Szerző: Mária Németh

  • Kahlil Gibran: Idézet

    „A fájdalom nem más, mint az értelmünket elzáró burok feltörése. Éppúgy, ahogy fel kell törni a gyümölcs csonthéját, ha hozzá akarunk jutni a maghoz. Meg kell hát ismerned a fájdalmat.”

    Részlet A próféta című művéből

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rumer Godden: Idézet

    „Ahhoz, hogy meglásd a tavaszt, ha tényleg látni akarod, előbb túl kell élned a telet.”

    Részlet a Kigyulladt jégmadár című regényből

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lelkes Miklós: Tavaszi csengő

    A téli árnyak
    alatt rejtőző kristálydal-varázslat,
    tavasz-varázslat, fehér hóvarázslat,
    s a messzeségben szél-feszítő szárnyak.

    A téli csöndben
    jó menni tavaszt megsejtő örömben,
    sejtő örömben, fehér hó-örömben,
    s gyöngyöt nézni cseppenő tündérkönnyben.

    A téli erdő
    útja már mind új csillagért esengő,
    csillagtavaszért, új égért esengő
    és cseng a szívben szépséghangú csengő.

    A téli varjak,
    tudom, kísérnek és velem maradnak,
    át-átszállnak egén egy régvolt dalnak,
    múlt tavaszán bolondkék pillanatnak.

    Tündérkönny cseppen
    ágak közé lopakodó melegben,
    tavaszmelegben, ébresztő melegben
    – és szól a csengő, egyre bűvösebben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Friedrich Hebbel: Két vándor

    Egy néma barangol a földön.
    Üzent vele az Ég,
    Nem érti ő, amit hoz,
    S akinek szól a titkos
    Izenet, nem látja még.

    Egy süket az Ég szavára
    A földön útra kél,
    Ennek a füle dugva,
    Annak az ajka csukva,
    Míg útjuk egybe nem ér.

    Megszólal akkor a néma,
    A süket is érti szavát,
    Talányát űzi-fűzi,
    Az égi igét kibetűzi
    S mennek Keletre, tovább.

    Hogy e pár egymásra leljen,
    Ember, buzogva kérd!
    Ha kik magukba járnak,
    Egymásra rátalálnak,
    A világ célhoz ért.

    Kardos László fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jorge Luis Borges: Ars poetica

    Nézni a folyót, mely idő meg víz,
    és tudni, hogy az idő is folyó,
    s hogy elveszünk mi is, mint a folyó,
    s az arcok is elfutnak, mint a víz.

    Az ébrenlétről tudni: másik álom,
    mely csak álmodja álmát, s a halál,
    melytől a test retteg, az a halál,
    a minden-éji, mit úgy hívnak, álom.

    Napról, évről érezni, puszta jelkép,
    jelképe csak a napnak és az évnek,
    s a bajt úgy venni, mit hoznak az évek,
    mintha kósza hír lenne, zene, jelkép.

    Halálban álmot látni, s ha az alkony
    jő, benne bús aranyt, ez a költészet,
    szegény és halhatatlan. A költészet,
    mely visszatér, mint a hajnal s az alkony.

    Esténként néha felmerül egy arc,
    ránkvillantja egy homályos tükör,
    a művészet, akár ez a tükör,
    s mit felvillant, a mi arcunk az arc.

    Mondják, Ulysses, unva a csodákat,
    sírt örömében, látva Ithakát,
    a zöldet s jámbort. Ilyen Ithakát
    idéz a művészet, nem a csodákat.

    Olyan, akár a végtelen folyó,
    mely megy s marad, s tükrében ugyanaz
    a Hérakleitosz látszik, ugyanaz
    s mindig más, mint a végtelen folyó.

    Somlyó György fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Elszállnak a lepkék

    Már nincs az égen festék,
    Már nincs a Napnak friss ina
    S gyalogolnak az esték.

    Néha még nincs hat óra
    S már készítjük gyors füleink
    Esti harangozóra.

