https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Zelk Zoltán: Nagybányai versek

    I.

    Duruzsol a csend… a zaj tétova sugarai megtörnek falaimon,
    ők állnak s őrzik nyugalmamat,
    olykor – mintha áldoznának – hajlongnak a lassu szélben.

    Szél cirógatja őket,
    csend melengeti
    s ápolja a hunyó nap mosolya.

    Ez a tiszta alkony!
    egünkön néma nyáj halad s távoli ének borzolja a lankát.

    II.

    S én bent,
    asztalra ejtett fejjel –
    szememben elmult arcok s egy zsendülő vidék!
    (Az asztalon fekete szirmok: a közelgő est hulló pelyhei és tányér,
    megsebzett gyümölcs
    s ez a sok madár! csipegő, idegen madarak morzsáimon.)

    Az alkony becsurog a nyitott ablakon s tenyerére emel,
    gyermeke vagyok én is, mint a néma nyáj
    s mint az ének, ami megtörli homlokom.

    III.

    Igy hullik arcom a puha árnyékba,
    elpihenve emlékeimen.
    A táj ajándéka ez az óra,
    az emlékezés órája, a nyugalomé.
    S a földretévedt angyalé, aki félszeg léptekkel jár a kertben –
    s boldog kezekkel keserüségem feloldja

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Zelk Zoltán: Kint és bent

    Én gyújtok villanyt a szobában,
    adjon izzó jelt ablakom,
    én jövök zúzmara-ruhában,
    én jövök, haza nem találva,
    a néma téli utakon.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Émile Verhaeren: Ülj mellém s nyújtsd kezed

    Ülj mellém s nyújtsd kezed a kályha
    felé, hogy míg lángja gyűrűz,
    lássam, finom ujjaidon
    hogy lobog át a
    régi tűz.
    Nézd, nézd, a láng! Ne vedd
    ne vedd le róla a szemed,
    mely fénytől soha meg se rebben:
    tekinteted még nyíltabb, szebb varázs,
    mikor a meg-megvillanó parázs
    lelked mélyéig üt és felragyog szemedben.

    Óh, örömünk mily szép és ifjú még,
    ha üt az óra és zendít arany zenét,
    s én hozzád simulok, és lassan simogatlak,
    és a láz lassan kivirágzik,
    s mert egyikünk se tudja hűteni,
    jó csókomat biztosan vezeti
    kezedtől szemedig s a szemtől le a szádig.

    Szeretlek, csábító, fénylő gyönyörüségem,
    hívogató húsod édes szédületében,
    amely körülfog és örömébe fogad már!
    Ilyenkor szebb a szád s karod drágább nekem
    és hívó kebled is, ahol fáradt fejem
    az őrült perc után, melyet csókodban adtál,
    elhelyezkedik a szíveden és pihen.

    Mert legtöbb most vagy, így, a testi óra múltán,
    mikor szereteted anyásabban borul rám,
    s lecsöndesíti a tüzek vad kezeit,
    s amikor, a szilaj vágy tűnését kísérve,
    már hallom: a nyugodt boldogság közelít,
    oly nesztelen-puhán, hogy szinte csönd a lépte.

    Fordította: Szabó Lőrinc

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Desmond Egan: Párbeszéd

    tulajdonképpen nagyon keveset kérek –
    egy házikót egy tó partján
    mit egy erdő árnya véd
    (erdőnek kell lennie mindenképp)
    és persze legyen egy kedvesem
    és élhessünk a madarakkal csendesen

    nem kérsz te sokat barátom
    csak olyat amit soha senki nem ért még el
    még a madarak sem

    Fordította: Lajosi Krisztina

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Radnóti Miklós: À la recherche…

    Régi szelíd esték, ti is emlékké nemesedtek!
    Költőkkel s fiatal feleségekkel koszorúzott
    tündöklő asztal, hova csúszol a múltak iszapján?
    hol van az éj, amikor még vígan szürkebarátot
    ittak a fürge barátok a szépszemü karcsu pohárból?

    Verssorok úsztak a lámpák fénye körül, ragyogó zöld
    jelzők ringtak a metrum tajtékos taraján és
    éltek a holtak s otthon voltak a foglyok, az eltünt
    drága barátok, verseket írtak a rég elesettek,
    szívükön Ukrajna, Hispánia, Flandria földje.

