https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Vlagyimir Viszockij: Farkashajsza

    Rohanok, inam majd beleszakad,
    De ma megint, akárcsak tegnap,
    Tőrbe csaltak minket, tőrbe csaltak!
    A kordon felé hajtanak!

    Dupla csővel a fák mögül lőnek,
    A vadászok árnyékban rejtőznek,
    A hóban farkasok hemperegnek,
    Üvöltő-mozgó céltáblák lettek.

    FARKASHAJSZA FOLYIK, SZÜRKE RAGADOZÓKRA,
    SZOPÓS KÖLYKÖKRE ÉS ANYAFARKASOKRA,
    ORDÍT A SOK HAJTÓ, TOMBOLNAK A KUTYÁK,
    AZ ERDŐ SZÉLÉN VÉR ÖMLIK A HÓRA.

    Nem adnak semmi esélyt a farkasnak,
    A vadászkéz még meg sem remeg!
    Szabadságunk az erdőszélig tart csak,
    Biztos kézzel leterítenek.

    A farkas nem szeghet meg hagyományt,
    Kölyökkorunkban vakok vagyunk,
    Még farkasanyánk nevelte belénk:
    A fákon túl mind meghalunk.

    Lábaink és állkapcsaink gyorsak,
    Felelj falkavezér, mondd meg hát,
    A puskacsővek elé űznek minket,
    Miért nem törünk ki a tiloson át?

    A farkas sem szabad, nem tehet mást,
    Már én is érzem, hogy itt a vég,
    Akinek én jutottam, elvigyorodik,
    És csendben rám fogja fegyverét.

    Rohanok, inam majd beleszakad,
    Ahogyan tegnap volt, úgy lesz ma is,
    Tőrbe csaltak engem, tőrbe csaltak!
    De üres marad a vadász marka is!

    ford: Földes László

  • Vlagyimir Viszockij: A költőkhöz

    Igazi költő az csupán, ki szörnyű véget ért.
    Főleg, ha ifjan – ideje se telt le.
    Egyik huszonhat évesen nyúlt már a pisztolyért,
    Másik hurokba bújt az „Angleterre”-ben.

    S a harminchárom éves Krisztusnak, ki így beszélt:
    Ne ölj! Ha ölsz, akárhol megtalállak,
    Hogy több bajt ne keverjen, átverték a tenyerét
    Vasszöggel, és átadták a halálnak.

    Harminchetes, a végzetes – kijózanít e szám,
    E számjegytől a hideg is kiráz ma, –
    Hogy Puskin párbajozni ment, e szám okozta tán,
    S ezt vésték Majakovszkij pisztolyára.

    Harminchetes – e szám bizonnyal Isten átka volt,
    A kérdést élre állította: vagy-vagy…
    Ez a határ, melyen Rimbaud és Byron elbotolt…
    A maiak e számon túljutottak.

    A párbaj nem jött össze vagy tán elhalasztatott,
    A harminchárom épp hogy megfeszített,
    S a harminchét se vért, csak ősz hajszálakat hozott,
    Havat, melyet halántékunkra hintett.

    Golyó, kötél? Inunkba száll a lélek jó korán…
    Tűrünk, pszichopaták, hisztérikák, mi.
    Kés élén jár lábujjhegyen a költők népe, ám
    A lelkük az, amely ma vérben ázik.

    A szónak „hosszúnyakúúú” végén három „ú” –
    Hát kurtítsd meg a költőt, légy erélyes.
    Hátába kést, hisz ő a kés élén is boldogul,
    Leszúrva gondosan, mivel veszélyes.

    Fatális számok hívei – szánalmas mindegyik,
    Akár a háremhölgyek, epekednek.
    Ha már az élettartam átlaga emelkedik,
    Mér’ pont a költő éljen kevesebbet?

