Szerző: Mária Németh

  • Budai Ferenc – Az élet bohóca

    Előttem a manézs, a közönség,
    a tisztelt publikum, a nagyvilág.
    Mögöttem egy picinyke közösség:
    minden, mit szeretek; a család.

    Nevetni kell, ha fáj is,
    nevetni a könnyeken,
    kínon át is nevetni,
    nevetni csak könnyeden.

    Bohóc vagyok, nevetnem kell mindig,
    ha lelkem fáj is, ne lássa senki.
    Sírhat szívem: könny nem juthat színig,
    kinn csak mosoly van, lássa mindenki.

    Mosolyogj, kacagj mindig,
    kacagj csak a könnyeken,
    nevess, ha szív szakad meg,
    nevess mindig, könnyeden.

    Habos tortát dob rád a világ,
    hasra esel furcsa cipőidben:
    mosolyodon kívül semmit sem lát
    senki: csak mosoly ül könnyeiden.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos – Még mindíg

    nem vagyok elég szegény.
    Még nincs bennem elég csend ahhoz,
    hogy ne vitatnám a vitathatatlant:
    még van szavam.
    Nyomorultan, tériszonyban,
    könyörögve a semmitsemtudásért,
    még mindig magamhozszorítanék valakit, valamit,
    Veszendőt a Veszendő

    Forrás: Lélektől lélekig
    Fodor Ákos, Még mindíg, belső csend, önismeret, hiány, minimalizmus

  • Ady Endre – A Sátán kevélye

    Életét végig gőgben élje
    A Sátánnak fölkent kevélye.

    Fakóan szirma ne omoljon:
    Piros virág volt: pirosoljon.

    Panaszra is görbülhet szája,
    De rúgja meg azt, aki szánja.

    Komédiázzék, hogy ő elvet
    Egy-egy megtagadott szerelmet.

    S ha térdelve mondja imáját,
    Pattanjon föl, mások ha látják.

    Ha hisz és vár, remél és retten,
    Kiáltsa azt, hogy ő hitetlen.

    Ha szívébe kétségek szúrnak,
    Zengedezzen hitet az Úrnak.

    Sohse legyen asszony bolondja
    S ha él-hal érte, meg ne mondja.

    Ha futó csókra űzi ösztön,
    Százszor ájuljon, esküdözzön.

    Ínség, betegség hogyha dúlna,
    Járjon-keljen, mintha vidulna.

    S halál ha cirógatja csontját,
    Farsangolón járja bolondját.

    Ellenségeit udvarolja,
    Mintha aggodalma se volna.

    Krisztus tréfából se vezesse,
    Akik szeretik, ne szeresse.

    S ha az Élet már összemarta:
    Jött a Halál, mert ő akarta.

    (Sátán kevélye, szerencsétlen,
    Jaj, nem így éltem, nem így éltem.)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor – Egy lélek állt…

    Egy lélek állt az Isten közelébe’
    S az örök napsugárban reszketett
    És fázva félt,
    Mert érezte, hogy vonzza már a föld,
    És keserűn kelt ajkán a „miért”,
    Mikor az Isten intett neki: „Készülj!

    Valaki ott lenn meg akar születni,
    Neked szőtték e színes porhüvelyt:
    Pici kezeket, pici lábakat;
    És most hiába, le kell szállanod,
    Öröktől fogva te vagy kiszemelve,
    Hogy e testet betöltsd,
    Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng.
    Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!”

    S szólt a lélek: „Én nem akarok menni!
    Én boldog vagyok Veled, Istenem;
    Mit vétettem, hogy egedből kivetsz?
    Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
    S elhagynom búsan és reménytelen
    Az angyalokat, testvéreimet?
    Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
    S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,

    A meghasonlás örök köntösét,
    A nekem szabott hitvány rongy-ruhát?
    Ki bor vagyok: a Végtelennek vére,
    S láng, mely üveg alól is égig ér:
    Mit vétettem, hogy bezársz engemet
    Kehelybe, amely megrozsdásodik,
    S ampolnába, mely romlandó cserép?!”

    És szólt az Isten szigorún: „Elég!
    A törvény ellen nincsen lázadás!
    Ha milliók mentek panasztalan,
    Talán te légy kivétel?
    Mint a fiókát az atyamadár:
    Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni,
    S jobban becsülni meg az örök fészket!”

    S az Ige alatt meggörnyedt a lélek.
    Szomorún indult a kapu felé,
    De onnan visszafordult: „Ó Uram,
    Egy vágyam, egy utolsó volna még;
    Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,
    Szerettük egymást véghetetlenül,
    Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,
    Szeretném viszontlátni odalenn,
    Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot.”
    S felelt az Úr:
    „Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika – Félúton

    Valahogy mindig félúton vagyok.
    Remélve, nem vagyok útban senkinek.
    S míg „valahonnan” „bárhova” jutok,
    talpam alá éles kövek görögnek.

    Valahogy mindig félúton vagyok.
    Úton a múltból talán a most felé.
    S ha elhiszem, szép jelenem élem,
    hegyek zúdulnak a két lábam elé.

    Valahogy mindig félúton vagyok.
    S néha félek, elfogy alólam az út.
    Olykor elfog az a furcsa érzés,
    hiába megyek – minden út körbefut.

