https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Émile Henriot: Ó, testvérem

    (Fordította: Kosztolányi Dezső)

    Én is ember vagyok,
    szenvedek és megindulok, te, ismeretlen testvérem, aki
    elolvassz engem,
    te, akinek talán sohasem szorítom meg a kezét,
    te, aki tán meg is vetsz, mert azt hiszed, hogy csak
    magamról beszélek neked.

    Hát nincsenek-e gyermekeid, mint nekem, nem vérzik-e
    szíved, mint az enyém,
    nem vesztetted-e el azokat, akiket szerettél?
    Hát nem riadsz-e fel éjszakánként a zörrenéstől –
    mert nem tudod, ki vagy, sem hogy hova mehetsz.

    Forrás: Émile Henriot – Ó, testvérem, fordította Kosztolányi Dezső

  • Paul Morand: Fürdő Douglas Fairbanks-szel

    (Fordította: Kosztolányi Dezső)

    Egy nikkeles, forgó borbélyszékbe várok.
    Nézegetem magam a tükörben.
    Jaj, Istenem! mi lesz, ha már negyven éves leszek…
    Márványlapon tégelyek, mindenféle harsány
    mozi-festékek.
    Kendőzni magunkat, pingálni: to make up.

    Itt építi Fairbanks a hősöket, tükréből kelnek elő,
    mint a Bagdadi tolvaj katonái a földből…
    Gumilépésekkel közeledik Fairbanks.
    Rám pillant, előretolja kék állkapcsát,
    nagyon fehér fogaival,
    morcolja mélyen ülő, kis szemeit, busa
    szemöldjei alatt,
    mik akkorák, akár a bajuszok.

    Golfpályáról érkezik, kitornászott tagjai
    nesztelen forognak,
    mint az amerikai házak ajtai-ablakai.
    Mutogatja a falakon azt, mire büszke:
    Chaplin arcképét,
    művészeti oklevelét, mit Párizsban állítottak ki.

    Nem vezet be dolgozószobájába,
    akár a yankeek, de cocktail shakerrel kezében
    kinyitja uszodáját.
    – Fürdik?
    – Fürdöm.
    – Kétszáz font tengeri só minden reggel.

    Balra a törökfürdő, meleg levegővel,
    jobbra az oroszfürdő, gőzzel.
    Fairbanks meztelenre vetkőzik.
    Hasa lapos, gyomra kemény, bőre kicserzett,
    négy hónapig fürdőzött nyáron a birtokán.

    Most egy kicsit ugrat,
    egyszerre belenyom egy villamosszékbe,
    zsámolyra tessékel, miből szög bújik ki.
    Szakasztott olyan, mint a királyok.

    Érdeklődik nálam Európáról is,
    mint valami nagyon súlyos betegről.
    Pucéron borotválkozik. Közben magyarázza,
    hogy vonattal egész Moszkváig jutott el,
    s tudja, hogy Európa rengeteg kis állam,
    mindegyiknek megvan a maga szokása, nyelve,
    vámsorompója, intézménye.

    Japáni sofőrje bedugja a fejét:
    – Miss Pickford is there.

    Forrás: Paul Morand – Fürdő Douglas Fairbanks-szel, fordította Kosztolányi Dezső

  • Paul Morand: Beauty Parlor

    (Fordította: Kosztolányi Dezső)

    …Mert itten a Szépség beszél.
    Tessék besétálni, szabad bemenet a föld alatt.
    Kék, fehér, piros,
    lázba hoznak ezek a színek, mivelhogy
    az amerikai fodrászok színei.

    Mindenütt tükrök és tükrök,
    sohase verik vissza ugyanazt a dolgot,
    jobbak, mint Giotto.
    E fehér zománcos nikkel-vidéken
    szörnyű kaland vár
    a hajra, a bőrre,
    fölhámra,
    körömre.

