Fényes tavasz újjongó délelőttön.
Zöld zsendülés. Aranyszikrás derű.
Naptól hunyorgó szemmel nézelődöm:
Hogy él az élet! Milyen nagyszerű!
Zsibongó nép. Sietnek, nézelődnek.
Jönnek, mennek. A verőfény ragyog.
Ó mennyi vértanú. Nézzétek őket.
Magyarok mind. Én is magyar vagyok.
Forrás: Magyarul Bábelben
Messze vándor útra,
Rég kiköltözém,
Napjaim haladtak,
Nem haladtam én.
Szivem szép hazája
Még közel virul,
Fellegek köszöntnek
Láthatárirul.
Ah, ki honja földén
Mindent elhagyott,
Terhes annak útja,
Nem lép az nagyot;
Lassan megy, megállong,
Vissza-visszanéz,
Zeng-e még felé szó?
Int-e bucsu kéz?
Forrás: Magyarul Bábelben
Bércről visszanéz a vándor,
Vígan int kies hazája,
Ott mosolyg a róna táj:
De a messze távozónak
Szíve vérzik, szíve fáj;
Zeng felé a búcsuszó:
„Isten hozzád, bújdosó!”
Bérc alatt áll völgyek árnyán,
Csak felhőket lát honából,
Elmerűlt a róna táj:
Ámde búja nem maradt el,
Szíve gyászol, szíve fáj;
Zeng felé a távol szó:
„Isten hozzád, bújdosó!”
Bérc és völgy is elmaradtak,
Felhőt sem lát már honából,
Ábrándkép a róna táj:
Búja mint az ég kíséri,
Szíve vérzik, szíve fáj;
Mély keservvel zeng szava:
„Isten hozzád, szép haza!”
Múlnak évek, fürte ősz már,
Elfeledte rég hazája:
Ám a kedves róna táj
Sírig képben él előtte,
Szíve gyászol, szíve fáj,
S a halónak vég szava:
„Isten hozzád, szép haza!”
Forrás: Magyarul Bábelben
Bizony szürkül
Bizony szürkül már az égbolt,
Bizony itt van már a dér
Bizony késő van már ahhoz,
Hogy ekképp szólj jó magadhoz:
Legény, tégy ki magadért!
Bizony kopnak már a színek,
Szív elvirul, hűl a vér!
Nagy remények, lassan szálltok.
Bizony a ti kis pályátok
Már a véghatárra ér.
Önfeledten, ha még néha
Föl is csendül egy dalom,
Siket csöndön száll keresztül.
Lányszívekben meg nem rezdül
Tőle édes izgalom.
Fakó tollú vén poéta,
Nézd, sötétlik a határ
Szárnyad is csügg, nincs már bája!
Tar fejedet hajtsd alája
S aludj szépen, agg madár!
Forrás: Magyarul Bábelben
Van-e imádság, forróbb, könyörgőbb,
Mint a miénk most? – kínok imája! –
Nyisd meg, Nagyúr, a fellegek kárpitját,
S irgalmas szívvel figyelmezz rája.
Nincs annyi fűszál libanoni lejtőn,
Mint ahány könnycsepp bús magyar szemekben,
Hallgass meg, kérünk, jaj, most az egyszer,
Miatyánk, ki vagy a mennyekben!
Könyörgünk! Nézz ránk, hisz az nem lehet,
Hogy síró szóval pusztába kiáltsunk!
Sok volt a vétkünk – nagy büszkeségünk,
Felhőkig járt az álmodásunk –
De most bánattól gyötrötten mondjuk:
Szenteltessék meg a te neved!
Végigvertél a borzalommal,
És mégis, most is széthúzunk, látod.
Küldjed szívünkbe a szerelmes békét,
Jöjjön el végre a te országod…
Ugye nem szórod szét ezt a népet,
Bujdosónak a nagy világba,
Hiszen te hoztad Ázsiából
S verted, de védted a pusztulástól
Ezer évig! Mondd csak: hiába…?!
Voltunk a véres védőbástyád,
S voltunk villámló ostorod,
Tégy velünk, ahogy megérdemeljük,
Legyen meg a te akaratod!
Küldjed szívünkbe a szerelmes békét,
S küldd az erőt a rossz karunkba!
Küldj halk esőt a földjeinkre,
S legyen gondod a barmainkra…!
Önts enyhülést a lelkek tüzére,
S tudsz: szeress! ha kell: fenyíts!