    Valahogy mindig félúton vagyok.
    S azt mondják, az út a fontos, nem a cél.
    Vezet hitem eltökélt-magamban,
    s hogy minden lépés a csillagokig ér.

    Valahogy mindig félúton vagyok.
    Mint ki örökké utazni kényszerül.
    Csomagom könnyű, egy szív, s egy lélek.
    S próbálok úton maradni – emberül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika – A bohóc könnyei

    Arcán színes festék,
    Fejére mókás kalap kerül.
    Szája mosolyra áll,
    Ám szemében mély bánat ül.

    Kacagva bolondoz,
    Esténként a vidámat játssza.
    A szívében fájdalom,
    Régóta csak a magány a társa.

    Ül az öltözőben,
    Szeméből ezerszín könny csorog.
    Boldogság az arcán,
    De törődött lelke felzokog.

    Sír benne az Ember,
    A maszk nélküli, ám hazug való.
    S bár játék az élet,
    A porond sóhaja hallható.

    Már várja a manézs,
    A csillogás, a szikrázó fények.
    A bohóc öltözik,
    S letörli arcáról a könnyet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jean Claude Ibert – Mert

    Mert hitt a virágokban,
    a földben, az égben, a tengerben,
    a fájdalomban, a régi szerelemben,
    mert az életben tévedezett,
    mert egyszerű volt és mohó,
    és meghatotta egy leheletnyi tiszta tett,
    mert ártatlan volt, édes, tökéletes,
    mert feláldozta magát a mágusoknak,
    mert nem tudta bűnét,
    se erényét, se éhségét, se bátorságát,
    mert csúnyának látta magát,
    és imádkozott a katedrálisokban,
    mert a holdra figyelt,
    az éjszakára a nyári mezőn,
    eszeveszett örömmel nézte a tüzet,
    mert boldog volt nagyon,
    mert lelke nyugalmas parcellákra
    szabta az időt,
    mert idegen volt itten,
    mert hitt a csodákban,
    az igazság szörnyetege egy napon
    hosszú fürtjeinél fogva a csatorna falára szegezte,
    hogy a mocsok tükrében lássa meg arcát,
    mert szép volt,
    mert elege volt
    abból a világból, ahol az emberek
    nem tudnak emberi nyelven szólni már.

    (Pór Judit fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila – Álomban enyém vagy

    A boldogságunk némán meghúzódott
    És mi is hallgattunk a titkolódzó csöndben.
    Kályhánk lángja is örömmel lobogott
    S ajkunkat a szerelem szárazra perzselte.
    A komoly falióra se mormogott
    S meghökkentek akkor a büszke, fehér falak…

    Álomban mindig egészen enyém vagy.
    S hiszem fönn is néha, hogy megcsókoltalak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre – Akkor sincsen vége

    Te vagy ma mámnak legjobb kedve
    És olyan gazdag ez a ma,
    Hogy, ha egy életet akarsz,
    Ma nézz jól a szemembe.

    Végignézhetsz a vágyak boltján,
    Láthatsz ezer kirakatot,
    Neked én vagyok egyedül
    Gazdagon és mogorván.

    Neked én vagyok neked-szántan
    És hogyha nincsen örömöd
    És hogyha nem érted a mát,
    Mindegy: én meg nem bántam.

    Az adhatás gyönyörűsége
    És a ma öröme telít
    És hogyha véget mondanál,
    Hát – akkor sincsen vége.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Puskin – Bocsásd meg a féltékenységemet

    Bocsásd meg a féltékenységemet,
    bocsásd meg, hogy őrjöngve forr szerelmem!
    Hű vagy: akkor hát mért ijesztgeted,
    tréfából is, szorongó, büszke lelkem?
    Mért akarod hódolóid körét,
    minden férfit magadhoz vonzani,
    s szemeddel, mely eped, majd lázban ég,
    hiún, áltatva fogva tartani?

    Bilincsed hordja szívem és agyam,
    biztos vagy, hogy csak tégedet szeretlek,
    s nem látsz meg, hátterében a tömegnek,
    amely körötted bókol untalan,
    nem látod búvó gyötrődésemet:
    felém nincs szavad, egy tekinteted,
    s ha menekülök a fülledt teremből,
    kereső szemed sosem fedezem föl!

    De ha egy más, forró, igézetes nő
    kétértelmű beszélgetésbe von,
    szeretetlen mosolyod szívbemetsző
    gúnyját rögtön itt érzem magamon.
    S ha versenytársam boldogságos-édes
    kettesben hozzánk lép, tudom, mit érez:
    látom, ajka mily sértően remeg.
    Felelj: van joga rád neki? lehet?
    Midőn? Felelj, most hiába tagadsz!
    Éj s hajnal közt a kétszínű homályban,
    míg anyád alszik, könnyű pongyolában
    igaz, hogy kéjenc lovagot fogadsz?…

    De jaj, hisz szeretsz! Fészkünkben, tudod jól
    oly gyöngéd vagy hozzám, oly igazi:
    felgyújtanak ajkad vad csókjai,
    s a lélek tüze csap ki szavaidból…
    Féltésemből, akárhogy gúnyolod,
    sohase gyógyít ki a nevetésed!
    Ó, ne kínozz, lelkemet kínozod!
    Hisz nem tudod, szerelmem hogy lobog,
    hisz nem tudod, sebeim hogyan égnek!

    (Szabó Lőrinc)

    Forrás: Lélektől lélekig