    (Baka István fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vlagyimir Viszockij: Ballada a szerelemről

    Midőn a tengerár az Úr szavára
    Medrébe visszatérült csendesen,
    A vízözön habjaiból kiszállva
    A partra léphetett a szerelem,

    S széthordta menten fürgeröptű szárnnyal
    A szél a bűnös kontinenseken.
    S akadnak még oly furcsa figurák,
    Akik magukba szívják e csudát,

    S nem várnak büntetést, kitüntetést sem,
    S míg azt hiszik, csak lélegeznek, át-
    Veszik szabálytalan, vad ritmusát
    Annak, ki éppen így zihál egészen.

    Szenvedélyedet, miként hajót,
    Úgy sodorják áradó folyók,
    Mielőtt kimondod: „szeretek”,
    Mondd, hogy: „élek”, „levegőt veszek”.

    A szerelem lovagja kódoroghat
    Örökkön – ez az ország végtelen.
    S a próbák napról napra szigorodnak,
    Szeszélyes udvarhölgy a szerelem.

    Elválás, búcsú – akit erre fognak,
    Nem lesz nyugalma, talmi álma sem.
    Nem tántorítod e bolondokat,
    Számukra nincs elég nagy áldozat,

    Nem drága ár az életük sem érte;
    Ha nem szakad meg, hogyha fennmarad
    A szál, mely ezt az eszelős hadat
    Bűvös kötéssel összefűzte végre.

    Friss szél a kiválasztottakat
    Részegíti, újra él a holt,
    Mert nem lélegezhet, élhet az,
    Ki szeretni sohasem tanult.

    Aki a szerelem tavába fulladt,
    Nem húzza ki, nem éri el szavad,
    A mendemonda bármit is locsoghat,
    De az a tó a vérétől dagad.

    S mi égő gyertyát állítunk a holtnak,
    Aki a szerelembe belehalt.
    Eggyé simult a hangjuk, úgy suhan
    Eggyévált lelkük is virágosan,

    Lélegzetük is összeforrt örökre,
    Egy ingó híd alattuk, sóhaja
    Ajkuknak egy, nem válik szét soha,
    Így lépnek együtt minden földi rögre.

    Ágyuknak én a rétet megvetem,
    S hallom alva, hallom éberen:
    „Lélegzem, mert élek – szeretek,
    A szerelem ad csak életet.”

    (Baka István fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

    Ballada o ljubvi

  • Weöres Sándor: Canzone

    Még nem tudom, hogy mennyi vagy nekem,
    ó, hallgat még felőled benn a lélek,
    mely fátylat von köréd, szerelmesem,
    s még nem tudom, hogy néked mennyit érek,
    jósorsodat hozom, vagy tán halálom
    arany s gyémánt díszét, még nem tudom:
    új, mézes fájdalom
    indái közt nehéz utat találnom.

    Csak azt tudom, hogy társra sose várt
    az én szívem s lettél egyszerre társa,
    elvéve tőle életet s halált,
    hogy visszaadd másféle ragyogásra;
    hol bennem erdő volt: dúvad- s madár-had
    hazátlan csörtet villámtűz elől;
    és kunyhóm összedől,
    ha benne otthonod meg nem találtad.

    Csak azt tudom, hogy hajlós testeden
    szinte öröktől ismerős a testem,
    fejemnek fészke ott a kebleden,
    s nem szégyen, ha előtted könnybe estem,
    semmit se titkolok s ős-ismerősen
    jársz vad, töretlen Tibet-tájamon,
    imbolygó szánalom,
    vagy éji égen csillagkérdező szem.

    A megtépett ideg, e rossz kuvik,
    szemed nyugodt kék mécsét megtalálja;
    kicsinyke úrnő, térdedhez búvik
    s elszunnyad az érzékiség kutyája;
    és benn a Fénykirály, az örök ember,
    még hallgat, tán nem tudja szép neved,
    s nem mond ítéletet,
    így vár piros ruhában, szerelemben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta: Mi szép még

    Éreztem, hogy egyszer ott hagysz valahol.
    Ez az őrült zene agyamban zakatol,
    Formál, széttép, majd összerak.
    Elvesztettél, én megtaláltalak.
    Iszonyú űr tátong az évek helyén,
    Becsapott élet, szélén szakadék,
    Omladó kövek talpaid alatt,
    Zuhansz… miért nem óvtalak?

