https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Petőfi Sándor: A felhők

    Ha én madár volnék: örökké
    A felhők közt szállonganék.
    Ha festő volnék: egyebet sem,
    Csupán felhőket festenék.

    Ugy kedvelem én a felhőket!
    Megüdvözlöm mindegyiket
    Érkeztekor, s elmondom néki
    Távoztakor: isten veled.

    Oh nékem olyan jó barátim
    E tarka égi vándorok.
    Ugy ismernek már, hogy talán még
    Azt is tudják, mit gondolok.

    Oly sokszor néztem én őket, ha
    Szép halkan szenderegtenek
    A hajnal és az alkony keblén,
    Mint ártatlan kis gyermekek.

    És néztem őket, hogyha jöttek
    Mint haragos vad férfiak,
    Hogy a viharral, e zsarnokkal,
    Élet-halálra vívjanak.

    És néztem, hogyha virrasztott a
    Beteg ifjú, a holdvilág,
    S ők halvány arccal ezt, miként hű
    Lyánytestvérek, körűlfogák.

    Láttam már minden változásban,
    Melyen csak általmentenek;
    S akármikor s akárhogy látom,
    Mindég egyformán tetszenek.

    Miért vonzódom úgy hozzájok?
    Mert ők lelkemnek rokoni,
    Mely mindig új s új alakot vált
    S mégis folyvást az egykori.

    Lehet még másban szinte hozzám
    A felhőt hasonlítani:
    Vannak neki, miként szememnek,
    Könyűi és villámai.

    Pest, 1847. február

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: A meséről

    A meséhez mennyi unalom kell,
    hogy a boszorkányos madarak
    röppenjenek izgatott seregben
    s aprót-nagyot mulattassanak.

    A meséhez mennyi szánalom kell,
    mennyi gyűlölet és sérelem,
    hogy a gonosz mind pokolba vesszék,
    a jó végül győzelmes legyen.

    A meséhez mennyi bizalom kell,
    hogy kavics-mód sok legyen a kincs,
    és a mondott rózsa illatozzék,
    és nyisson az álmodott kilincs.

    A meséhez mennyi félelem kell,
    kályha mellett, hol semmi veszély,
    minden zugból manó leskelődjék,
    torkot tátson odakinn az éj.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Harc az ünnepért

    Magányom szétnéz, szól és szava büntet:

    – Ahová én belépek, legyen ünnep,
    térdeljen porba, ki hozzám beszél,
    jó szavam: koldusnak vetett aranypénz,
    örüljön, ki ellenségem lehet,
    szivemben vad gőg a szeretet is,
    örvénybe lépek józan, dacos ésszel,
    nem fáj, ha tűzön éget a gonosz,
    lesen felebarátom feleségét,
    esti szeretőm délre feledem,
    vagyok magamban és másban hontalan,
    mindent tudok, aranyat s gyöngyöket
    old fel boromban a gazdag jövő
    és mindig győztes, mindig sérthetetlen
    megmaradok magamnak, érthetetlen
    magasság, melynek némasága ünnep.

    Ahová lépek, mégis minden büntet:

    letérdelek a köszönők elé,
    aranypénzként őrzöm más jó szavát,
    ellenségemet fölfegyverzem,
    büszkeségem gyámoltalan bilincs,
    koldusok közé viszem ágyamat,
    menekülök a szúnyogok elől
    és mindenkit magamban hurcolok,
    semmit se tudok, fuldokolva szívom
    a levegő képzelt pénz-tőgyeit,
    elhúzódom a mulatók közűl
    s némán esengek vissza a világba
    és magamnak is mindig érthetetlen,
    sohse leszek már többé sérthetetlen,
    mert a vezeklés kívánt kínja büntet.

    És így lett mégis, így lesz minden ünnep:

    vak voltam már és dermedt zűrzavar,
    s falba léptem, – s ajtót nyitott a fal!
    S láttam, történnek néha jó csodák,
    amikért élni érdemes, tovább
    botladozni máson s magamon át,
    egyszerre sírva s egyszerre kacagva,
    emberi sorsom hálásan fogadva,
    mint égi kedvest, aki ha kiválaszt,
    akkor szeret igazán, ha kifáraszt.
    Vak voltam már, hitetlen zűrzavar,
    s falba léptem s ajtót nyitott a fal,
    nyilt az ajtó és nyiltak jó csodák
    s én boldogan botladozom tovább
    idegen romokon s magamon át
    s nem félek már, hogy újból elveszítsen:
    két kezével egyszerre tart az isten
    s ha azt hiszem, hogy rosszabb keze büntet,

    jobbja emel, és fölragyog az ünnep.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Farkasrét

    I.

