„A fájdalom nem más, mint az értelmünket elzáró burok feltörése. Éppúgy, ahogy fel kell törni a gyümölcs csonthéját, ha hozzá akarunk jutni a maghoz. Meg kell hát ismerned a fájdalmat.”
Részlet A próféta című művéből
Forrás: Lélektől lélekig
„A fájdalom nem más, mint az értelmünket elzáró burok feltörése. Éppúgy, ahogy fel kell törni a gyümölcs csonthéját, ha hozzá akarunk jutni a maghoz. Meg kell hát ismerned a fájdalmat.”
Részlet A próféta című művéből
Forrás: Lélektől lélekig
„Ahhoz, hogy meglásd a tavaszt, ha tényleg látni akarod, előbb túl kell élned a telet.”
Részlet a Kigyulladt jégmadár című regényből
Forrás: Lélektől lélekig
A téli árnyak
alatt rejtőző kristálydal-varázslat,
tavasz-varázslat, fehér hóvarázslat,
s a messzeségben szél-feszítő szárnyak.
A téli csöndben
jó menni tavaszt megsejtő örömben,
sejtő örömben, fehér hó-örömben,
s gyöngyöt nézni cseppenő tündérkönnyben.
A téli erdő
útja már mind új csillagért esengő,
csillagtavaszért, új égért esengő
és cseng a szívben szépséghangú csengő.
A téli varjak,
tudom, kísérnek és velem maradnak,
át-átszállnak egén egy régvolt dalnak,
múlt tavaszán bolondkék pillanatnak.
Tündérkönny cseppen
ágak közé lopakodó melegben,
tavaszmelegben, ébresztő melegben
– és szól a csengő, egyre bűvösebben.
Forrás: Lélektől lélekig
Egy néma barangol a földön.
Üzent vele az Ég,
Nem érti ő, amit hoz,
S akinek szól a titkos
Izenet, nem látja még.
Egy süket az Ég szavára
A földön útra kél,
Ennek a füle dugva,
Annak az ajka csukva,
Míg útjuk egybe nem ér.
Megszólal akkor a néma,
A süket is érti szavát,
Talányát űzi-fűzi,
Az égi igét kibetűzi
S mennek Keletre, tovább.
Hogy e pár egymásra leljen,
Ember, buzogva kérd!
Ha kik magukba járnak,
Egymásra rátalálnak,
A világ célhoz ért.
Kardos László fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Nézni a folyót, mely idő meg víz,
és tudni, hogy az idő is folyó,
s hogy elveszünk mi is, mint a folyó,
s az arcok is elfutnak, mint a víz.
Az ébrenlétről tudni: másik álom,
mely csak álmodja álmát, s a halál,
melytől a test retteg, az a halál,
a minden-éji, mit úgy hívnak, álom.
Napról, évről érezni, puszta jelkép,
jelképe csak a napnak és az évnek,
s a bajt úgy venni, mit hoznak az évek,
mintha kósza hír lenne, zene, jelkép.
Halálban álmot látni, s ha az alkony
jő, benne bús aranyt, ez a költészet,
szegény és halhatatlan. A költészet,
mely visszatér, mint a hajnal s az alkony.
Esténként néha felmerül egy arc,
ránkvillantja egy homályos tükör,
a művészet, akár ez a tükör,
s mit felvillant, a mi arcunk az arc.
Mondják, Ulysses, unva a csodákat,
sírt örömében, látva Ithakát,
a zöldet s jámbort. Ilyen Ithakát
idéz a művészet, nem a csodákat.
Olyan, akár a végtelen folyó,
mely megy s marad, s tükrében ugyanaz
a Hérakleitosz látszik, ugyanaz
s mindig más, mint a végtelen folyó.
Somlyó György fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Már nincs az égen festék,
Már nincs a Napnak friss ina
S gyalogolnak az esték.
Néha még nincs hat óra
S már készítjük gyors füleink
Esti harangozóra.
Olykor még forr a gőgünk:
Ejh, mindegy: Élet vagy Halál,
De éjjel félünk, bőgünk.
De éjjel újra vesszük
Életünket és a napot,
Hogy újból eltévesszük.
Gondolkozunk, fecsérlünk
Kevésből, mit az Élet ad
És azt hisszük, hogy élünk.
Különös furcsa lángok
S ezer, bolondos bántalom,
Jön, ki sohase bántott.
Valamit tán szeretnénk,
Pillangó-élet hasonát
S tűnnek tőlünk a lepkék.
Forrás: Lélektől lélekig
Jöjj, jöjj velem mindent feledve,
alázatosan és vakon,
hósziporkás roppant hegyekbe
ragadlak biztos szárnyakon.
Szilaj kacajjal szállva szállok
szédítő mélységek felett.
A reszketésed, borzadályod
csak lelkesít majd engemet.
Ha por-esőt zúdít az éter,
fejed kóvályog – védelek
szárnyammal, karom erejével
megóvlak, úgy szállok veled.
Fényzuhatagban, vad hegyekben,
embernemjárta réteken
tested gyönyörű isten-testem
égi tüzével égetem.
Milyen szánalmas, ó, ha tudnád,
milyen törpe, milyen csekély,
mily hitvány, hívságos hazugság,
amit úgy hívsz: vad szenvedély!
Ha majd elcsöndesül az este,
s te megbűvölten, szertelen,
feljebb akarsz repülni egyre
az izzó égi semmiben,
én felviszlek, odarepítlek,
honnan csillagnak láthatod
a földet, messzinek, kicsinynek,
s földnek látod a csillagot.
S megejt, elkábít a varázslat,
és ámulattól hallgatag
nézed sok játékos csudámat,
a furcsa, új világokat.