    Emlékezni most édes keserű…
    Nekem múlt fest színesre napokat,
    Hajnal voltál, éj és gondolat,
    Rám csukódtál, hogy kinyithassalak.
    Tűz voltam, láng, perzselő,
    Nappalodban fény, éltető erő,
    Barlangból kitörő zuhatag,
    Haltál és születtél gyönyörök alatt.
    Keserű mostanra már a méz,
    Sem szó, sem vágy, mely megigéz.
    A szív százszor is meghasad
    Az ördögnek adtad el magad.
    A bűn járja át minden percedet
    Örömödben a lélekhúr néma lett,
    Üvöltve menekülnél önmagad elől,
    Múltad is gyilkos őr, mely kéjjel öl.
    „Mi szép még?” Te választ nem vársz már.
    A pokol forrongó bugyra vár…

    Menj, csak menj, a kezed elengedem.
    A zene halkul, vadul kalapál szívem.
    Háborgó szégyent űzök el magamtól,
    Romokban életünk és én hagyom…
    Ülök némán, meghalt a gondolat.
    Mi szép még? – kérdezem akarva, akarattalan.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kaffka Margit: Vallomás

    Habos párnákon vívódik egy asszony.
    Szemére halkan, reszketőn suhan
    A végső árnyék. Lenn, az ágy fejénél
    Virraszt a férfi sápadt komoran.

    Már alighogy zihál,
    A szívverése halkabb lesz, eláll.
    A végső percben megmozdul az ajka,
    Vonagló szókban, töredezve, rajta
    Egy élet kínja, vádja ott remeg:
    „Hazugság volt! Soh’sem szerettelek!
    Valaki egyszer szívem összetörte,
    Elhagyva, árván jártam a világon.
    Te akkor boldogságot kértél tőlem,
    Én hittem, hogy a békét megtalálom…”

    De ezt a hangot fül nem hallja már,
    Hullámot nem ver, visszhangja se kél,
    A szók értelme elhal születetlen…
    S hűlő kezére ráborul a férj.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Álmodó

    Várost álmodtam ide én;
    fölraktam, itt van: az enyém.

    Utat álmodtam, kész az út;
    fürkészem: milyen messze fut?

    Fényről álmodtam: fény ragyog.
    És álmodtam egy ablakot,

    ahonnan majd a végtelen
    tavaszi eget nézhetem.

    Megvan végre az ablakom,
    van szobám, ahol lakhatom,

    van alázatos szőnyegem,
    naponta többször ehetem.

    Mi kell még – kérdik –, nem elég?
    Örülök persze – szólanék,

    de csak a fejem ingatom.
    Állok némán – és álmodom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Thomas Stearns Eliot: A könnyező lány szobrához

    Csak állj a lépcső legfelső kövére –
    hajolj a kert urnáira –
    hajadat fesse a napkelte vére –
    öleld magadhoz csokrodat halk döbbenettel –
    vágd földhöz, és szikrázzon a
    szemed szökevény szerelemmel:
    hajadat fesse a napkelte vére.

    Bár ilyen könnyen hagytad volna el,
    bár ilyen könnyen hagyott volna el,
    ilyem emberi-tisztán,
    mint lelked száll ki a fonnyadt tetemből,
    ha többé nem emel föl.

    Hiszen találnék
    kibúvót, egyedi fényt, mint a villám,
    valami mindkettőnknek jó megoldást,
    hamis mosolyt, ha már a hűséget kioltják.