Csak legyen béke, boldog megértés,
Miképpen mennyben, úgy a földön is.
Nézd: éhezünk, rongyokba járunk,
Nincsen koldusabb néped minálunk.
Nézzed a gyermek éhező száját,
Asszonyainknak bús Kálváriáját,
Ha te nem segítesz: elveszünk!
Ó, add meg hát a napi kenyerünk…!
Nagyúr! Vétekkel, igaz, megrakódtunk,
Gőgösek közt bizony elsők voltunk,
De most a házunk hamva van fejünkön,
S a bűnbánat megtépte köntösünket,
Isten! istenes szerelemmel
Bocsásd meg a mi vétkeinket!
Minket megvertél, magyar Isten,
És megverted az őseinket.
De fiainknak minden más nép
Felejtse el apái vétkét –
Sok számolatlan számadásunk –
Miképpen mi is megbocsátunk
A mi ellenünk vétkezőknek…
Torkunk rekedt a rimánkodástól…
Az ős magyar föld: merülő gálya.
Jaj! Tedd a szent kezed föléje,
Oltalmazd meg, vigyázz rája,
És ne vígy minket a kísértésbe!
A tenyereden, Isten-apánk,
Hordod az ember-milliókat.
Mi is elférünk békében ottan,
Csak vesd ki köztünk az árulókat!
Nem kell minékünk más hódolása,
És nem vágyik a magyar sehová sem,
Csak engedj élni, tüzekbe nézni…
Tilinkószónál… mesét mesélni…
És szabadíts meg a gonosztól! – Ámen.
Forrás: Vitéz Somogyváry Gyula: Magyar Miatyánk 1919-ben
Minden könnycseppnek adassék hála,
Hagyd, szemedből hadd peregjenek.
Inkább sírj, de szüless e világra,
Mert elhull, ki meg nem született.
Élni bárhogy! ha ütnek, ha vernek,
– plazmák éjén többé nincs remény –
Annyi, mint egy zöldfillengős percet
Elcsenni a világ szekerén.
A gyönyört, mint friss retket ropogtasd
És kacagj, míg felkoncol a kés!
Bármi szörnyű, mit az élet oszthat,
Százszor szörnyűbb az, ha sosem élsz.
Szerencsefia, ki megszülethet.
Banyakézben titkos kártyalap:
Ha kihúzod, a játszmát te nyerted,
Hetedhétország királya vagy!
S ha bódít a zselnice-igézet,
A semmi s a minden mámora,
Ujjongással tölt el puszta léted,
Csodák közt e legnagyobb csoda!
S ha nem ütnek arcul az egekben,
Gőgödben a földet meg ne vesd:
Egy az élet, és kis híján egy sem,
A véletlen adta csak neked.
Hamvadás helyett, ó, hidd a lángot,
Pitypangok tövébe leborulj.
A mindenségnek ne sokat rimánkodj,
Fölé pattanj s gyűrd le szilajul!
Ne acsarkodj sohasem a sorsra,
Szíved ha kíntól megszakad,
Mint a koszos, a toprongyos Zorba,
Tánccal ünnepeld meg gyászodat!
A fekete macskának is hála,
Kikre csak rút pillantás jutott,
Illesse a dinnyehéjt is hála,
Talpad amin néha megcsúszott.
S a gyötrelmek gyötrelmének is hála,
Hiszen az is több a semminél,
Hálád még a balsorsot is áldja,
Mert a balsors is – jobb a semminél.
Forrás: Grigassy Éva fordítása
Fölfelé megy borban a gyöngy;
Jól teszi.
Tőle senki e jogát el
Nem veszi.
Törjön is mind ég felé az
Ami gyöngy;
Hadd maradjon gyáva földön
A göröngy.
Testet éleszt és táplál a
Lakoma,
De ami a lelket adja,
Az bora.
Lélek és bor két atyafi
Gyermekek;
Hol van a hal, mely dicső volt
És remek?
Víg pohár közt édesebb a
Szerelem.
Ami benne keserű van,
Elnyelem.
Hejh galambom, szőke bimbóm,
Mit nevetsz?
Áldjon meg a három isten,
Ha szeretsz.
Érted csillog e pohár bor,
Érted vív,
Tele tűzzel, tele lánggal,
Mint e szív;
Volna szívem, felszökelne
Mint a kút,
Venni tőled vagy szerelmet,
Vagy búcsút.
Hejh barátom, honfi társam,
Bort igyál.
