Csúnya volt és piszkos és szegény volt,
hogy telt neki jegyre, nem tudom,
de őt néztük mind, az üdvözült lányt,
ahogy itt ült a villamoson,
karonfogva szótlan szeretőjét,
aki, mint ő s mint a többiek,
munkában (vagy inkább munka nélkül)
előbb-utóbb egész tönkremegy.
Én is őt néztem a havas éjben,
mint egy kutyát, oly idegenűl;
csodálkoztam, hogy oly nyomorult, és
csodálkoztam, hogy mégis örűl.
Csúnya volt és piszkos és szegény volt
mind a kettő, s éhes biztosan;
sírni kellett volna a szánalomtól,
elborzadni, hogy ilyesmi van.
Sírni kellett volna a szánalomtól,
de mi voltunk a szánalmasak,
mi voltunk a vakultfényű lámpák,
halott gépek, vacogó vasak,
míg az a két proli, mint a villany-
szerkezet, mely kontaktust talált,
titokzatos emlők túlvilági
áramába kapcsolta magát.
Ült a kocsin mindenféle ember,
egy sem akadt náluk koldusabb;
s épp ezért majdnem isteni gúny volt,
hogy oly jól érezték magukat.
Testük átgyúlt, lobogott az arcuk
s hirdette hogy mi a szerelem:
„Szépség, erő, ész és pénz hiába,
különb édent nem kaptok ti sem!”
Ezt hirdették, bár egy szót se szóltak
s szemük is csak egymásnak beszélt.
Mint két angyal szálltak le, s a szájuk
a sötétben rögtön összeért.
A vezető rákapcsolt. Megyünk már,
visz a kocsi, szikrázik, morog.
Szégyeljem, hogy voltam boldog én is?
Nagyobb szégyen, hogy most nem vagyok!
Nézek ki a földre, föl az égre:
állati zűrzavar a világ,
csillagok csordái és a férgek
és mi és ők: egy örök család.
Menj, gőg, fázom! Nincs mit undorodni!
Visz a halál, visz, hazafele.
S a mindenség üzenete megcsap,
mint egy nagy istálló melege.
Forrás: Lélektől lélekig
