Szerző: Mária Németh

  • Kányádi Sándor: Hallgat az erdő

    Hallgat az erdő,
    csöndje hatalmas;
    mohát kapargat
    benne a szarvas.

    Mohát kapargat,
    kérget reszelget.
    Szimatol, szaglász,
    cimpája reszket:
    ura a két fül
    minden kis nesznek.

    Hallgat az erdő,
    csöndje hatalmas;
    kujtorog benne,
    éhes a farkas.

    Éhes a farkas,
    éhében vesz meg.
    Szimatol, szaglász,
    horpasza reszket:
    ura a két fül
    minden kis nesznek.

    Hallgat az erdő,
    kajtat a farkas;
    kérődzik csendben
    s fülel a szarvas.

    Hopp, most az ordas
    orrát lenyomja,
    s fölkapja menten:
    rálelt a nyomra!

    Szökken a farkas,
    megnyúlik teste,
    szökken, de éppen
    ez lett a veszte.

    Roppan a hó, s a
    száraz ág reccsen,
    ágyúlövésként
    hallszik a csendben.

    Roppan a hó, s a
    száraz ág reccsen,
    s már a szarvas sem
    kérődzik resten:
    ina, mint íjhúr
    feszül és pendül,
    teste megnyúlik:
    futásnak lendül.

    Nyelvét kiöltve
    lohol a farkas,
    messze előtte
    inal a szarvas.

    Zúzmara, porhó
    porzik a fákról,
    menti a szarvast
    csillogó fátyol.

    Horkan a farkas,
    nyüszít és prüszköl,
    nem lát a hulló,
    porzó ezüsttől.

    Nyomot vét. Kábán
    leül a hóba,
    kilóg a nyelve,
    lelóg az orra.

    Hallgat az erdő,
    üvölt a farkas.
    Kérődzik csendben
    s fülel a szarvas.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: LEHET

    hogy jó egyáltalában nem vagyok,
    csupán tehetségtelen-rossz, vagy gyáva-rossz,
    vagy rest a rosszra, hitetlen a rosszban?
    Végül is
    lehet, hogy mindegy. Hogy csak ennyi számít:
    a bárány meg a rossz farkas
    közös mezőn időzget s nem történik gonosz tett.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Safárik Gabriella: Kék végtelen

    Kerestelek égen és földön – kerestelek magamban
    S jönnek zuhogások esőlábon
    Vihar játszik szél hegedűjén hattyúdalt
    Lélek megfeszült húrjait pengeti hullámverés
    Vándorolnak víz alatti kék világban
    várakozás jéghegyei
    Ringató figyelemmel nézi a tenger
    a piciny vízcsepp csöppnyi kezét
    Végigsimítja magányos remegését
    Hiszi – van még holnap
    Csak tévedés hangja dobott hurkot
    elzuhanó szónak
    S jönnek-jönnek – potyognak a cseppek
    Menetelnek – mint Anyjához a gyermek
    Már patakokká válnak – patakok csordogálnak
    tenger végtelen keblére
    Téged sírnak az egek
    Téged sír ezer csepp kékje
    Beléd vágynak olvadni
    patakokban folyó tengerkönnyek
    S nem találnak –
    S nem talállak…
    Nem találom a nyomaidat
    a parti homokban többé
    Pedig kőbe véstem minden mozdulatod
    Megyek bele a végtelen kékbe
    Megyek életed tengerébe
    szeretni Téged…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kamarás Klára: Dalolj Rigó

    Dalolj rigó!
    Ha úgy érzed, nehéz az életed,
    mert senki nem hallgatja éneked,
    meghalt a vágy, kihűlt a szerelem,
    akkor gondolj rám és dalolj nekem!
    Füledbe súgom halkan: élni jó…
    Dalolj rigó… dalolj nekem rigó…!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Ki dallá lesz

    Ki dallá lesz, az már örökre
    az igazsággal csendül össze,
    bármily hamisan intonálnák
    azok is, akik kitaláták.

    Ki dallá lesz, az nemcsak dallam-
    íveket jelent, öt vonalban
    rögzített halk melódiákat,
    melyek szelíden szerteszállnak,

    hanem jelenti a reménység
    törvényerőre emelését,
    amelytől nem tágít a nemzet,
    amíg fiai énekelnek.