    Olykor még forr a gőgünk:
    Ejh, mindegy: Élet vagy Halál,
    De éjjel félünk, bőgünk.

    De éjjel újra vesszük
    Életünket és a napot,
    Hogy újból eltévesszük.

    Gondolkozunk, fecsérlünk
    Kevésből, mit az Élet ad
    És azt hisszük, hogy élünk.

    Különös furcsa lángok
    S ezer, bolondos bántalom,
    Jön, ki sohase bántott.

    Valamit tán szeretnénk,
    Pillangó-élet hasonát
    S tűnnek tőlünk a lepkék.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Alekszandr Blok: A démon

    Jöjj, jöjj velem mindent feledve,
    alázatosan és vakon,
    hósziporkás roppant hegyekbe
    ragadlak biztos szárnyakon.

    Szilaj kacajjal szállva szállok
    szédítő mélységek felett.
    A reszketésed, borzadályod
    csak lelkesít majd engemet.

    Ha por-esőt zúdít az éter,
    fejed kóvályog – védelek
    szárnyammal, karom erejével
    megóvlak, úgy szállok veled.

    Fényzuhatagban, vad hegyekben,
    embernemjárta réteken
    tested gyönyörű isten-testem
    égi tüzével égetem.

    Milyen szánalmas, ó, ha tudnád,
    milyen törpe, milyen csekély,
    mily hitvány, hívságos hazugság,
    amit úgy hívsz: vad szenvedély!

    Ha majd elcsöndesül az este,
    s te megbűvölten, szertelen,
    feljebb akarsz repülni egyre
    az izzó égi semmiben,

    én felviszlek, odarepítlek,
    honnan csillagnak láthatod
    a földet, messzinek, kicsinynek,
    s földnek látod a csillagot.

    S megejt, elkábít a varázslat,
    és ámulattól hallgatag
    nézed sok játékos csudámat,
    a furcsa, új világokat.

    Akkor te majd fülembe súgod
    rettegve és erőtlenül:
    Eressz… én meg csak rád mosolygok,
    s meglebbentem szárnyam: repülj!

    Isten-mosolyom láthatatlan
    sugaraiban semmivé
    zsugorodsz, s mint a kő, magadban
    zuhansz a fénylő űr felé.

    Fordította: Lator László

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jékely Zoltán: Párizs kísért

    Verses önéletrajz-töredék

    Most átadom magam a könnyezésnek,
    én, ki eddig úgy ismertem magam,
    hogy ura vagyok az emlékezésnek,
    a szenvedésre inkább boldogan
    tekintek vissza, s mágneses erővel
    bánok a boldogságban telt idővel.

    Multam hűvös fölégetője voltam,
    s talán már holtomig az maradok;
    lóra gondoltam, ha szamaragoltam,
    jelenemtől a múlt elragadott,
    s az életen úgy bukdácsoltam átal
    emlékeim laboratóriumával…

    Párizs kisért, az álombeli öt hét,
    midőn, húszegynehány éves legény,
    megéltem a Montparnasse minden üdvét,
    és táncoltam a világ tetején.
    Párizs enyém volt, s csupa otthonosság,
    nem fájt a távol, s nem vártam a postát.

    Esőköpenyemet félvállra vetve
    ballagtam a Latin-negyeden át;
    s míg kerestem jó Villon lábnyomát,
    várva, hogy egy sarokból tán előlép –
    árnya talán az árnyamat követte –
    Az lett volna a boldogság, dicsőség!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kassák Lajos: Mindenkihez

    Ne kövezzetek meg jó emberek
    ha egyszer rámtaláltok
    nyomasztó emlékeim és nyugtalan vágyaim bozótjában.
    Nem az vagyok én
    akinek ti láttok engem.
    Árnyék és fény
    izzó nyár és fagyos tél
    egyformán eltakar előletek.

