hogy szeressenek? Szeress! Mindenkit, őt is.
Szerelmed piros parázsként világít.
Szemed tavából a szomjazó gyönyört iszik.
Forrás: Lélektől lélekig
hogy szeressenek? Szeress! Mindenkit, őt is.
Szerelmed piros parázsként világít.
Szemed tavából a szomjazó gyönyört iszik.
Forrás: Lélektől lélekig
„Ha valaki szeret egy virágot, amely csak egyetlen példányban létezik a csillagmilliókon: ez épp elég neki, hogy boldog legyen, ha a csillagokra pillant.”
Forrás: Lélektől lélekig
Ott leszek, ha az orgona nyílik,
bújok hozzád, esdeklő-szelíden,
tavaszi fényekkel hajnal játszik,
szerelem villan szemed tűzében.
Ott leszek én, fenn a hegy tetején,
sólyom-röptű selymes suhogásban,
ott szerettük egymást az elején,
édes-gyönyör, futó sóhajában…
Ott leszek én, hozzád visz a vágyam,
szemedből fakadó ragyogásban,
élek, hol a fenyves ringat lágyan,
fák közt futó napfény sugarában.
Ott leszek, ha te is ott, mint régen,
egy bársonyos, holdsugaras éjen,
ott leszünk mi akkor, mind a ketten,
idő kovácsolta, egy testben lélekben.
Forrás: Lélektől lélekig
Sorsunkat cipeljük. A tények sem állíthatnak meg.
És megtorpanásaink után tovább indulunk újra.
Gyűrt, eldobott papír emlékek sodródnak szét dobálva,
torkunkba fullad a szó, elrejtőzik a csend.
A film is elszakad néha, s mint bőrön a heg,
durva, egyenetlen hiba vetül szemünkbe.
De ledöngöljük az éveket, mint utat a henger,
mint győztes, öntudatos, vad ember,
mint akinek nincs veszteni valója,
s jókedvvel lépünk a semmi fölé feszülő padlóra.
Vagy vijjogva felszállunk a zúgó szélbe,
hogy a szemünkbe csapó, tollat tépő vihar
dobjon fel egészen az Ég ölébe!
Had nyesse, tépázza hulló toll jelmezünk…
S ha az Isten, mint gyermekét karjába vesz,
hogy tiszták legyünk, csupaszra vetkezünk.
Átkelek a ringó éveken. Arcod arcomban,
már külön nem létezel, csak együtt velem.
A kötelék erős, szilárd és oldhatatlan.
Szeretlek. Ma már nem szégyellem.
Egyedül engedsz hosszú, nehéz utakra,
a hajnali fénytörésben mindig látlak,
velem vagy, a kereszt terhét megosztva
fuldokló mosolyomba zárlak.
Boldog boldogtalanság! Mert tékozló a nappal,
és fagytól deres az éj. Koronánk darabokra tört,
életre kelteni Barabás nem enged, s a pusztulás
szülte álomvilág utat ad a rideg reménytelenségnek.
Szobánkban meztelen a test, és fél egyedül a lélek.
Jobb, ha hallgatok… hosszan, sokáig és mélyen.
A hajnalt derengő ablakból bágyadtan nézek széjjel.
Csillagokat farag angyallá zuhanórepülésben a fény.
Valami kéklik odakinn… rám nevet az Idő.
Ruhák vihognak egymásba akadva a széken.
Lassan rádöbbenek, én vagyok a világtalan vakvezető.
Forrás: Lélektől lélekig
Elhagytam én a várost,
Azt a holt életet,
Hol a halál is élet,
Jósorsom a természet
Vidám ölébe tett.
Vidám vagy, oh természet!
El is csodálkozál,
Midőn körödbe léptem,
Hogy oly mogorva képem,
Hogy rajta oly köd áll.
De ép azért jövék, hogy
Elűzzem a ködöt,
Amely már olyan régen
Borong komor-sötéten
Halvány arcom fölött.
