg tudnánk mutatni most a nyíló égnek.
Vetkőzz le csakazértis, ha megáll veled szemben
a Nap. Mutasd meg csonkaságod
az első zöld levélnek,
minden erdőben otthon voltunk, minden fűben,
amazonok fekete húga, emlékszik ránk a szél,
ott jár vállad körül, hajadat emelgeti.
Forrás: DIA
Szeretlek. Nincs rá szó, nincs mozdulat.
A rémülettől görcsösen szeretlek.
Elsorolom, hányféle iszonyat
vár rám és rád, már arcunkba merednek.
Csak sorolom, csak számolom naponta,
hörögtető álomból riadok,
készülődöm még iszonyúbb koromra,
simogatom sovány, meleg karod –
Kint söröztünk az aquincumi kertben,
réteges emlék, gyönge, őszi ég,
elmotyogtam egy gyerekkori versem :
” Sárgul a lomb, de nem hullott le még “,
sárgul a lomb és minden perc utolsó,
illír táncosnő köldökét riszálja,
a gyom között latin szabású korsó,
biciklit hirdet kétméternyi tábla,
langyos a lég, a füst is tündököl,
a vonaton szöllő-szagú kosár,
a sűrü illat hajunkra ömöl,
csordultig érett, s szétbuggyant a nyár –
Hét esztendeje szeretlek, szerelmem,
fordíts egyet a Göncöl-szekerén,
szólj a világnak, mondd, hogy lehetetlen –
s maradj velem.
Forrás: Lélektől lélekig
A kötésben legjobban azt szerettem,
hogy visszafejthető.
Volt egy gombolyag – van egy gombolyag.
Közte időben sál,
térben sehol.
Forrás: Lélektől lélekig