Akkor te majd fülembe súgod
rettegve és erőtlenül:
Eressz… én meg csak rád mosolygok,
s meglebbentem szárnyam: repülj!
Isten-mosolyom láthatatlan
sugaraiban semmivé
zsugorodsz, s mint a kő, magadban
zuhansz a fénylő űr felé.
Fordította: Lator László
Forrás: Lélektől lélekig
Verses önéletrajz-töredék
Most átadom magam a könnyezésnek,
én, ki eddig úgy ismertem magam,
hogy ura vagyok az emlékezésnek,
a szenvedésre inkább boldogan
tekintek vissza, s mágneses erővel
bánok a boldogságban telt idővel.
Multam hűvös fölégetője voltam,
s talán már holtomig az maradok;
lóra gondoltam, ha szamaragoltam,
jelenemtől a múlt elragadott,
s az életen úgy bukdácsoltam átal
emlékeim laboratóriumával…
Párizs kisért, az álombeli öt hét,
midőn, húszegynehány éves legény,
megéltem a Montparnasse minden üdvét,
és táncoltam a világ tetején.
Párizs enyém volt, s csupa otthonosság,
nem fájt a távol, s nem vártam a postát.
Esőköpenyemet félvállra vetve
ballagtam a Latin-negyeden át;
s míg kerestem jó Villon lábnyomát,
várva, hogy egy sarokból tán előlép –
árnya talán az árnyamat követte –
Az lett volna a boldogság, dicsőség!
Forrás: Lélektől lélekig
Ne kövezzetek meg jó emberek
ha egyszer rámtaláltok
nyomasztó emlékeim és nyugtalan vágyaim bozótjában.
Nem az vagyok én
akinek ti láttok engem.
Árnyék és fény
izzó nyár és fagyos tél
egyformán eltakar előletek.
És íme bevallom
önmagam takarom el önmagam
nem miattam hanem magamért
mint az a gyermek aki bújócskát játszik.
Csak akarnia kell és láthatatlanná válik
a házban ahol együtt él a családdal
vagy az utcákon tereken
ahol az emberek tömegei sodródnak körülötte
azt hiszi senki se látja
és játsza együgyu játékait
önmagával önmagának.
Így élek és is mintegy kiszakadtan a világból
s mégis mindenütt jelenvalón.
Egy szem vagyok a testvéri szeretet füzérében.
szenvedve mindenkiért
és harcban mindenkiért
de sosem mutogatva magam a fórumokon.
Olyan vagyok ahogyan az elvetett magból kikeltem
És nem szégyenkezem miatta.
Tudom jól tiszták a kezeim
nyelvem nem árulja el barátaimat
nem felejtem el halottaimat
s hogy ti másnak láttok engem mint aki vagyok
ám legyen
csak arra kérlek benneteket
jó emberek
ne kövezzetek meg ha egyszer rámtaláltok
nyomasztó emlékeim és nyugtalan vágyaim bozótjában.
Forrás: Lélektől lélekig
Melled alatt tenger lakik,
abban mosdik fekete hajnal,
abban mosdik életem, szép dél,
abban mosdik setét halálom.
Egyik tenger színe öröklét,
másik tenger színe örömzöld,
a harmadik megfejthetetlen.
Néha haragvó, néha alvó.
∗
A kutak is elnémultak,
amikor a folyó mellett
blúzod sötétben széthúztad,
s a nagy víz megnézhette melled.
Hát én mért nem hallgathatok,
hisz számmal nézlek és eszemmel,
mikor a semmibe zuhogok,
s az leszek, láthatatlan tenger.
∗
Magad, ha lehunyod, ha elhagysz,
szempillám, barna szirmom elfagy.
Dús lombom, koronám lehullik,
magamon tipródhatok holtig.
∗
Születésedkor hajadat
szempilláimba beleszőtték.
Teveled nézem magamat,
mint embert munka, szerelmet hűség.
∗
Másokról előbb ruha hullik,
én belül vetkezem, hogy meglásd,
milyen is valóban szemem,
ha nem szürkül benne szorongás.
∗
Boldog félszben, a nyugtalan állat
szűkölő békéjével teli
nézem, ahogy meztelen vállad
halálom lefegyverezi.
∗
Le kéne szemhéjamat varrni,
hajnalod foglya ne legyek,
száz életet meg kéne halni,
hogy egyszer ne szeresselek.
∗
Halántékod nem üti be
a magány vasa, csak megcsikordul.
Szádon a tél lehelete,
az élesre fent fény is kicsorbul.
∗
Én májusom, májusfa, mályva,
minek nősz bele éjszakámba,
mély bányáimban mért világítsz,
ha hajnalt, s nem vad delet áhítsz?
∗
Én úgy tudok szeretni,
hogy magamat el tudom feledni.
∗
Tél van, a fagyott telkeken
fák bámulnak az égő gazba.
Szerelmes, rád gondol kezem,
mint az almafák a tavaszra.
∗
Megyek az utcán egyedül,
puha árnyékod nem simul rám,
de nyíltan és szemérmetlenül
szeretkezek veled az utcán,
bőrödtől megfeszül hasam,
izzó vassá gyullad a lágyék.
Teveled, tőled ittasan
csak ilyen szabadságban járnék.
∗
Csak az a jó, ha – meztelen lombok –
zúgunk a nyári förgetegben.
Csak az a jó, ha – szép száj és homlok –
nem csitulunk el tehetetlen.
Csak az a jó, ha – szív és halánték –
testünk halálig hisz, dörömböl.
Rajtad kívül nincs más világrész.
Ha meghalsz, meghibbanok a csöndtől.
Forrás: Lélektől lélekig