Nyírfa nem ringatja,
nyárfa nem rengeti.
Felhőkön alszik tán,
s csillag melengeti?
Éjszakon álmodik
titokzatos ágyban:
nagy havak párnáján,
a hold hamujában.
Az én halhatatlan
szerelmem alszik úgy.
Aludj, tündérálom,
úgyis tél van. Aludj.
Forrás: Lélektől lélekig
Ág Boris, neked nagy szemed van,
s mellé Isten is veled van.
Lásd meg hát: az esti tájban
úgy alszik minden rokonod,
mint árvíz alatt a szem homok.
…Hát nem mondom én… vagy én mondom…?
Hogy a tájban itt magában
ezer éve örök halál van…
De te – miután élő ág vagy,
s a halál előtt egy új határ vagy –
állj elő… S az édes földön
borral telnek így a korsók,
s meghátrálnak a koporsók.
Mert bizony az lesz, mi még soha:
az, hogy e lázító borok
cseppjétől minden rokonod
fellázad a halál ellen
– s a korsó ott lesz a te kezedben!
Ott lesz a korsó… öntsd ki majd,
hogy igyon a föld, a bokor is.
De nagy kín van itt, te Ág Boris!
Tudod te is, hogyne tudnád,
hisz üzenem én, egyre mondom
bután, fehéren s bolondon.
Forrás: Lélektől lélekig
Minden, ami van, versre méltó
és ami nincs, az is.
Az esti szélben fodrozódó kék tó,
a lányok ajka is,
a köd, a kés, az alma is,
a dombok halma is;
s mi meg sem álmodottként száll az éjben,
mind úgy eseng, hogy édes dalba térjen,
ha belehalna is!
A föld beszéde zúg az árban,
ez szól a dalban is.
Szívünk egy kis szívet visel magában,
mely hű, ha ő hamis,
vigyáz a fényre alva is,
zenél hallgatva is,
csak őt sebzi meg a szerelmes ének;
minden, ami van, fáj a szív szívének
és ami nincs, az is.
Forrás: Lélektől lélekig
Egymás alatt s egymás felett
s egymásba nyílva meztelen
omlásban, mintha testtelen
hangok érkeznek süppeteg,
s oly földöntúli szerelem
lelkével lüktetik tele
a levegőt, hogy a zene
megszületik a semmiben,
egymás alatt s egymás felett
s egymásba nyílva mindig új
vágyban, mely lankadatlan borul
új s új szomjakkal telített
ölelkezéseikbe, hol
ezer mozdulat egyesül
s kielégíthetetlenül
szétválik s újra egybefoly,
egymás alatt s egymás felett
nyitódva és csukódva szent
törvény szerint, mert messze bent,
bent is kitárják testüket,
úgy ringva-úszva kívül és
belül, hogy minden tétova
mozdulatuk csók és csupa
egymáson átbújt ölelés:
hullám alatt s hullám felett
örök-sóváron s meztelen
hullámok úsznak, testtelen
gondolatok, szerelmesek,
forrón, buján, reménytelen,
hullámok végtelen sora,
boldog hullámok a
szerelmes tengeren.
Forrás: Lélektől lélekig
Óh, a kedves Pincsi nagysága,
De szépen fest a kalapja!
Csupa gyönyör, csupa csuda,
Nem látott ilyet Pest-Buda.
No, nézzed, de kevély alatta!
Ugyan bizony, honnan hozatta?
Párizsból? Na lám, na lám,
Hogy ezt mindjárt nem gondolám?
S szabad tudnom, Pincsi nagysága,
Ez a szép kalap, milyen drága?
Szóval nem tudja mondani?
A lábával számolja ki!
Óh, a kedves Pincsi nagysága,
A lábával, nézd, hogy kivágja!
Két első lábat felemel,
Pincsi nagysága így felel.
Eszerint hát, Pincsi nagysága,
Áll a kalap két koronába.
Hej, áll az többe is, de hát
Nem tud számolni kend tovább.
Hallja maga, Pincsi nagysága,
Csúnyán fest ám a kalapja.
Hol üresség a fej alatt,
Nem illik a tollas kalap.
Forrás: Szeretem a verseket
Ahol a töltés tündököl kis, gyűrüs fehérkéivel,
a nagy fényességben szemetvakító virágaival,
kutyaszemű kamilláival ahol a töltés kanyarog,
a hőségben fehérizzású köveivel, síneivel,
ott kószáltam fiatalon, ledöntve a biciklimet.
Bejártam birodalmamat, derékig az ezüst gazokban,
zsályák lilultak, olajos talpfa alól kavicsot szedtem,
zoknimra zöld bogáncs tapadt, sok kis gömbölyű tüskésdisznó,
hajamba raktam, s elgondoltam, milyen eszkimó lehetek.
Aztán rájöttem, hogy: vagyok, kezem-lábom döbbenve néztem,
hogy mozdulnak ha akarom, s hogy ők egyedül az enyémek.
Soká álltam a síneken, kőfehéren a boldogságtól,
boldogan és közönyösen. S a világ elfogadott engem.
Forrás: Lélektől lélekig
Nem hazudott a bús-szigoru szellem,
Kinek a hajnalcsillag ad nevet,
Mondván: „Ezen gyümölcstől istenek
Lesztek, s mit számít büntetés a mennyben.”
Ifjaknak megnyílt minden út a térben,
Az agg tilos dologba foghatott,
A szűz érett gyümölcsöket kapott,
És egyszarvú bújt hozzá hófehéren.