    Benn a kirakat üvegei mögött
    hadihajók fényszóró-pászmái alatt
    műtétek folynak, mitől a Szépség élete függ!
    Ledöntik az embert
    forgó kínpadokra,
    gőzölgő szalvéta borítja a főt,
    csak az orr hegye látszik,
    s csikaró, pörzsölő, gyomrozó
    dolgot mívelnek
    a testtel.

    Minden kézen egy körömápoló
    kisasszonyka lóg,
    hogy a páciensek ki ne iszkoljanak.
    Nem éreznek semmit,
    mert közben a lelküket, azt is kivették
    s fertőtlenítik.

    Zöldernyős teniszjátékosok
    skalpolják a fiatal lányokat, e bálványos
    nőstény-orszlánokat,
    gumisarkaikkal tiporva
    hulladék hajuknak
    kukoricahéj-almát.

    Nem merem fölszedni s teletömni vele a zsebem.
    Egy néger szemlét tart a cipők fölött,
    szigorú arccal,
    krétával keresztet ír a talpaikra,
    s elhatározza, melyiket eszi majd meg.

    Forrás: Paul Morand – Beauty Parlor, fordította Kosztolányi Dezső

  • Paul Morand: Budapest 545 hullámhossz!

    (Kosztolányi Dezső fordítása)

    Forgathatom mahagóni-dobozomat
    a hertzi szemhatár valamennyi pontja felé,
    a napnyugati béke fölött
    iparkodom összeköttetésbe lépni az éjszakai költészettel
    (Hilversum 26, 3, 35)

    vagy Stockholmon át
    a skandináv istenekkel,
    kik Normandia igazi urai.
    Kis kertem mélyén,
    a Szajna alsó folyásánál
    0 h 42′-kor
    valami eltévedt hullámon
    egyszerre édes panaszt fogok:

    kiemelem a különös sipítások, tengerész-jelek zavarából,
    megtisztogatom a recsegő viharoktól
    s magamhoz vonom.
    Valami csárdás ez,
    mely a Hórák orsói s a holdtól zsibbadt tájak fölött
    libeg erre az elpihenő középeurópai éj gömbölyű hátán.

    A szőke Magyarország beszél tanúk nélkül
    a zöld Normandiának,
    szilaj paripák köszöntik a teheneket.
    Sárga, varkocsos parasztok,
    kik merev báránybőr-bekecset viselnek, szironyos tavaszi virágokkal,

    felém nyújtogatva tülök-kupáikat,
    fancsalognak almaboromra,
    közben pedig sóhajt az egyre halódó,
    egyre megújuló
    hegedűszó,
    s a cimbalomból ólomzivatar ömlik
    a piros tatárok verői alatt.

    Magyarországon már mindenütt betakarították a termést,
    csak én pironkodom, hogy szénám az éjszakába fülled,
    s még mindig nem szárad meg a sarjum…

    Forrás: Kosztolányi Dezső fordítása – Paul Morand

  • John Donne: Elégia a vetkőzésről

    (Faludy György fordítása)

    Jöjj, hölgyem, jöjj és vetkőzz le velem,
    vágy kínoz, mikor nem szeretkezem.
    S mint harcos, ha ellenségre talál:
    lándzsám megfájdul, mert nem döf, csak áll.

    Öved délkörét oldozd meg hamar:
    minden tájnál szebb földövet takar.
    Pruszlidat vesd le, olyan feszesen
    tapad; más nem lát bele, de nekem
    hadd suttogja a susogó selyem
    esése, hogy most lefekszel velem.

    Fűződre régtől féltékeny vagyok,
    de megnyugtató, mikor kikapcsolod.
    Oly szép vagy, ha ruhád leengeded:
    kibukkanó nap nyári kert felett.

    Cipődet rúgd le gyorsan; várja lágy
    talpadat nászi templomunk, az ágy.
    S le fejdíszed filigrán, csupa fény
    hálójával; hajad szebb diadém.

