Szegény magyar volt,
Költő volt, senki,
Nem tudott élni,
Csak énekelni.
Nem volt rossz, sem jó,
Csak ember, fáradt,
Várt, várt és nem lelt
Soha csodákat.
Mély szürkeségben
Színeket látott,
Magyar volt, költő:
Átkozott, áldott!
Forrás: Szeretem a verseket
Elmegyünk, elmegyünk, messzi útra megyünk,
messzi út porából köpönyeget veszünk…
Nem egyszáz, nem kétszáz: sokszáz éves nóta.
Így dalolják Magyarhonban talán Mohács óta.
Véreim! Véreim! Országútak népe!
Sokszázéves Nagypénteknek
soha sem lesz vége?
Egyik napon Tamás vagyunk,
másik napon Júdás vagyunk,
kakasszónál Péter vagyunk.
Átokverte, szerencsétlen
nagypéntekes nemzet vagyunk.
Golgotáról Golgotára
hurcoljuk a keresztfákat.
mindég kettőt, soh’se hármat.
Egyet felállítunk jobbról,
egyet felállítunk balról,
s amiként a világ halad:
egyszer jobbról, egyszer balról
fölhúzzuk rá a latrokat.
Kurucokat, labancokat,
közülünk a legjobbakat,
mindég csak a legjobbakat.
Majd, ahogy az idő telik,
mint ki dolgát jól végezte:
Nagypéntektől Nagypéntekig
térdelünk a kereszt alatt
húsvéti csodára lesve.
Egyszer a jobbszélső alatt,
másszor a balszélső alatt,
éppen csak hogy a középső,
az igazi, üres marad.
Nincsen is keresztfánk közbül,
nem térdel ott senki, senki.
A mi magyar Nagypéntekünk
évszázadok sora óta
évszázadok sora óta
ezért nem tud Húsvét lenni.
Így lettünk országút népe,
idegen föld csavargója,
pásztortalan jószág-féle.
Tamással hitetlenkedő,
kakasszóra péterkedő,
júdáscsókkal kereskedő.
Soha-soha békességgel
Krisztus-Úrban szövetkező.
Te kerülsz föl? Bujdosom én.
Én vagyok fönt? Bujdosol Te.
Egynek közülünk az útja
mindég kivisz idegenbe.
Bizony, jól mondja a nóta,
hogy elmegyünk, el-elmegyünk,
messzi nagy útakra megyünk.
Messzi nagy útak porából
bizony, köpönyeget veszünk.
S ebben a nagy köpönyegben,
sok-sok súlyos köpönyegben
bizony pajtás, mondom Néked:
rendre, rendre mind elveszünk.
(Bajorerdő, 1947)
Forrás: Lélektől lélekig
„Soha ne vedd magától értetődőnek, hogy valaki melletted van.”
Forrás: általánosan idézett gondolat
A titok néha mélyen megbújik
de te ne add fel, s rátalálsz
utad során egy hűséges társra,
s nem lesz több hamis vallomás.
Ha kitaláltad önmagad titkát,
s nem rejti maszk már lényeged,
valami tiszta, csillogó fénytől
ragyog majd mindig a két szemed.
Széthull a fény, és nyalábján végre
mosoly születik arcodon,
s e néma, szégyenlős biztatásra
fénycsókot lehel az ajkadon.
Feltárul – ahogy az első csókra –
a rejtőzködő, nagy titok,
s szelíden súgja, alig hallod:
E fénylő, tiszta, derűs világban
lehulló álarcod mögül
felderül valódi, tiszta éned,
és lágy dal fakad ott legbelül.
Gyönyörű dal szól, s mindenik dallam
neked szól, rólad mesél:
önmagad mélyén hallgató lényed
dalolja halkan: ez vagyok én…
Forrás: Lélektől lélekig
Ablakomba szürke este könyökölt.
Úgy osont el a Nap szinte titokban,
egyik pillanatban még fent tündökölt,
majd itt ültem már, sápadt alkonyatban.
Borúsan bólogató barna ágak
kukkantanak be az álmos üvegen.
Bent a szekrények ásítozva állnak,
s falhoz dőlve merengnek rég üresen.
A szőnyeg kusza árnnyal takarózik.
Bársonyos testén néhány furcsa rajzolat…
Lámpáért nyúlnék, de nem akaródzik
még elűzni az ákombákomokat.
Puha csend van. Halkan zümmög a gépem.
Mint macska, dorombolóan hízeleg.
Míg rám szakad az este, egyre nézem
képernyőjén a rőt-arany képeket.
Ülök a fakó, bús fénytelenségben.
A billentyűket, lásd, vakon keresem.
Szavak gyűlnek…oly idegennek érzem,
hogy közben a színes fotókat lesem.
Mint az este, úgy szakadt rám a magány.
Az izzó képekről átsüt valami:
szerelmet, érzelmet idéz valahány…
S én mit érzek? Nem tudom megvallani…
Forrás: Lélektől lélekig
A selyem,
Mit selyemgubóról fejtenek le fénylőn, lágyan,
Nem olyan selymes mint az arcod.
Az ének,
Mit trillázó pacsirta zeng bele a tavaszba,
Nem olyan édes mint a hangod.
A napfény,
Mi nyári reggelen szikrázik végig a mezőkön,
A mosolyodnak halovány árnya,
S a könnycsepp,
Mi végig harmatozza,
Az egek tiszta zokogása.
Forrás: Lélektől lélekig
Perceim áradók
és fénylők, mint a víz;
elfogadom a jót,
vele a rosszat is.
Megköszönöm a vad
hajnalt, a lágy delet,
Megköszönöm a szád,
s két tündöklő szemed.
Mindig csak így legyen,
hintsék be csókjaid
megszegett életem
elfolyó napjait.
A teled telem,
a nyarad nyaram
és boldog leszek,
ha mindig így marad.
Mosolyod sugarát
ha már nem ihatom,
találjak újra Rád,
egy másik csillagon.
Forrás: Lélektől lélekig
„Semmi sem képes oly magasra nőni és oly mélyre hullani, mint az ember.”
Forrás: Lélektől lélekig
„Amikor azt mondod: ‘Feladom!’, gondolj arra, hogy ilyenkor másvalaki azt mondja: ‘Egek, micsoda lehetőség!”
Forrás: Lélektől lélekig
Vak voltam már és dermedt zűrzavar,
s falba léptem, – s ajtót nyitott a fal!
S láttam, történnek néha jó csodák,
amikért élni érdemes, tovább
botladozni máson s magamon át,
egyszerre sírva s egyszerre kacagva,
emberi sorsom hálásan fogadva,
mint égi kedvest, aki ha kiválaszt,
akkor szeret igazán, ha kifáraszt,
Vak voltam már, hitetlen zűrzavar,
s falba léptem s ajtót nyitott a fal,
nyílt az ajtó és nyíltak jó csodák
s én boldogan botladoztam tovább
idegen romokon s magamon át
s nem félek már, hogy újból elveszítsen:
két kezével egyszerre tart az isten
s ha azt hiszem, hogy rosszabb keze büntet,
jobbja emel, és fölragyog az ünnep.
Forrás: Lélektől lélekig
