Derűt dalolnék, édesem, tenéked,
Mely, mint az alkony enyhe fénye, reszket,
És édes lánggal, mely gyújt s mégsem éget,
A fák közt még kis, zöld napokat rezget,
Derűt, mely úgy lebeg le könnyű szárnyon,
Szép, tarkarajzú szárnyon, mint a lepke,
Opál színekkel lengve még az árnyon,
Amely a lankadt lombokat belepte…
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Minden, ami gyönyörű és igaz, meglepetésként érkezik.
Éppen ezért őrizd meg a meglepődés képességét.
Ez az élet egyik legnagyszerűbb áldása.
Forrás: idézet
Ahogy a jobb a bal kezet leli –
lelked a lelkemhez oly közeli.
Összesimultunk, áldott-melegen,
ahogy a jobb a bal szárnyon pihen.
De vihar kél – s pokolmély szakadék
tépi a szárnyunk jobbra s balra szét.
Fordította: Baka István
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Fehér fényben, fehér ruhában,
Egy férfi jár előttem egyre.
Vezet, vezet, kezem kezében,
Föl a magányos, nagy hegyekre.
Az emberarcok ködbe vesztek,
Ketten vagyunk a hegyeken.
Kézen fogva vezet a Mester,
S én követem.
Megláboltam a pusztaságot,
Homokviharos, sívó tengert.
Szürke porát szívemre szórta,
Szörnyű magánya majd hogy elnyelt.
De tikkadt lelkem felüdítve
A Mester arca járt velem.
Kezem meleg kezébe fogta,
S én követem.
Lehevertem illatos fűre
Oázisok mézes szelében,
Elálmodoztam rózsás felhőn,
Távol dalon, zsongó levélen.
De kezét homlokomra tette
S megnyitva álmodó szemem,
Előre mutatott a Mester,
S én követem.
Elértem a hegyek tövébe
S indultam fölfelé nyomában.
Dideregtem a szirti szélben,
A szikla megvérezte lábam.
Ha megálltam, szemembe nézett
És rám mosolygott csendesen.
S belém szállott a Mester lelke.
És követem.
Mikor az első csúcsra értem,
Verejtékes nap estelén,
Megkísértett a nagy Kísértő,
És egy világot tárt elém.
De a Mester szemembe nézett,
Szomorú szemmel, könnyesen,
S rajta kívül nem láttam semmit.
És követem.
Járok magányos hegytetőkön,
A magasságos szirthazában.
S egy férfi jár előttem egyre,
Fehér fényben, fehér ruhában.
Léptünk alatt meleg virágok
Serkednek a vad köveken.
Kézen fogva vezet a Mester,
S én követem.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Épen olyanok mint otthoni dombjaim:
alattam, fölöttem egy kis darab enyim.
Távolabb a város, és túlnan látszik a
szemközti dombról a komoly bazilika.
Hoc erat in votis… S ne jutna legalább
a jóknak annyi föld, hol megállhat a láb
nyugodtan és bölcsen, s kinyúlhat égig a
lélek, mint dómjával ott a bazilika?
Rossz föld, de megterem itt legalább a csend
virága, nyugtató lótuszom, s odalent
kertem az egész táj, hol óriás csiga
kétszarvú dómjával e bölcs bazilika.
De túl már cseh határ… Idegen katonák
s szuronyos szólamok szorítják a Dunát,
mely ma friss ér helyett zsibbasztó pántlika:
áldástalan nézi a hűs bazilika.
Egy kis darab enyim… De hát hol a mienk,
amit épúgy védjen a törvény és a rend?
Hogy bölcs nemzeteken bíró ököl s iga
legyen, miért hagyod, óh szent bazilika?
Ne bánd ma, lelkem! Itt fölülről egyhatár
minden; és kék és zöld, s szálló szem s gyors madár
tanítják, hogy nagy az Isten és kicsik a
nemzetek, és a Menny külömb bazilika.
Óh ős Templom! azúr architrávod alatt
tűrd és áldd meg ezt a csöndes fecskefalat.
Csönd van itt; csak egy-egy kocsi vagy talyiga
zörg föl a városból, s zeng a bazilika.
Mérföldjáró öreg csizmákban a vihar
erretoppan olykor szürke lábaival:
az se soká marad; elszáll és nincs hiba:
mint orgona után néma bazilika.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Te szürke ágú, szép gyalogszeder,
egy fürtödet, no, nyújtsd felém.
Vér s tüske. Jer, szívemre, jer,
hogyha szeretsz, szeretlek én.
Árnyékos, zöld gyümölcsödet
szép vadszeder, a számra tedd.
Félhomályban ölelve hosszan,
megölellek tövisbozótban.
