Szerző: Mária Németh

  • Szabó Lőrinc: Az üdvözült lány

    Csúnya volt és piszkos és szegény volt,
    hogy telt neki jegyre, nem tudom,
    de őt néztük mind, az üdvözült lányt,
    ahogy itt ült a villamoson,
    karonfogva szótlan szeretőjét,
    aki, mint ő s mint a többiek,
    munkában (vagy inkább munka nélkül)
    előbb-utóbb egész tönkremegy.
    Én is őt néztem a havas éjben,
    mint egy kutyát, oly idegenűl;
    csodálkoztam, hogy oly nyomorult, és
    csodálkoztam, hogy mégis örűl.

    Csúnya volt és piszkos és szegény volt
    mind a kettő, s éhes biztosan;
    sírni kellett volna a szánalomtól,
    elborzadni, hogy ilyesmi van.
    Sírni kellett volna a szánalomtól,
    de mi voltunk a szánalmasak,
    mi voltunk a vakultfényű lámpák,
    halott gépek, vacogó vasak,
    míg az a két proli, mint a villany-
    szerkezet, mely kontaktust talált,
    titokzatos emlők túlvilági
    áramába kapcsolta magát.

    Ült a kocsin mindenféle ember,
    egy sem akadt náluk koldusabb;
    s épp ezért majdnem isteni gúny volt,
    hogy oly jól érezték magukat.
    Testük átgyúlt, lobogott az arcuk
    s hirdette hogy mi a szerelem:
    „Szépség, erő, ész és pénz hiába,
    különb édent nem kaptok ti sem!”
    Ezt hirdették, bár egy szót se szóltak
    s szemük is csak egymásnak beszélt.
    Mint két angyal szálltak le, s a szájuk
    a sötétben rögtön összeért.

    A vezető rákapcsolt. Megyünk már,
    visz a kocsi, szikrázik, morog.
    Szégyeljem, hogy voltam boldog én is?
    Nagyobb szégyen, hogy most nem vagyok!
    Nézek ki a földre, föl az égre:
    állati zűrzavar a világ,
    csillagok csordái és a férgek
    és mi és ők: egy örök család.
    Menj, gőg, fázom! Nincs mit undorodni!
    Visz a halál, visz, hazafele.
    S a mindenség üzenete megcsap,
    mint egy nagy istálló melege.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • C. H. Spurgeon: Idézetek

    „Akik semmit nem tesznek, azok mindig elsők a kritizálásban.”

    „Egy bezárt kéz könnyen görcsbe merevedik.”

    „Az utánzás a legőszintébb dicséret.”

    „Sohasem áll más idő rendelkezésünkre, mint a jelen idő.”

    „Soha nem lehet oly finoman írni, mint amikor a szív vezeti a tollat.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Füst Milán: Az elhagyott vadász

    A szellem: Erre repült a fiam
    s te egy mogyoróhéjjal agyonütötted.
    Ezért lakolsz.
    (Ezeregy éj.)

    Mikor még a nádi vizekben tanyáztam,
    S lélek a ringó nádakon hintáztam,
    S boldog, vídám lélek ropogtattam nádi mogyorót:
    Történhetett vélem e nagy baleset.

    Azóta boldog vagyok, hogyha beborúl,
    S ha esni kezd, a szívem felderűl,
    Lámpát gyújtok s púposra görbűlve hallgatom:
    Hogy’ esik az eső!
    Hogy kotyog kinn a csizma s kopog a kő:
    Mennek a vadászok a hideg erdőbe.

    Kotyog a csizma és kopog a kő,
    Sárgúl odafenn az erdő teteje!
    Hajrá! Fel a vaddisznóra a csúcsok felé!
    Hajrá! Át a völgyeken, vad-füvön, úti lapún!
    Hajrá! Át a vizeken, patakon, csöndes esőn!…

    …Nekem nagyobb öröm űlni idelenn!
    Lenni elhagyottan s olyan egyedűl:
    Hogyha hideg kezemet véletlen’ megfogom
    Megborzongok s ijedten, mint az őrült
    Körülfutok három-négyszer a szobában.

    Lenni egyedül, hallgatni az esőt,
    Örülni a rossz időnek s ami másnak kín:
    Adtad a bölcsőben nékem, istenem!
    Tűrök és várom: a felleg
    Egyszer csak meghasad s az üdvösség
    Sárga tüze az elhagyott vadásznak
    Szivére sugárzik.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Álarc mögül

    Villám-agancsait a zivatar
    büszkén hordozza előttem.
    Ki van itt istenhez közelebb?
    Ki tudja, ki tudja,
    honnan jöttem, mire jöttem?

    Az Úr visz, a szellem, a titok, a fény,
    Ő ragyog előttem az éjben.
    Tántorgó tornyokkal játszik a sors,
    de tudom, valaki
    mindent megtesz helyettem, értem.

    Valaki tudja, hogy Ő vagyok én,
    Ő veti sugarait rám;
    az örök vágy uj pillanata,
    a kiváncsi mindenség maga
    az én kis emberi szikrám.