    Ki dallá lesz, fölzeng az égre,
    elnémul minden földi vétke,
    még a becsületére száradt
    szeplők is hangjegyekké válnak…

    Ki dallá lett, immár legyen dal,
    meghalhat – ámde el sosem hal,
    az Úristen füléig harsan
    a valóságnál igazabban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kamarás Klára: Vigasztalás

    Ne szólj! Ne sírj!
    Az álmok,
    a gondolatok úgyis megmaradnak.
    Nem tartozol senkinek… senkihez.
    Adósa nem vagy másnak,
    csak magadnak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: Canto

    Titok a rózsa.
    Aki firtatja – talmi a tudása.
    Ki csak csodálja: az a tudósa.
    A rózsa: rózsa.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Miattatok

    Maradt még bennem valami,
    ami szerethető?
    Vagy lelkemnek jobbik felét
    megette az idő,
    és mára már csak az maradt,
    mi kőkemény, rideg,
    amit az idő sem bolond
    rágatlan enni meg?

    Ha így van, nem büntethetem
    magammal azt, aki
    tűrhetőbb változatomat
    sem könnyen bírta ki,
    egén felhő miért legyen,
    ki nap-féléje volt?
    Tűzben a gyémánt szén leszen,
    akármilyen csiszolt.

    S versekkel tudhatok-e így
    táplálni másokat?
    Kipergett zsákomból – amit
    adnék – a búzamag.
    De esküszöm: miattatok
    megkeresem, ha van
    lelkemnek olyan szeglete,
    mely még árnyéktalan.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pessoa / Álvaro de Campos: Diadalív a képzeletem

    Diadalív a képzeletem.
    Elvonul alatta az Élet.
    Vonul a modern kereskedelem, autók, teherkocsik,
    Vonul a hagyomány, ruhaként hordja egynémely csapat,
    Vonul mindahány népréteg, és vonul minden életstílus,
    S mikor a Diadalív árnyékába érnek,
    Egy pillanatra nekik adom a dicsőséget,
    Hogy fürödjenek valamiféle diadalban,
    Így lesznek egy percre aprók és hatalmasak.

    Képzeletem Diadalíve,
    Egyik ága Istenen nyugszik, a másik
    A hétköznapok közepében (hol közösek közhelyeink),
    Az állandó robotban, a futó benyomásokban,
    A rebbenő szándékokban, mik meghalnak mozdulat helyett.

    És ott vagyok én: képzeletemen kívül és fölött,
    Mégis benne és részeként,
    Ki győztesen pillantok le a Diadalív magasából,
    Ki elvonulok, és vagyok az ív maga,
    Ki magasból nézem a vonulást büszkén,
    Szépen és hatalmasan.

    De amikor mindent színről színre látok,
    Akkor egyenesből körbe fordul,
    Maga körül kezd forogni,
    És eltűnik a Diadalív, a vonulókkal egybeolvad,
    És érzem, én vagyok az ív, és mind a tér, amit egybefog,
    És én vagyok minden ember, ki elvonul,
    És minden vonuló jövője én vagyok,
    És mindenki én leszek, ki jönni fog még,
    És mindenki én voltam, ki maga mögött hagyott.
    Érzem ezt, és ezt érezve egyre inkább
    Én vagyok az ív tetején álló szobor,
    Ki nézi odalent
    Az elvonuló mindenséget.
    De a Világmindenség is én vagyok,
    Én vagyok az alany és a tárgy,
    Én vagyok a Diadalív és az Utca,
    Magammal ölelem át, kötöm hurokba és oldozom el magam,
    Lenézek magamra és nézem fenn magam,
    Elvonulok saját árnyékom alatt, mindkettő én vagyok,
    Transzcendens vagyok és hiánytalan,
    Megalkotom Istent egy diadalív
    Büszke építményében, mely a világot uralja,
    Egy diadalívben, mely azoknak épült
    Kik megéreznek minden érzést,
    És amely minden érzés érzésének állítatott.

    Költészet, mely mozgás és lendület,
    Szédület és robbanás,
    Költészet, mely sebesség és szenzáció,
    Mely tűzfolyóba meríti fantáziám,
    Mely lávatóban mosdat, fényvulkánban fürdet!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kamarás Klára: Mint fák a szélben

    A dombtetőn a ház előtt
    két roskatag fa. Összenőtt,
    hatalmas kettős korona,
    mint életünk sok ág-boga…

    Milyen szél tűzte őket egy halomra?
    A csíraébresztő tavaszi pompa
    ideje véget ért.
    Ki nő nagyobbra, virít szebben?

    • vívtak együtt és egymás ellen
      fényért, esélyért, életért.
      …És ág törött, gallyak szakadtak,
      mikor viharban összecsaptak…
      …de mégis támasz, mégis társ az,
      akit a sorsod melléd választ…

    Most mintha azt zúgnák szélben:

    • Vigyázz!
    • Vigyázok…
    • Érted s értem…!
    • Ha te kidőlsz, nekem is végem…

    Forrás: Lélektől lélekig