    Voltak, akik fogukat csikorítva rohantak a tűzben,
    s harcoltak, csak azért, mert ellene mitse tehettek,
    s míg riadozva aludt körülöttük a század a mocskos
    éj fedezéke alatt, a szobájuk járt az eszükben,
    mely sziget és barlang volt nékik e társadalomban.

    Volt, ahová lepecsételt marhakocsikban utaztak,
    dermedten s fegyvertelen álltak az aknamezőkön,
    s volt, ahová önként mentek, fegyverrel a kézben,
    némán, mert tudták, az a harc, az az ő ügyük ott lenn, –
    s most a szabadság angyala őrzi nagy álmuk az éjben.

    S volt ahová … mindegy. Hova tüntek a bölcs borozások?
    szálltak a gyors behivók, szaporodtak a verstöredékek,
    és szaporodtak a ráncok a szépmosolyú fiatal nők
    ajka körül s szeme alján; elnehezedtek a tündér-
    léptü leányok a háboru hallgatag évei közben.

    Hol van az éj, az a kocsma, a hársak alatt az az asztal?
    és akik élnek még, hol vannak a harcra tiportak?
    hangjuk hallja szivem, kezem őrzi kezük szoritását,
    művük idézgetem és torzóik aránya kibomlik,
    s mérem (néma fogoly), – jajjal teli Szerbia ormán.

    Hol van az éj? az az éj már vissza se jő soha többé,
    mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már. –
    Ülnek az asztalnál, megbujnak a nők mosolyában
    és beleisznak majd a poharunkba, kik eltemetetlen,
    távoli erdőkben s idegen legelőkön alusznak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Idézet

    Nincs hasznosabb, mint felismerni, hogy tévedtünk.

    Joseph Joubert

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Zelk Zoltán: Naptár

    Szelekkel vívnak a januári fák,
    február, március les az ormokon:
    zsellérkéményből nem göndörödik a füst,
    papír vacog a lyukas ablakon.

    Nehéz illattal üzennek a földek
    a szirmait hullató tavaszestbe,
    gallyak frissülnek és karók száradnak:
    küszöbön mereng, kinek gond a földje.

    Mint pucér, játszadozó gyerekek
    pereg a milliónyi búzaszem.
    Ki tudja sorsukat, ha zsákba rakják
    s mint áru ringnak vonaton, vizen…

    Ez már az ősz: miként az emberek,
    leejtik boglyas fejüket a fák,
    mint vénhedt, omló maltervakolat:
    úgy porlik körülöttünk a világ.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Idézet

    Az élet legnagyobb titka és ajándéka, ha két „egyféle” ember találkozik.

    Márai Sándor

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hervay Gizella: Álljanak egyszer szégyen nélkül…

    Álljanak egyszer szégyen nélkül
    a versben itt a világ elé
    a szerelemtől kétségbeesett és eltorzult arcúak,
    a megnyomorítottak, akiknek annyi öröm se jutott,
    amennyi egy egészséges lélegzetvételhez elég,
    a megnyomorított testűek,
    az éhezéstől fejletlen méhű asszonyok,
    a túlérzékenyek, akiket minden közömbös tekintet megaláz,
    a megnyomorított lelkűek,
    akik a szorongást a szüleiktől,
    vagy az emberiségtől, vagy a háborútól,
    vagy a történelemtől örökölték,
    álljanak itt és ne szégyenkezzenek,
    akiket a születésükben,
    vagy serdülőkorukban, vagy gyermekségükben
    megcsonkított a történelem,
    vagy a szüleik, vagy a háború,
    vagy a társadalom,
    ne szégyenkezzenek,
    mert csak akit így megalázott a háború,
    a gyermekkor, vagy a társadalom,
    csak az állhat szégyen nélkül itt a versben,
    csak az tudja, mit jelent egy lélegzetvételnyi öröm,
    csak az tudja, milyen halál-mély az élet,
    csak mi értjük a végső dolgokat,
    akik a sejtjeinkben, az idegeinkben, a fájdalmainkban hordjuk a történelmet
    (a múlt úgy terjed az időben visszafelé, mint a rák),
    csak mi tudjuk olyan bizonyossággal a jövőt,
    ahogy a földet tudjuk a talpunk alatt a 34-ik emeleten is,
    mert elpusztulnánk az emberiség reménye nélkül
    (s az emberiség reménye nélkül elpusztulnak a közömbösek),
    hogy el ne pusztuljunk, magunkba szívtuk
    az egész emberiség életét,
    s szívünkben, tüdőnkben, agysejtjeinkben hordjuk
    az emberiség reményét.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gárdonyi Géza: Karácson éjjelén

