A versírásban türelem
s szeretet fia a siker.
Kedvesem, drágám, kedvesem,
ne felejtsd soha el:
gyermekszülésnél nehezebb
lehántani magunkról a világot,
kezünkbe venni a szivet
és sajtolni belőle a keserűséget, amely
csöpp-csöppre szivárog…
Aludj, kedves. Semmit se kívánok.
Semmi se kell.
Fordította: Szabó Lőrinc
Forrás: Lélektől lélekig
A jövő ellen, ha jön oly jövő,
Hogy hibáimtól arcod komorul,
S szerelmed, fukarkodva, kitűnő
Szempontok szerint számolni tanul;
A jövő ellen, ha mégy, idegen,
S szemed, e nap, nem néz rám, vagy alig,
S hagyva múltját, benned a szerelem
Érett kimértséggé komolyodik;
E jövő ellen sáncot verek és
Értékem tudatába költözöm,
S magam fogok magamra kezet és
A te jogodat védi majd pöröm:
Szigorú jog, koldust, elhagynod engem,
Fogalmam sincs, mit tudj szeretni bennem.
Fordította: Szabó Lőrinc
Forrás: Lélektől lélekig
De nehezen haladok utamon,
Tudva, hogy a célban, ha ott leszek,
Gúnyosan mondja majd a nyugalom:
»Ennyi mérföldre van a kedvesed!«
Csügged kínomtól és csak vánszorog
Az állat, mely visz; a bú nagy teher!
Szegény, tán az ösztöne súgja, hogy
Nem siet ura, hisz tőled megy el.
Sarkantyút mérgem hasztalan merít
Oldalába, hogy kibuggyan a vér,
Válasza engem, ha nyög s fölnyerít,
Jobban sért, mint őt az éles acél;
Mert hangjára folyton agyamba döbben:
Elöl bánatom van, s üdvöm mögöttem.
Fordította: Szabó Lőrinc
Forrás: Lélektől lélekig
Ryokan, 18. századi japán költő
évtizedeket töltött remeteként az erdőben,
és szenvedett a hidegtől, a magánytól,
az emberi tökéletlenségtől, az elmúlástól,
de mindvégig élvezte az élet örömeit:
a patak csobogását, a madarak énekét, a rizsbort, az alkonyt,
a héjából kibomlott gesztenye tapintását,
az esőcseppek gördülését a leveleken,
de jó volna,
ha én is sokáig meg tudnám őrizni e képességemet.
Forrás: Lélektől lélekig
(Ének a sürgönypóznáról)
Áll, egyenesen, egymagán
Az acélember a hegy homlokán.
Széttárva karcsú, hosszú karjai,
A kábelek kígyóit tartani.
Nem görnyedez és nem erőlködik:
Áll és feszül és hordja terheit.
De hűvös feje túl a drótokon
Hosszan elnéz a nyúlós utakon.
Lát, embereket és országokat,
Bolond és keserű látásokat:
Az éhes ember néma ráncait,
Dokkok penészes árusáncait,
Országhatárok inga-táncait,
És hall, hazug és gyilkos hangokat:
Borhősöket, barátokat, bankokat,
És népgyűléseket és tankokat.
Az eszme önmagára-lázadását,
A forradalmak bárgyú körfutását,
Az őrülések örök újulását.
A földgömb reng és ég a szemhatár.
Az acélember néz és konstatál.
Áll és szótalan ég felé feszül:
Hordja a kábelt rendületlenül.
S ha olykor egy-egy holdas éjszakán
Ráül terhével a szörnyű magány,
S a látomások emlékeitől
Dereka már-már megroppanni dől:
Ilyenkor elég egy szempillanás:
A szomszéd hegyen másik óriás,
A harmadik ormon a harmadik
Hordozza látomása titkait.
Egy pillanat, egy közös rezzenés:
A három acélember összenéz.
Testvér – mondja az acélpillanat –
Tudom: gyengének lenni nem szabad.