Azért jövék, hogy szívem,
Mit a bú s a harag
Oly feketére feste,
E gyászruhát levesse,
S mosolygjon újolag.
Gyógyulj meg, én szivem, ha
Még gyógyulnod lehet!…
Szép harmatos füvekkel,
Lágy rózsalevelekkel
Kötöm be sebedet.
Szalkszentmárton, 1846. április 10–24.
Forrás: Lélektől lélekig
A gondolj-rám-virág,
az volna szép, az volna szép,
a gondolj-rám-virág,
az barna-kék, az barna-kék
(csak volna barna, volna kék,
a gondolj-rám csak volna szép,
mert nincs ilyen).
A nefelejcs azt mondja: nem,
a gondolj-rám: igen, igen,
azt mondja, hogy: igen.
Forrás: Lélektől lélekig
Izlett a tea, s vitatárgynak
csemegéjük is, a szerelem.
Az urak vadul esztetizáltak,
a nők finoman, kecsesen.
„Plátói legyen!” – követelte
a tanácsos úr, a szikár.
Nejének epe a lelke,
de nyögell, hogy: „Holdsugár!”
Kanonok-száj bömböli: „Nem kell
túlnyersnek lennie,
máskép belerokkan az ember.”
„Hogyhogy?” – bámul Licike.
„Szeretni szomoru és szép” –
a hangja remeg belé:
grófnőnk épp nyújtja a csészét
a báró úr felé.
Lett volna még a szalonban
egy hely: a tiéd, szivem.
Pedig te tudtad volna,
hogy mi a szerelem!
Fordította: Szabó Lőrinc
Forrás: Lélektől lélekig
Tanulni kell. A téli fákat.
Ahogyan talpig zúzmarásak.
Mozdíthatatlan függönyök.
Meg kell tanulni azt a sávot,
hol a kristály már füstölög,
és ködbe úszik át a fa,
akár a test emlékezetbe.
És a folyót a fák mögött,
vadkacsa néma szárnyait,
s a vakfehér, kék éjszakát,
amelyben csuklyás tárgyak állnak,
meg kell tanulni itt a fák
kimondhatatlan tetteit.
Forrás: Lélektől lélekig
Kik messze tőlem együtt énekeltek –
Ó, boldog verseny, bátor, büszke, boldog
költők, kik együtt, értőknek daloltok,
egy fa levéli mind, testvéri lelkek!
Gondoljatok arra, kit messze rejtek
rejt tőletek, ki ha kóstolja bortok
nem érzi már ízét sem; és ha szóltok
nem érti, s más összhang mit vágya kerget.
Más nyelven és magának énekelget,
mint szél kezében elszakadt levél.
s talán nem ő, hanem a szél zenél.
S a harctól elmaradva úgy figyelget,
mint sebesült, fejét a földre hajtva,
holtig figyel a távol ágyuzajra.
Forrás: Lélektől lélekig
Szavak szárnya gondolataimba beakad
visszaránt minden régvolt pillanat
leül a félelem – elfordul a csoda mérgesen
szólnál hozzám
de nem szabad
szólnék hozzád
de nem bírok
szólnál –
de szavad lépte hangtalan
fájdalom szorít s vinnyogás
akiben világ lángja volt simogatás
félek?
olyan mélyről jön a csend
hozzád rohan – s eltemet
egyedül sír a félelem –
benned jár a végtelen
szédülnek a képsorok
odamennék
de nem tudok
sírnék az alvó éjeken
torkom szorítja életem
engedj
virágot szedni sírokon
hóként belep a fájdalom
liliom fehérsége nő a dombokon
emlékeim szívemben leporolom
ne menj el
nem mehetsz
itt sír könnyeden a vad képzelet
letörli a földet
hóförgeteg
kitemet a szeretet
gyere vissza – adj újra életet
Forrás: Lélektől lélekig