    Az ember álarc. Vágyaim
    gyökereiket a pokolig ássák;
    szemem az ég –
    ki látja benne, ki látta, ki látja
    a fecskék kék nyilazását?

    Az Egy csak álarc, alatta az Ő,
    alatta a Sok meg a Senki:
    sorsom, hogy változás legyek,
    mely a saját
    ellentétét játszva teremti:

    Az örök Kisértet fia vagyok,
    mindig leszek és sohse éltem:
    éjjel tűzagancsos vihar
    s utána a kék fecskeraj
    a csivogó, hajnali égben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Méltatlanul

    Szakadoznak a halaktól a hálók
    A csodálatos halfogás után —
    S a Csodatévő már a parton állott.

    S ahogy vergődtek hálóban a halak
    S kínjukban vadul egymásnak ütődtek,
    Úgy ütődött sok gyötrő indulat
    Egymásba Péter szakadó szívében.

    Egész éjjel hiába fáradott,
    S hiába eddig egész életében —
    S most ennyi hal — és ennyi hangulat.
    És ennyi mélység és ennyi Csoda —
    Ennyi szeretet, ennyi félelem —
    Jaj, nem lehet meghálálni soha!

    Még szembenézni se lehet Vele —
    Azzal, aki a Csoda okozója.
    Az ő csodáit el nem bírja háló
    S el nem bírja a lélek rongy-hajója!

    Olyan jó lenne mindég Vele lenni,
    Kék ég-csodában, mélység mámorában,
    S mégis jó volna futni, messze menni!

    Hisz a szakadék áthidalhatatlan:
    Itt csupa szenny — ott csupa tisztaság,
    Itt egy állhatatlan pillangó-lélek,
    Amott egy égig érő kék virág.

    Szürcsölni mézét egyetlen üdvösség
    S ugyanakkor biztos szentségtörés,
    Ülni mellette: simító sugár
    És a vesékig lehatoló kés.

    Mert teljességgel méltatlan vagyok,
    S hamisság minden, mi kijő belőlem,
    S fertőzi még a leheletem is
    A Genezáret esti levegőjét —

    Azért Uram: ragyogó kék virág,
    Ki állsz a parton mozdulatlanul:
    Eredj el tőlem!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Mihail Lermontov: A költő halála

    Meghalt a költő! Tisztasága
    rabját, gonosz szó fente be,
    bosszús szívét golyó találta,
    aláhorgadt nemes feje!…
    S mert alantas sértés, gyalázat
    nagy lelkén nem száradhatott,
    mint annyiszor már, maga lázadt
    a világ ellen – s most halott!
    Halott!… Mivégre a dicséret,
    a jajongás, a nagy szavak,
    a dadogó, szánalmas érvek?
    Hiszen a sorsa telt be csak.
    Ti hajszoltátok fenekedve
    a béklyótlan, merész zsenit,
    szítottátok fel – kényetekre!
    a hunyó tűzvész üszkeit.
    Örüljetek hát! Ezt a szégyent,
    gyötrettetést nem bírta el:
    kihunyt, csodás szellem-szövétnek,
    koszorúja porban hever.

    Gaz gyilkosa – nem volt menekvés!
    pontosan és hidegen ölt.
    Nem reszketett a fegyveres kéz,
    üres a szív – jól működött.
    És nincs is mit csodálni: messze
    országból jött, mint annyi más
    szerencselovag, pénzvadász,
    s a sorsa épp hozzánk vetette.
    Dölyfösen járt köztünk – kinek
    nincs köze földhöz és beszédhez,
    dicsőségünkre fel nem érez,
    nem is tudhatta, ama véres
    percben mire emel kezet!…

    S meghalt – s fekszik sötét verembe,
    mint ama dalnok, kedves, ismeretlen,
    ki vak féltés prédája lett,
    kit ő zengett csodás erejü versben,
    s kit, mint őt, hidegen egy kéz leteritett.

    Mért hogy az egyszerű barátság, enyhe béke
    világát ez irigy világgal felcserélte,
    mely fojtogat szabad szivet, lángszenvedélyt?
    Miért adott kezet hitvány rágalmazóknak,
    hazug szónak miért hitt, s alamuszi jóknak,
    ő, ki az embert jól ismerte rég?…

    És ők koszoruját letépték, és helyette
    babérral befont töviskoronát
    kapott, mely durván felsebezte
    fenséges, büszke homlokát.
    Utolsó perceit keserítette méreg:
    álnok fülbesugók, gonosz tudatlanok,
    s meghalt, s mardosta fullánkos remények
    tüntén keserű kín, s bosszút nem állhatott.

    Elnémult a gyönyörű ének,
    s nem zendül többé soha már.
    Lelt szűk, iszonyú menedéket,
    s pecsét alatt hallgat a száj.

    Elfajzott, korcs kevélyek,
    vétkükről hírneves atyák utódai,
    kegyetlen sorsszeszély sújtotta nemzedékek
    rabszolga-lelkű megtiprói, ti!