    Karácson éjjelén, karácson éjjelén…
    A templom kórusán leghátul ültem én.
    Előttem egy lány ült.
    Lány? Ez a szó semmi.
    Millió leány van; kedves valamennyi.
    De ez az egy… Én nem tudom, mi lelt engem:
    a tekintetemet rajta felejtettem.

    Honnan jött ez elő, hogy eddig nem láttam?
    Maga a tavasz ez hattyu-toll bundában;
    lánynyá vált gyöngyvirág; májusnak leánya.
    Hogy kerül ez ide a télnek havába?
    Kicsi, fehér, szőke. Álmodtam már róla?
    Vagy talán a madár énekelt őróla,
    mikor nyári éjen az erdőn mélázva,
    figyeltem rejtelmes értelmű dalára.

    Elmerengve nézem. Körültem komolyan
    urak és asszonyok ülnek két csoportban!
    a jegyző, a doktor, meg a felesége,
    aki vacsorára hitt holnap estére;
    és más úri népek, prémezett kabátban,
    az erdész az ő zöld makkos gallérjában.
    Az orgona mormol és zúgja száz torok:
    „Csordapásztorok…”

    Feledhetetlen szent karácson éjjele!
    Varázszsal, vallásos titokkal vagy tele!
    A gyertyák lobognak. Remegnek az árnyak.
    Az égi angyalok velünk glóriáznak.
    Az a szőke lányka kis könyvét kinyitja.
    (Kezecskéjét hamvas svédkeztyű borítja.)
    Mikor képre fordít, ajkához emeli;
    égre merengenek kék-bársony szemei.
    Arcát most a gyertyák aranyfénynyel hintik.
    Bár kővé válnánk itt, hogy nézhetném mindig!
    Még egyszer glória, még egypár orémusz,
    aztán új ének zeng: „Áldj meg minket Jézus!”
    A doktorné elment. (Fázott már a lába.)
    A szép leány mellett hely maradt utána.
    Így történt, hogy mikor a pap áldást adott,
    én a lányka mellett vártam már a papot,
    s mellette térdelve – bár ő meg se látott –
    éreztem, az áldás csak kettőnkre szállott.

    Megmozdul a tömeg. Kihullámzik árja.
    A lányka fölpillant. Kis könyvét bezárja.
    Egy öreg nő kendőt igazít a nyakán,
    s így szól neki: Vilma. Ő meg felel: Anyám.
    S mikor leérkeznek, ki a fehér éjbe,
    utánok lappangok dideregve, félve:
    mint az árnyék, megyek a hó lágy szőnyegén.
    A világ végéig elmentem volna én!
    De közelebb laktak: egy kis kertes házban.
    Óh, hogy ezt a házat eddig meg se láttam!
    Pedig ez a ház, ha nincsen is márványból,
    jácint mosolyog két havas ablakából,
    s bár ócska a zsindely, s keskeny a tornáca,
    mégis ez a ház a falu legszebb háza!

    Eltűntek. Vártam ott, tudom is én mire!
    Néztem az ablakra, néztem a semmire.
    S gondoltam szépeket, de olyan szépeket,
    hogy a hó s jég alatt aluvó kikelet
    fölmosolyoghatott virágos álmában.
    Azután csöndesen haza ballagdáltam.
    Fenn az égen a hold tűnődve megállott:
    bámult, hogy ily későn még az utcán járok.
    Nem törődtem vele: az út havát néztem
    boldog figyelemmel, s magamban beszéltem,
    lassan-lassan lépve, olykor meg-megállva:
    „Ez az anyja lába… ez a Vilma lába…”

    Forrás: Vers mindenkinek