Szerző: Mária Németh

Diadalív a képzeletem.
Elvonul alatta az Élet.
Vonul a modern kereskedelem, autók, teherkocsik,
Vonul a hagyomány, ruhaként hordja egynémely csapat,
Vonul mindahány népréteg, és vonul minden életstílus,
S mikor a Diadalív árnyékába érnek,
Egy pillanatra nekik adom a dicsőséget,
Hogy fürödjenek valamiféle diadalban,
Így lesznek egy percre aprók és hatalmasak.

Képzeletem Diadalíve,
Egyik ága Istenen nyugszik, a másik
A hétköznapok közepében (hol közösek közhelyeink),
Az állandó robotban, a futó benyomásokban,
A rebbenő szándékokban, mik meghalnak mozdulat helyett.

És ott vagyok én: képzeletemen kívül és fölött,
Mégis benne és részeként,
Ki győztesen pillantok le a Diadalív magasából,
Ki elvonulok, és vagyok az ív maga,
Ki magasból nézem a vonulást büszkén,
Szépen és hatalmasan.

De amikor mindent színről színre látok,
Akkor egyenesből körbe fordul,
Maga körül kezd forogni,
És eltűnik a Diadalív, a vonulókkal egybeolvad,
És érzem, én vagyok az ív, és mind a tér, amit egybefog,
És én vagyok minden ember, ki elvonul,
És minden vonuló jövője én vagyok,
És mindenki én leszek, ki jönni fog még,
És mindenki én voltam, ki maga mögött hagyott.
Érzem ezt, és ezt érezve egyre inkább
Én vagyok az ív tetején álló szobor,
Ki nézi odalent
Az elvonuló mindenséget.
De a Világmindenség is én vagyok,
Én vagyok az alany és a tárgy,
Én vagyok a Diadalív és az Utca,
Magammal ölelem át, kötöm hurokba és oldozom el magam,
Lenézek magamra és nézem fenn magam,
Elvonulok saját árnyékom alatt, mindkettő én vagyok,
Transzcendens vagyok és hiánytalan,
Megalkotom Istent egy diadalív
Büszke építményében, mely a világot uralja,
Egy diadalívben, mely azoknak épült
Kik megéreznek minden érzést,
És amely minden érzés érzésének állítatott.

Költészet, mely mozgás és lendület,
Szédület és robbanás,
Költészet, mely sebesség és szenzáció,
Mely tűzfolyóba meríti fantáziám,
Mely lávatóban mosdat, fényvulkánban fürdet!

Forrás: Lélektől lélekig