    Ti, kik a trón körül sóváran tülekedtek,
    szabadság-, szellem- és dicsőség-gyilkosok!
    Törvényetek oltalmat ád tinektek,
    igazság, jog nem fog ki rajtatok.
    De van egy más biró, s minden bűnök tudói,
    rettentő lesz ítélete!
    Aranyatok nem fog megóvni,
    szándékot, tetteket ismer ő eleve.
    S nem óv ott rágalom! Mind meglakol bűnéért,
    irgalmat ne reméljetek!
    Mert nem moshatja le a költő tiszta vérét
    pokolfekete véretek!

    Lator László fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Mint a kutya silány házában…

    Mint a kutya silány házában,
    legeslegutolsó a családban,
    kiverten és sárral dobáltan,
    és mégis híven és bátran
    kiált egyedül a határban
    fázva és szeleknek kitártan:
    amit kiáltok, úgy kiáltom
    vénen, magamban és ziláltan,
    sárosan, rúgdalva, ruhátlan,
    híven, remegve és bátran.

    Magamra maradtam, magamra
    és hangom mint vén kutya hangja
    rekedt már, vagy mintha a kamra
    mélyéből jönne, tömlöckamra
    mélyéből. (Én vagyok a kamra.)
    És mire fölér ajakamra,
    száz faltól fulladt és bamba,
    mert az élet mosott goromba
    habjaival, és süket és tompa
    iszapot rakott minden ablakomba.

    Nagy almáriumaimban néha
    szalagokat találok, léha
    csecsebecsét. Fakó, únt, méla
    régi divatok maradéka,
    régi gazdagság bús hagyatéka.
    S szólok: »Gyermekeim, ti hangok,
    vegyetek föl néhány cafrangot,
    néhány szalagot és sallangot!«
    És fölvesznek néhány sallangot
    gyermekeim, a megfakult hangok.

    De abban is csak ügyetlenebbek,
    félszegebbek és feszesebbek
    – mint kinőtt ruhában – merevebbek
    s koldus irígyeim nevetnek:
    de a hangok csak jönnek, tolulnak,
    semmivel sem törődnek, kibújnak,
    s botlódva bár, újak és újak,
    gáton, iszapon átnyomulnak,
    s fulnak és túrnak és fúrnak,
    míg cafrangjaik rongyokban lehullnak.

    S kérdem: »Mit jöttök egyre-másra,
    fázva, fulva, fakulva, vásva,
    hogy szégyeneteket mindenki lássa?
    Mért jöttök ki ilyen dadogásra?«
    S felelnek: »Dadogunk, botorkálunk,
    de ki kell jönnünk, egy szó előtt járunk,
    dadogás vagyunk, egy szó jön utánunk,
    követek vagyunk, utat csinálunk.
    Nagy szó, nagy szó a mi királyunk!
    Mi dadogunk, de várj, ki jön utánunk.«

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: Haiku

    képzelj egy tükröt;
    gondold, hogy belenézel;
    hidd el, amit látsz

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Márai Sándor: Idézet a Füves könyvből

    „Csak a lelkiismeret lehet bírád, hóhérod vagy pártfogód, senki más! Ha írsz, csak a lelkiismeretnek tartozol számadással, senki másnak. Mindegy, mit várnak tőled, mindegy az is, mivel büntetnek, ha nem azt adod nekik, amit remélnek tőled, vagy amit hallani szeretnek! A börtön és a szégyen, a pellengér és a meghurcoltatás, a hamis vád és a nyelvelő megalázás, a szegénység és a nyomorúság, mindez nem érint igazán. Csak lelkiismereted tud büntetni, csak ez a titkos hang mondhatja: »Vétkeztél.« Vagy: »Jól van.« A többi köd, füst, semmiség.”

    Forrás: Márai Sándor: Füves könyv; Lélektől lélekig

  • Zelk Zoltán: Hegedűszó

    Hegedűszó, hegedűszó,
    hegedű édes zokogása,
    az a mély hang, a fekete,
    s a vékony fehér cérnaszála.

    Te muzsikus! Varázstudó!
    Kezedben vonó: varázspálca.
    Egy mozdulattal fölfűzöd
    mindünk szívét e cérnaszálra.

    Egymáshoz fűzve így ülünk.
    Fölöttünk száll, suhog a dallam.
    Az ismerős! mit úgy tudunk!
    s nekünk mégis kimondhatatlan.

    Mi torkunkban, nyelvünkön ég,
    de nincs hatalma rajta szónak,
    amit csak a négy húr felel
    a híven faggató vonónak.

    A dal, mely csecsemőkorunk
    s az öregség hólepte tája,
    hová talán el se jutunk,
    de lelkünk mégiscsak bejárja.

    Múlt és jövő két szárnya zúg,
    suhog fölöttünk a teremben –
    s amikor végül is lehull,
    egy pihéje arcomba lebben.

    Fölrezzenek. Szemembe süt,
    kigyúl a való, mint a lámpa.
    De szívemben még búg tovább
    a szomorúság boldogsága.

    Forrás: Lélektől lélekig