Elmégy, szeder? Hová, miért?
Amit nem adsz: szerelemért.
Fordította: Nemes Nagy Ágnes
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Párák és érett ízek évszaka
jössz s hő híved, a sárga nap örül
s összefogtok s áldott fürtök soka
csügg a szőlőn a nádtetők körül;
mohos ágat dús almasúly töret
s zamat tölt minden őszi magvakat,
dinnye dagad, feszül cukros bele
a mogyoróknak s száz bimbó fakad:
késő virág, minőt a méh szeret,
s már azt hiszi: örök méz-szüret,
mert nyári sejtje csordultig tele.
Ki nem látott még téged? – Kiszököm
s megleslek gyakran csűrök közelén,
ülsz gondatlan a téres küszöbön
s hajad lágyan leng a cséplés szelén,
vagy épp aratsz és mákillat hatol
hozzád s elaltat és nem éri már
sarlód a szomszéd, rezge fű-kalászt;
vagy főd, mint fáradt béresé, hajol
patak tükrére s friss italra vár;
vagy bor-prés mellett les lassú, sóvár
szemed, hogy végső cseppjét hullni lásd.
Hol a tavasz nótái? mind halott?
mi gondod rá? van néked is zenéd:
míg esti felleg sző be halk napot
s a tarlón rózsák színét szűri szét,
a parti fűzfák közt búsongva dong
a szúnyograj, mely száll, meg szétomol,
mert kapja-ejti kényén könnyű lég;
kövér nyáj béget s visszazeng a domb,
tücsök cirpel, veresbegy is dalol:
finomka fütty a szérűskert alól
s gyűlő fecskék zajától zúg az ég…
Fordította: Tóth Árpád
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
J
Feküdt az erdő őszült avarán.
Egy fáradt rózsa haldokolt kezében.
És jött az álom rózsaszín ködében,
Fátyolos arccal, jött a kék leány.
„Ez a Boldogság!” – kacagott szegény,
S levonta fátylát. Kezei remegtek,
S csalódva mondta: „Most ismertelek meg.
Ismerlek, ó lány: Te vagy a Remény.”
És hozzá hajlott a kéklő kísértet
És megcsókolta. S ő mindent megértett,
És sírva mondta: „Ó Emlékezet!”
Remegő fák közt árva szél didergett.
Az alkony könnye az avarra pergett.
És minden fázó fűszál könnyezett.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Beszélj hozzám, mondd újra el,
hogy a világ botrány,
de holnap mégis élni kell.
Én nem vagyok idegen,
fekszem a szíveden
és hallom, hogy dobog.
A fekhely mellett most is töltve áll
a hűs borospohár,
itt érzem, otthon vagyok.
(Nem is tudod, milyen nagy dolog…)
Én ordítok néhanap,
tudom, hogy bántalak,
csak szidlak a semmiért.
Hiányzik néha egy kis fájdalom,
máskor meg nem bírom
azt, hogy folyton megkísért.
Adj hitet és elhiszem neked,
hogy élni szebben is lehet,
sok okos megvet és nevet,
de te észre se vedd, csak adj hitet!
A szájak szélén gyűlölet
és harag remeg,
a világ nagy beteg.
De boldog vagy, hogy van kit féltened,
egyetlen életed
ennél komolyabban nem veszed.
Próbáltam hős lenni és szent,
nekem egyik sem ment,
magamon veled nevetnék.
Játékos vagy, mint egy nagy gyerek,
a legdurvább fegyvered
a békülésre képesség.
Adj hitet és elhiszem neked,
hogy élni szebben is lehet,
sok okos megvet és nevet,
de te észre se vedd, csak adj hitet!
Beszélj hozzám, mondd újra el,
és adj hitet!
Forrás: dalszöveg
Hiányoztam?
Nem voltam itt?
Talán épp az utcán
átfagyottan léptem át
egy eső után maradt
tócsányi, didergő vizet.
Akkor gondoltál rám?
Mikor egyedül a sötétben
keresett agyamban a remény
és nem talált hitet?
Esetleg ott voltál,
mikor egy felhőn ásított
a nap?
Kezében zsoltár volt a fény
egy felém elküldött sugárban.
Elhiszem, ha mondod.
Mosoly inog szemem sarkában,
mert mertem látni a Tavaszt!
Ma…
Egy őszi délutánon.
Kedvetlen nyűg arat mindenütt,
nyirkosság tanyáz a fákon,
az utcán holt levélkupac,
alatta már az enyészeté lett
a sok nyári álom…
S Neked hiányzom…
Higgyek még
egy félig kacér mosolynak?
Mert ha kell: kivárom sorom!
De csak akkor,
ha hiányzom…
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