Tudom, a mi törvényünk állani:
Mi vagyunk a Vezeték várai.
Nem tudjuk honnan, nem tudjuk kinek,
De rajtunk megyen át az Üzenet.
Az ismeretlen Igét hordja vállunk.
Bennünket ideállítottak. Állunk.
Forrás: Lélektől lélekig
Még nem tudom, mit mondok,
ha földig ér az éjszaka,
s észrevétlenül megmoccannak
az elfelejtett álmok.
Kiszolgáltatott arccal
figyelem a készülődő vihart,
amely mellkasomban fészkelődik,
s robbanásra vár.
Mit is mondhatnék:
magamra hagyott a világ,
körülfalaztak az évek,
s a repedéseken csak a könny,
csak a bánat szivárog át.
Ne engedd, hogy megöljön a szó,
öledben ringass, halálig.
Forrás: Lélektől lélekig
Ágyadhoz surranok sötétlőn,
mint lángszemű angyal, ha éj jön,
s feléd kúszom majd zajtalan
a hosszú árnyon, egymagam.
Csókot lopok rád, büszke barna,
miként a hold a hűs avarra,
s ölellek is, te bóditó,
mint sírt a reszkető kigyó.
Ha jő az ólomszinű regg,
hideg lesz a bús ágyüreg,
s estélig elhagyatva látod.
Más lágy, szelíd szivet ural,
én rémülettel, bosszuval
tiprom le majd az ifjuságod!
Fordította: Kosztolányi Dezső
Forrás: Lélektől lélekig
Alig bírom kezemet felemelni,
hogy utoljára szép fejedre tegyem,
te víg hazug, te rossz, te fejedelmi.
Eredj és élj. Életed Isten dolga.
Most csupa titok, csupa remegés
és merő sejtelem vagyok:
csendesen távozz!
Próbálj az utamból mennél messzebb menni
és sirasd magad. Sírj, mintha a kéklő űr zokogna.
Én még nem tudom, velem
mi lesz: gyógyíthatatlan élek
s álmaimnak szöllejét mívelem,
míg rá nem lépek a köd ösvényeire?
Menj és zokogj. Most csupa suhogás
vagyok belül, s emlékeim lelkének
tüze éget… Én látogató Istenem,
mintha a fél mennybolt az én véremtől égne!
Forrás: Lélektől lélekig
Majd megjöttök, hogy melegedjetek,
levetitek a fagyos maskarát,
nem firtatjátok többé, ki a szebb,
ki a gonoszabb, ki az ostobább,
a legnagyobb bűnös is megbocsát,
és nem érti, hogy mitől van meleg,
állati szag tölti be a szobát,
sírni szeretnénk, mint az emberek,
majd megtaláljuk, ami elveszett,
mert mindenki elveszti önmagát,
végtelenben dobogó egyszeregy,
folyamatos lesz megint a világ,
majd nézzük egymást, mint a katonák,
akik túlélték, amit nem lehet.
Forrás: Lélektől lélekig
Göncöl bakján Sinka István
a Tejutat ostorozza,
szilaj dühét szemlesütve
nyögi a Nagy Égi Puszta.
Pista bátyám! Cserdítsen le
ostorával a vén földre!
Vessen üstökös villámot,
a békásult hegytetőre!
Szúnyog zöngés lett az ének,
mocsárba fúlt a ballada,
himnuszokra teregeti mosott
rongyait a haza.
Csönd van az ereszek alján,
hallgatag a fecskefészek,
egy éjszakán alattomban,
megszállták a denevérek!
És a bojtár, akinek a
ballada izzott szívében,
ostoroz a Göncöl bakján
és mi itt vagyunk szegényen.
Sinka István! Égi Bojtár!
Éhes a nyáj! Hazavárunk!
Körülálljuk Égi Tüzed,
balladára lendül lábunk.
Forrás: Lélektől lélekig