    Ily fehér ingben égi angyalok
    szállnak a földre; magaddal hozod
    azt, mit Mohamed Paradicsoma
    ígér nekünk, örök gyönyört, noha
    a kísértet is vászoningben jár,
    de főleg égnek nem a hajam áll.

    Engedd szabaddá szeretőd kezét,
    hadd nyúljon alád, mögéd és közéd.
    Amerikám! Frissen fölfedezett
    földem, melyet bejárok, fölfedek,
    aranybányám, országom, hol mohó
    kényúr vagyok, egyeduralkodó,
    s boldog pionír, miközben sötét
    kincseskamrádon ujjam a pecsét.

    A lélek úgy teljes, ha testtelen,
    s a test akkor egész, ha meztelen.
    Az ékszer nem kell, az csak elvakít,
    mintha Atlanta kincseket hajít,
    s a bolond férfi szeme ott ragad
    gyöngyön, gyémánton, mert azt látja csak,
    ami képkeret, könyvön díszkötés,
    amatőr-öröm. De ennyi kevés.

    Nyak, arc, derék, kar, láb, comb, csípő, mell:
    a szeretőnek a nő teste kell.
    A bűn nem bűn, és itt nem incseleg
    az ördög sem. Engedd le ingedet.

    Tárd szét magad, ne félj tőlem, ahogy
    föléd hajlok. Gondold: bábád vagyok.
    Mezítelenül is gondoskodom rólad,
    vagy nem elég egy férfi takarónak?

    Forrás: Faludy György fordítása

  • Paul Géraldy: Múlt

    (Kosztolányi Dezső fordítása)

    Valaha, hogy a párom lettél,
    most három éve már,
    riadva-tétován szerettél.
    De minderről letettél.
    S úgy érzem, érte kár.

    Ma idejössz hozzám, levetkezel,
    feltűzöd a hajad, enyém leszel…
    Bezzeg nem voltál akkor ily gyors.
    Így hívtalak becézve: kislány.
    Halkan suhantál, drága-titkos,
    a fénytől is remegve, tisztán.

    A legnagyobb lázunkba sem
    adtad magad át teljesen…
    S haragudtam rád. Hogy a csókod
    oly roppant-szűzi, elfogódott,
    és nem jutott ki soha részem.

    Emlékszel, ezt mondtam: „Hohó,
    nem félsz te majd így, kis bohó,
    csak egyszer megszeress egészen…”
    S most a komolykodó lányt visszavágyom,
    és visszasírva fordulok feléje,
    ki, hogy szemérmesebb legyen, az ágyon
    mezítlen karját nyomta a szemére.

    Forrás: Géraldy Te meg én – Kosztolányi Dezső fordítása

  • Szilágyi Domokos: Hegyek, fák, füvek

    Hegyek, fák, füvek, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
    kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
    izmaim is emlékeznek ernyedőn, erdők, titok-ösvények, farkas szagúak,
    lombkunyhók, égboltnyi lombfelhők, csukott szemű lombalagutak,
    fürdik, frissül a fáradtság itt, ahol a konok csönd üget,
    róttam az erdőt, lépéseimből róttam nesz-betűket,
    libegő muzsikát, lobogó kedvet mosolygós fák alá,
    nap vére hullott, mintha leterített szarvas kínját kiáltaná,
    nap vére hullott, elöntött a mindenség-fia-fény-suhogás,
    szívemen, mint ághegyen mókus, ült a várakozás,
    vagy mint az éjszaka tetején a liliomszirmú csillagok
    – pilla mögé bújt szemek, melyekbe a nappali fény belefagyott –:
    a várakozás, hogy olvashassam remény-virág-betűitek,
    s belém leheljétek a mindenség erejét, hegyek, fák, füvek.