    És elfordult a lány, de őszi szélben
    képzeletemet tűnt napokba rántja,
    napokba s tűnt pillanatokba:
    haja vállára hull, kezében liliom van,
    s elrévedek: hogy ölelt annyi éjjel!
    Póz és gesztus rémlik fel elmosódva.
    Ma is megráz az emlékezet álma
    zavart éjfélkor s déli Nap-mosolyban.

    (Csillag Tibor fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

    T

  • Kaffka Margit: Lót asszonya

    Én sokszor néztem hátra és előre.
    Szemeim, e szörnyű szemek,
    Egymásba-láttak lendülést, hanyatlást;
    Dolgok színén visszájuk átütött s a szón a célzat,
    És lovagi vért alól a lóláb kitűnt. –
    – Egyszer egy leplezett szív mélyére is leláttam én, szegény. –
    Azontúl hiába takartam el már az arcom,
    Hasztalan futottam hűs, puszta mezők felé,
    Mindent láttam. Elért a tűz-eső
    És lepeltelen szívemen nem volt sebhelynyi ép.

    Akkor megszánt az ég kegye. Kegyelmes büntetést,
    Páncélt adott reám, jegeset, fehéret.
    (Elvesztem volna nélküle rég! – )
    Sebhelyes, kitakart valómra áldott kérget,
    Tisztát, keserűt, kristálykeményet.
    Könnyeim maró savával betakart engem az ég.
    – Azóta nem futok. Meg tudok állni a mezőn.
    Bálványként állok őrt az útfelen merőn.
    S nem láthatom, csak azt, ki szembejön.

    Szembejönnek a hegyről koszorús, ifjú leányzók.
    Hosszúhajú hajadonok láncfüzér-táncba.
    Moáb és Hámmon jövendő anyái tán. Jöhetnek.
    – Elhagyott kerteimbe sietnek dalolva szegények,
    S a ligetben áldoznak majd vértől csepegő galambot
    Ahol koszorúm lehullt. De bölcsebbek tán e szüzek, –
    – – – Most már én, – kőszobor, – állok!
    Nem verik át szívem a csókok, mögöttem csattanók,
    Nincs közöm az öleléshez, mit szőlleim lugasában
    Rájukölel a kar, mely egykor engem ölelt.

    Jaj, ugyanaz a kar és ugyanazok a kertek!
    – Most másra hullnak a szent szók és másnál vannak a percek. –
    … S a régi, Sarlós Boszorkány ott úszik az égen, – a hold.
    Ugyanaz a hold, – ki tanúja volt.
    Ki hallotta szavaink csatáit, véremhullató viadalt,
    És látta sebesült szívem – és látta leplezett szívét.
    – Ó, hogy azóta is jár-kel a hold még és szagosak a tavaszi kertek!
    De itt kénköves esők vertek, – itt minden hamu és üszök. – – – –
    Mindegy. Már magosan állok! – Majd szívemig átkövülök.
    És hószínű kristályvalómon egyszer csak átsüt a hold.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Az idegen arcok

    Ha idegen arcokat nézek,
    Arcom ijedten földre vágom:
    Óh, Istenem, mennyi más arc van,
    Mennyi más arc van a világon.

    Mennyi borús szem néz szemembe,
    Mennyi homlok sápad rám némán,
    Mennyi vádló álom és rejtély,
    Mennyi nagy szomorúság néz rám.

    Mennyi vád terped minden arcon,
    Vádja letűnt s jövő időnek,
    Mint láncos rab, félve, bűnbánón,
    Csak föl-fölnézve nézem őket.

    Valaha minden arc magáért
    Vívott egy szörnyűséges harcot
    És állanak rab elleneként
    Egymással szemben most az arcok.

    Már-már alig emlékeznek,
    Hogy egykor egymással csatáztak,
    De ott ég minden ember arcon
    Látatlanul kudarc, gyalázat.

    S minden arcot, idegen arcot,
    Midőn elfog a titkos emlék,
    Legalább egyszer földerítni,
    Megragyogtatni be szeretnék.

    Forrás: Lélektől lélekig