    És íme bevallom
    önmagam takarom el önmagam
    nem miattam hanem magamért
    mint az a gyermek aki bújócskát játszik.
    Csak akarnia kell és láthatatlanná válik
    a házban ahol együtt él a családdal
    vagy az utcákon tereken
    ahol az emberek tömegei sodródnak körülötte
    azt hiszi senki se látja
    és játsza együgyu játékait
    önmagával önmagának.

    Így élek és is mintegy kiszakadtan a világból
    s mégis mindenütt jelenvalón.
    Egy szem vagyok a testvéri szeretet füzérében.
    szenvedve mindenkiért
    és harcban mindenkiért
    de sosem mutogatva magam a fórumokon.

    Olyan vagyok ahogyan az elvetett magból kikeltem
    És nem szégyenkezem miatta.
    Tudom jól tiszták a kezeim
    nyelvem nem árulja el barátaimat
    nem felejtem el halottaimat
    s hogy ti másnak láttok engem mint aki vagyok
    ám legyen
    csak arra kérlek benneteket
    jó emberek
    ne kövezzetek meg ha egyszer rámtaláltok
    nyomasztó emlékeim és nyugtalan vágyaim bozótjában.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Ceruzasorok

    Melled alatt tenger lakik,
    abban mosdik fekete hajnal,
    abban mosdik életem, szép dél,
    abban mosdik setét halálom.

    Egyik tenger színe öröklét,
    másik tenger színe örömzöld,
    a harmadik megfejthetetlen.
    Néha haragvó, néha alvó.

    A kutak is elnémultak,
    amikor a folyó mellett
    blúzod sötétben széthúztad,
    s a nagy víz megnézhette melled.

    Hát én mért nem hallgathatok,
    hisz számmal nézlek és eszemmel,
    mikor a semmibe zuhogok,
    s az leszek, láthatatlan tenger.

    Magad, ha lehunyod, ha elhagysz,
    szempillám, barna szirmom elfagy.
    Dús lombom, koronám lehullik,
    magamon tipródhatok holtig.

    Születésedkor hajadat
    szempilláimba beleszőtték.
    Teveled nézem magamat,
    mint embert munka, szerelmet hűség.

    Másokról előbb ruha hullik,
    én belül vetkezem, hogy meglásd,
    milyen is valóban szemem,
    ha nem szürkül benne szorongás.

    Boldog félszben, a nyugtalan állat
    szűkölő békéjével teli
    nézem, ahogy meztelen vállad
    halálom lefegyverezi.

    Le kéne szemhéjamat varrni,
    hajnalod foglya ne legyek,
    száz életet meg kéne halni,
    hogy egyszer ne szeresselek.

    Halántékod nem üti be
    a magány vasa, csak megcsikordul.
    Szádon a tél lehelete,
    az élesre fent fény is kicsorbul.

    Én májusom, májusfa, mályva,
    minek nősz bele éjszakámba,
    mély bányáimban mért világítsz,
    ha hajnalt, s nem vad delet áhítsz?

    Én úgy tudok szeretni,
    hogy magamat el tudom feledni.

    Tél van, a fagyott telkeken
    fák bámulnak az égő gazba.
    Szerelmes, rád gondol kezem,
    mint az almafák a tavaszra.

    Megyek az utcán egyedül,
    puha árnyékod nem simul rám,
    de nyíltan és szemérmetlenül
    szeretkezek veled az utcán,

    bőrödtől megfeszül hasam,
    izzó vassá gyullad a lágyék.
    Teveled, tőled ittasan
    csak ilyen szabadságban járnék.

    Csak az a jó, ha – meztelen lombok –
    zúgunk a nyári förgetegben.
    Csak az a jó, ha – szép száj és homlok –
    nem csitulunk el tehetetlen.

    Csak az a jó, ha – szív és halánték –
    testünk halálig hisz, dörömböl.
    Rajtad kívül nincs más világrész.
    Ha meghalsz, meghibbanok a csöndtől.

    Forrás: Lélektől lélekig