Víg, komor, vagy csüggeteg vagy,
Csak igyál.
Borban a gond megbetegszik,
Él a kedv.
Nincs a földön gyógyerőre
Több ily nedv.
Borban a bú, mint a gyermek,
Aluszik.
Magyar ember már búsult sok
Századig.
Ideje hogy ébredezzen
Valaha:
Most kell neki felvirúlni
Vagy soha.
Bort megissza magyar ember,
Jól teszi;
Okkal-móddal meg nem árthat
A szeszi.
Nagyot iszik a hazáért
S felsivít:
Csakhogy egyszer tenne is már
Valamit.
No de se baj, máskép leszen
Ezután;
Szóval, tettel majd segítsünk
A hazán.
Ha az Isten úgy akarja
Mint magunk,
Szennyet rajta és bitor bűnt
Nem hagyunk.
Rajta társak hát, igyunk egy
Húzamost;
Bú, szerelmek, házi gondok
Félre most:
A legszentebb – legdicsőbbért
Most csak bort,
De ha kellend, vérben adjunk
Gazdag tort!
A legelső magyar ember
A király:
Érte minden honfi karja
Készen áll.
Lelje népe boldogságán
Örömét,
S hír, szerencse koszorúzza
Szent fejét!
Minden ember legyen ember
És magyar,
Akit e föld hord s egével
Betakar.
Egymást értve, boldogítva
Ily egy nép
Bármi vésszel bizton, bátran
Szembe lép.
Ellenség vagy áruló, ki
Hont tipor,
Meg ne éljen, fogyjon élte
Mint e bor.
Áldott földe szép hazánknak,
Drága hon,
Meg ne szenvedd soha őket
Hátadon!
S most hadd forrjon minden csepp bor
Mint a vér,
Melyet hajdan frígyben ontott
Hét vezér;
S mint szikrája a szabadba
Felsiet,
Úgy keresse óhajtásunk
Az eget.
Légyen minden óhajtásunk
Szent ima,
S férfikeblünk szent imáink
Temploma.
És ürítsük a hazáért
E pohárt:
Egy pohár bor a hazáért
Meg nem árt.
Érje áldás és szerencse
Mindenütt,
Ahol eddig véremésztő
Seb fekütt.
Arca, mely az ősi bútól
Halavány,
Felderűljön, mint a napfény
Vész után.
Hű egyesség tartsa össze
Fiait,
Hogy leküzdje éjszak rémes
Árnyait:
Künn hatalmas, benn virágzó
És szabad,
Bizton álljon sérthetetlen
Jog alatt.
S vér, veríték vagy halál az,
Mit kíván,
Áldozatként rakjuk azt le
Zsámolyán,
Hogy mondhassuk csend s viharban:
„Szent hazánk:
Megfizettük mind, mivel csak
Tartozánk.”
Forrás: www.eternus.hu / Vörösmarty Mihály: Fóti dal
Gondűző borocska mellett
Vígan illan életem;
Gondűző borocska mellett,
Sors, hatalmad nevetem.
És mit ámultok? ha mondom,
Hogy csak a bor istene,
Akit én imádok, aki
E kebelnek mindene.
És a bor vidám hevében
Füttyentek rád, zord világ!
Szívemet, hol annyi kínnak
Skorpiói szaggaták.
Bor tanítja húrjaimra
Csalni nyájas éneket;
Bor tanítja elfeledni,
Csalfa lyányok, titeket.
Egykor majd borocska mellől
A halál ha űzni jő:
Még egy korty – s nevetve dűlök
Jégöledbe, temető!
Pápa, 1842. április
Forrás: www.eternus.hu / Petőfi Sándor: A borozó
Ha holnapot megélem-e?
Azt én nem tudhatom.
De, hogyha holnapot megélem,
Azt jó bor mellett elhenyélem,
Bizonnyal mondhatom.
Forrás: www.eternus.hu / Verseghy Ferenc: A’ Boriszák
Nem gondolok e világgal,
Tele szívem tűzzel, lánggal,
Tüzet, lángot szórok széjjel,
Nincs körülem soha éjjel.
Füttyentek én e világra,
Fekszik, nem áll többé lábra,
Vén ember az istenadta,
Rothad a föld is alatta.
Bort ide, a Ponciusát,
Kezdjek vele véres tusát,
Én még csak a bortól félek,
Ha legyőzöm, holtig élek.
Forrás: www.eternus.hu / Zajzoni Rab István: Részeg dal