    Hegyek, fák, füvek, erdők, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
    kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
    szelíden – ti vagytok a jóság –; meghitten – ti vagytok a csönd –;
    jobbik felem tibennetek önnönmagának köszön;
    ti vagytok a béke: levegő, hogy lélegezhessék az emberiség,
    ti vagytok a fegyver, védekezni, a halál ha újra kísért;
    küldtök fényes magasságokba, agyunk-szemünk szoktatni a végtelenhez,
    az elmúlás mihozzánk miattatok és érettetek türelmes,
    ózon-leheletű tájak, források, ti, erdők csillagai,
    titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
    ha ujjaim begyén kiillan az akarás, szememből fénytelen porba hull a fény,
    ti élesztitek újjá, ti, gazdag szívűek, az újjászülető reményt,
    tőletek orozzam a szót, a muzsikát, az észt, a szívet,
    tőletek, mindig tőletek, hegyek, erdők, fák, füvek.

    Hegyek, fák, füvek, ágak, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
    titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
    karcsú sziklák, szépfejűek, felhőlépők, bátorítók,
    szélben dzsiggelő bokor-gyermekek, gondolkodó, komoly fenyők,
    táncos patakok, újjáteremtők, mint az asszonyi csók,
    szemérmes kis tisztások, pihentetők, s mint a szerelem, újjászülők,
    sűrű örömök szülei, kovácsoljátok bennem az acélpengésű akaratot –
    simogató kéz, puha ágy, okos elme, akit bármikor szólíthatok,
    ki sosem hagy el, ki érvel, meggyőz, s – tanácstalannak – tanácsot ad,
    ölelő szerető, ki bánatot öl; nyugalmas öl, ki fiául fogad,
    s biztat, hogy szép a harc, szép ez az emberi lét,
    üt is, hogy eddzen, izzítja küzdelmem hevét,
    ki hű hozzám, hogy hű maradjak és józan és fegyelmezett –
    köszönöm nektek, hegyek és erdők, sziklák és lombok, fák, füvek.

    Forrás: Szilágyi Domokos versei

    Pápai Erika előadásában: https://www.youtube.com/watch?

  • Váci Mihály: Te bolond

    Már összeroskadsz, – végre mondd:
    mit is akarsz hát, te bolond?
    Ki biztatott e sorsra itt,
    hogy szívedet rohamra vidd,
    és kitárt mellel odaállj,
    hol a veszély szíven talál?
    Honnan vetted rá a jogot,
    ki volt, ki felhatalmazott,
    hogy érte és a nevében
    egy szót is szóljál? – Senki sem!

    Ki választott és ki jelölt,
    hogy ostorozd és védjed őt?
    Ki kérte forró haragod,
    szeretni ki bujtogatott?
    S hogy felgyújtsd magas éjjelek
    csúcsán lobogó életed,
    és élni is kevés erőd
    úgy szervezd, mint egy haderőt,
    s hadseregek indulatát
    vezényeld a szíveden át.

    Mondd, mért becsülted túl magad,
    hogy fejed ily dologra add,
    és magad olyan ügyre szánd,
    melyre téged senki se várt?
    Látod, már azok, éppen ők,
    kikért elszórtad szép erőd,
    megvannak nyugton nélküled,
    kivívják győztes ügyüket,
    sorsukat bizton terelik
    cél felé időnk medrei.

    Mi űz hát mégis? – Végre mondd:
    ez az értetlen hajsza, gond,
    kamasz-szerelem mire kell,
    hogy izgass, tüntess, énekelj,
    s országos árulásokon
    elbőgd magad még – te bolond!

    Te hivatlan is érkező,
    szólítatlan jelentkező,
    kit minden jó ügy besoroz,
    a baj magához toboroz;
    hol nem számítanak rád soha,
    ott vagy legjobb sorkatona;
    lóhátról gúnyolt szuronyos,
    taposó szívű gyalogos;
    a homokzsáknak szánt baka,
    aki hadjárat egymaga.

