Szerző: Mária Németh

Azt mondod, hogy én jó vagyok,
És könnyű nekem, mondja hozzá sóhajod.
Hogy én vagyok a szerencsés kivétel,
A fekete hollók közt a fehér,
Hogy jól jártak a csillagok fölöttem,
Amikor megszülettem,
És ezért nekem érthetetlen
A keserűség, a bukás, a kétely,
A rossz, a bűn, az ádáz, a kegyetlen
Szenvedély.

Tudod, mit hoztam?
A részességet minden rosszban:
A hét főbűn és hétszer-hét egyéb
Mellékbűnöcskék mind bennem tanyáznak
Az első óra óta otthonosan,
Hogy megízleltem kegyetlen kegyét
A boldogtalan ésszel-akarásnak.
Tudod, mit hoztam
Az ismeretlen örökségeként?
Idegszálakból épült kényes ént,
Nem is egyet, nem is kettőt, de százat.
Egy részük szundikál és baljós arccal ásít,
De hánykolódik és morog a másik,
Mint a kitörni készülő rabok.
És jönnek sirokkós napok,
Hogy ordít valamennyi s a börtönrácsra lázad
És fenyegeti csóvával a házat.

És én egy vagyok minddel.
Ha lelkembe tekintel,
Magadra köztük hamar rátalálsz,
És a többi kavargó én között,
Amelyeken szemed fölütközött.
Amik neked különség és kivétel,
Magára lelne kutató szemével,
Visszatükrözött életével
Vagy hét-embernyi más.

Hát én ne értenék?
Amikor ez az egy a küldetésem,
Hogy az embereket megértsem,
Hogy legyek a kristályszem tófenék,
A hét forrásból gyöngyöző,
Eget és embert visszatükröző!

Hétszerhét-színű szivárvány vagyok,
De ez a sok szín úgy-úgy összekavarog,
Hogy messziről: egy és fehér.
Te jónak hívsz ezért?
Fehér összhang, harmónia:
Attól fehér – úgy gondolod – a lelkem.
Nyugodt egyensúly, megbillenthetetlen,
Ez volna bennem. – Ó elérhetetlen
Isteni összhang, ki lakol egekben,
Bírhat-e téged az emberfia?
Én nem tudom. De akik itt a földön
Viselik ezt az angyali ruhát,
Azok fehérét én már fel nem öltöm:
A kisgyerekek és nagy ostobák.
Az együgyűek, szentek és nem-szentek,
A még-nem és a már-nem emberek.
De akiben forr ész és képzelet
És zsong a vér és borzong az ima
Az nem ismer zajgás-nélküli csendet.

Tudod, mi az emberharmónia?
Megmondom a magam harmóniáját.
Képzelj el vaskaput, melynek kívül, belül
Két mindenképp egyforma erejű
Haragos ember nekiveti vállát,
És úgy feszítik, úgy megráncigálják,
Hogy majd megpattan izom és halántok.
Egy pillanatnyi pillanatra
Engedjen egyik konok akaratja:
Pattan a zár és szakadnak a pántok,
És zuhanás lesz és emberhalál.
Ez a kapu az én harmóniám,
És most képzelj el a két oldalán
Kötélnyi izmú óriásokat,
Nem is kettőt: két vállközös hadat, –
Jaj, ha az egyik lankadni talál!

De te azt mondod: minek a verejték?
Ez a konok vívódás mire jó?
Aki erős, hadd fújja el a gyengét,
Pusztuljon, ami pusztulni való.
Mért nehezíteni az életet?
Aki egyszer igenre született,
Az meg se lássa a nemet,
És akinek tagad a vére:
A mindenség merev szemére.
Daccal nézzen farkasszemet.

Ó, milyen édes volna menni,
Amerre szívem mondaná: eredj!
Előre, bátran, mint a kisgyerek,
Amerre húz a napmeleg,
Amerre a madár csereg,
Amerre a szellő futos,
És lenni jó vagy lenni rossz,
De lenni egy!

Kicsorduló kedv és fitos szeszély
És pillanat amit beszél,
Amit rendel korbácsos szenvedély,
És amiért vonít a vér:
Ártatlanul azt tenni csak,
Szép kisgyereknek lenni csak,
Csorgó gyümölcsöt enni csak,
És minden másra lenni vak!

Vagy lenni, mint a puszták remetéi,
Vadakkal hálni, gyökerekkel élni;
Ciliciummal, szeges ostorokkal
Harcolni testtel, rontó démonokkal,
Virrasztó bőjttel, imával elölni
Mindent ami test, mindent ami földi,
A szeretetnek tüzében elégni:
Élni csak annak, ami bennem égi!

Kemény beszéd?
Megborzongatja az ember szívét?
Mégis, még az is könnyebb lenne annál,
Mint kisebbé konyulnom enmagamnál.
Oly gyenge, olyan nyomorult vagyok,
A magam súlya nehezétől
Majdcsakhogy összeroskadok,
És mégis: elejétől
Egy töméntelen törvény virraszt bennem:
Nekem nem szabad és én nem tudok
Csak egyikemnek lennem.

Lásd,
Nekem ezt a hét szilaj óriást
Kell egy igába vennem.
Én nem tudom, van-e a földön jóság,
És harmónia van-e idelenn,
De a szépség és az erő: valóság
És gyönyörűség: ez a küzdelem!
Fönntermeni a hetes fogaton,
Amikor szilaj hét-sörénye-rázva
Már-már rohanna széjjel a világba,
Megállani fönn, a kemény bakon,
Csuklód körött a gyeplők csókja forrva
Belevágni a pataverte porba,
Izzó küllőn, tajtékos zabolával,
Ostoraid fennvijjogó dalával
Szállni, amerre lelked vágya lendül,
És érezni, hogy új erők ragadnak
És átadni magadat a végtelenbül
A végtelenbe sodró Akaratnak.

Forrás: Lélektől lélekig

Sik Sándor, idézet