De mért hajlunk meg elgyengülve mi,
És hisszük, elfelejtett Valaki,
A hajdani kísértéstől riadtan,
Ha akaratlanul két gyenge ágat,
Fűszálat, két botocskát, zsenge szárat
Egy kéz egymásra tesz kereszt alakban?
Fordította: Baka István
Forrás: Lélektől lélekig
Könnyű dalt, enyhe, ízes szerenádot
Dalolni néked jó ma, ó, te áldott
És megszentelt az asszonyok között!
Míg messze ágyadon pihensz fehéren,
Édes szájú szókkal csókolni álmod…
Mint drága serleg, mit régi bor telít,
Csillog a fényben, szívem oly szelíd.
Dalolnék, édes szájú szerenád
Csókolja álmod, s vágyam szeme rád
Nagy messzeségből fátylasodva néz.
Vágyam még néz utánad, s úgy izen,
Mint égi csillogású férfiszem
Fordul az utcán nők után ragyogva,
Érzed-e még mohó és selymes
Simítását…
Óh, érzed-é a roppant messzeségben
Ez örök, forró, alázatos, árva
Felédnézést, mely… koldul.
S ki női száj bíbor kapuja láttán
Hörögve sír, és nyomorék karom
Mint templom ajtaján a ferde koldus…
Ó, vágy, örök vágy…
Alázat íve görbül ferde hátán.
Forrás: Lélektől lélekig
A gémet láttam, lent, a néma gémet,
a mély, kavics-tarkázta part felett.
Fehér kagylók közé bukott fejének
puha párnát fakó homok vetett.
Láttam, hűlő nap rá hogyan sugároz
s hogy éri őszi záporok nyila.
Tragikusabban nem zuhant Ikaros
a tenger tajtékos szikláira.
Hullám hullám után illant az éjbe,
s rém lett belőle, bántó torzalak.
És hetyke gúnnyal cirkáltak feléje
ezüst páncélban csillogó halak.
A gémet láttam, lent, a néma gémet:
temetőjére halkan hullt a hó.
Jégből a szárnya úgy dermedt az égnek,
mint egy pólusra tűzött lobogó.
A tél strázsálta győzelmes-kevélyen
s a szél zúgott zimankós éneket…
Magasan, büszkén, fényes őszi égen
láttál-e már vonuló gémeket?
Forrás: Lélektől lélekig
Tenger az élet.
Sok ezer év óta hullámzik velünk,
sok ezer év óta hullámzik velem.
Vízcseppek vagyunk, jelentéktelen,
szürke kis parányok, mind, mindannyian.
Néha fent vagyunk, néha lesüllyedünk.
Tenger az élet.
Mindannyian keresünk mindig,
keresünk egy másik vízcseppet a nagy,
szörnyű óceánban.
Néha megtaláljuk.
Összesimulunk egy pillanatra,
aztán jön egy hullám és felkap,
vagy leránt a mélybe, és mi keresünk,
keresünk újra tovább.
Minden csepp egy másik kicsi cseppet,
a mérhetetlen, szörnyű Óceánban.
Jaj, borzalmasan nagy ez az óceán
és egy vízcsepp olyan parányi benne.
Sok ezer év óta keresem már őt,
kis vízcsepptársamat, és alig lelem meg néha-néha…
olyankor is egy pillanatra csak.
Háborog a vihar, röpít a hullám…
Voltam koldus, béna, nyomorék,
hazám a templomajtó… ő talán királynő volt akkor
és garast dobott reszkető kezembe…
Császár is voltam… büszke, nagy, hatalmas…
ő talán rőzsét szedett valahol az erdőn,
de éppen akkor nem vadásztam ott,
mert dolgom volt, más… fontosabb, nagyobb…
pedig akkor is csak azért éltem, hogy megkeressem őt.
Most is keresem.
Néha belenézek valakinek a szemébe…
aztán tovább megyek. Nem ő volt, ez sem ő volt.
Néha belecsókolok valakinek a piros szájába…
aztán idegenül néz össze a szemünk…
ezt a vízcseppet sem én kerestem. Valaki más.
Néha összesimulunk, amikor sír a tangó…
kilessük egymás szíve dobogását…
aztán fáradtan lehull a kezünk. Tovább.
Egymás lelkébe belenézünk…
csókos éjjelek virágcsodáival teleszórjuk egymást…
aztán búcsút intünk és mosolygunk hozzá…
és keresünk, keresünk mindnyájan, mindig,
míg világ a világ.
Lehet, hogy megtalálom ebben a lázas,
furcsa életemben, amit ma élek. Lehet, hogy nem.
Mindenütt, mindig csak őt kerestem.
Űz, hajt a vágy, hogy a szemébe nézzek,
mert régi magamat látom meg benne,
páfrányos erdők örökzöld csendjének meseóriását.
Hogy megszorítsam a kezét és a lelkébe
csókot leheljek, szebbet, szentebbet,
mint amilyent valaha asszonyszájra adtam.
Egy pillanatra csak.
Aztán jöhet ismét a hullám, leránthat a mélybe
vagy sugárszálon az égig emelhet…
valaki utánam csodálkozik…
Aztán lehetek harmatcsepp márciusi ágon,
lehetek százöles tengermélybe zárva:
mindörökre őt fogom keresni
és ő engem fog keresni mindörökre.
Forrás: Lélektől lélekig