    Cselédek fia: – drága szép
    ügyhöz szegődött hű cseléd.
    Kamaszként már a tanító
    eljegyzett sorsát álmodó:
    – tanya ügyvédje, mérnöke,
    történelmünk vad ügynöke,
    paraszt fiúkért szájaló,
    állásaikért házaló.

    Nyilvános összeesküvő –
    biztat cinkosod: a jövő.
    Eszpresszók és tanyák között
    bújkáló, mindig körözött,
    népszerűsített lázadó,
    ki érvet, fegyvert, lázító
    híreket hordoz – jelszava:
    „Járda, villany, gyár, iskola!”

    Te gondok fölött számadó,
    ország ügyében utazó
    történelmi alkalmazott,
    irodalmi vándorbotok
    örököse, zarándoka,
    te eszmék hivatalnoka.

    Ünneprontó az ünnepen,
    te országosan szemtelen,
    feszengve hallgatott pimasz,
    számonkérő hangú paraszt.
    Rádszólnak, lásd, leintenek,
    hagyják, hogy haragod kiöntsd,
    – nem árt, ha „magában dühöng”. –

    S halálos indulataid
    nem érti, kire tartozik.
    De mondd, kiáltsd, terjeszd, dadogd
    jogos igazad, igazi jogod.
    Kiáltsz – s nem hallgatnak oda?
    Te nem hallgathatsz el soha!

    Elhallgatnak? – Légy hangosabb!
    Nincs jogod, hogy hangot ne adj
    azoknak, kiknek motyogás
    a hangjuk, meg káromkodás.
    – Verd magad, mint a szív, zuhogj,
    ne éltessen már csak e gond:
    magad értük halálra rontsd,
    míg össze nem rogysz – te bolond!

    Forrás: Váci Mihály összes versei

  • Kálnoky László: Fojtogató emlék

    A megvetemedett ajtót kinyitják
    az ismeretlentől megborzongó kezek.
    A homokóra alján mozdulatlan
    parányi sivatag: a halott évek üledéke.
    De mintha eszelős dagályát hömpölygetve terjedne szét
    egy tenger, mely fölfalta partjait.

    Azután egy fonográf hengere kezd forogni
    a leghomályosabb sarokban. Fényevesztett
    hang szól, de alig van szavához már közünk.
    Nem nekünk gyújtották meg azt a mécsest,
    nem lábunk nyűtte el a küszöböt,
    nem mi vagyunk a fénykép a falon.
    Vagy ha igen, el kell felejteni!

    Ha menekülünk is, tovább viseljük
    a régi, csúfos hegeket,
    az eltörölhetetlen nyomokat.
    Ami történt, durván birtokba vesz
    bármelyik órában, tetszés szerint,
    s testestül-lelkestül övé vagyunk.
    Sejtetőn simogatva érint,
    mint a szultán mohó keze
    a kegyencnő szőrig csupasz hasát.

    Forrás: Kálnoky László versei

  • Török Sophie: Napfürdő

    Török Sophie: Napfürdő

    Addig bámultam hunyt szemmel
    az égető napba, míg pupillám
    két sötétkék gyöngyként keringett
    fejemben, s felvert gondolataim
    aranykásába bódultan feledték
    nehéz értelmüket. Testem veszteg feküdt
    s vakon zsongtak szemeim bíbor
    födelük alatt – mégis láttam
    és jártam, sugárlábakon jártam
    s aranytenger hárfacsobogása
    öntözte légies káprázatomat.
    Jártam, röpültem! Ez a világ
    nem volt sehol, csak bennem volt!
    csak nekem ragyogtak tündöklő
    dombjai. Hangok szikráztak bennem
    mint gyémánt, s vak szemem mögül
    a világ zengő fényekkel adott hírt
    végtelenről és örökkévalóságról…
    És ember, ember aranyos partjaimon
    ember nem volt egyetlenegy se.

    Forrás: Nyugat, 1937/12. szám