    Másvilág

    Gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű
    ez a föld, ez az ég, meg a domb,
    ahol heverek;
    zöld szálak előttem: a fű ring,
    a lepke, a nap, gyönyörű mind;
    virágok arca mögött a táj
    idevillog a bokrok alatt,
    nézem, a szöcske merre száll,
    nézem, a hernyó hogy harap.

    Harap a szív is odabent
    s harapja szomjuság;
    a szem kószál, örök gyerek,
    de a lélek befele rág.
    Úgy kellene, kellene, kellene már
    valami nyugalom, valami
    gyönyörű feledés,
    amelyben ujra örűlhet a
    csalódás és keresés!

    Gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű
    minden odaki;
    szemem madárként járja a fényt
    s a színt csokorba köti.
    Mi a hegy, vagy az ég neki?
    Mintha csak odanyujtanám, vagy
    mintha egész elválna, el:
    leszalad játszva a völgybe s az ég
    kék rétjén hosszan elhever.

    Kint szép a világ: Másvilág!
    Tűzcsipke a napban a rongy!
    Bent sorvadoz a perzselő
    szomoru, szomoru szomj.
    Halott a szépség idebenn.
    Igazi vigasznak már csak a
    halál lehetne elég;
    de mit ér a halál nyugalma, ha
    nem érzem majd gyönyörét?

    Kábúlt, pirosfekete bogarak
    hevernek a bodza fehér
    virágernyőjén, lelküket
    altatja nehéz, buta kéj.
    Kis testvéreim, nektek is
    szomorú volt az ég, a föld?
    Unt gyászt fed minden tarka kép?
    Nem fény a fény, nem zöld a zöld,
    s a Másvilág csak kifele szép?

    Bár volnék részeg, mint virág-
    sírjukban a bogarak itt;
    vagy tudnék sírni, mint a gyerek,
    aki sír és ujjászületik!
    A fekete ég kibőgi magát
    s utána ragyog a csend:
    de lesz-e megint gyönyörű, gyönyörű
    a hegy meg a lepke, az ég meg a fű
    s az egész világ odabent?

    II.

    Virágok közt

    Csupa virág a hegyoldal
    csupa virág a hegy,
    a nyár csillagszemü népe
    csókolja a térdemet.

    Szöcskék rebbennek; a lepke
    lila szirmon kis lila láng;
    száraz kóró a kezemben,
    nyakazom a csalánt.

    A virágok törpe népe
    oly gyönge, alázatos:
    bókol, ha nem éri a lábam,
    törik, ha rátapos.

    Ugye, óriás vagyok én itt?
    – mondjátok, gyerekek!
    És mégis én, az ember,
    búcsúzom tőletek.

    Ti vagytok az örök élet,
    ti vagytok a föld szemei,
    melyekkel a fekete
    isten a napot nézegeti.

    A vak isten a fekete mélyből
    maga fölé kilát,
    látja, hogy elszakadtam
    s lettem külön világ.

    Virágok, az én világom
    be magányos, be kicsi!
    Még itt vagyok; de jön egy nyár,
    s kibujtok, föld szemei,

    kinéz veletek a vak föld,
    az élő, isteni por,
    s megviszitek ősszel a hírt, hogy
    már nem vagyok sehol.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Goethe: Idézet

    „Három nehéz dolog van a világon:
    Úgy mondani igazat, hogy senkinek ne fájjon…
    Úgy mondani kellemest, hogy hízelgés ne legyen…
    És úgy érvényesülni, hogy senkit se tapossunk el.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Az Egy álmai

    Mert te ilyen vagy s ők olyanok
    és neki az érdeke más
    s az igazság idegállapot
    vagy megfogalmazás
    s mert kint nem tetszik semmi sem
    s mert győzni nem lehet a tömegen
    s ami szabály, mind nélkülem
    született:
    ideje volna végre már
    megszöknöm közületek.

    Mire várjak még tovább, a jövőt
    lesve alázatosan?
    Fut az idő, és ami él,
    annak mind igaza van.
    Én vagy ti, egyikünk beteg;
    és mégse nézzem a fegyvereket,
    hogy szeretet vagy gyűlölet
    közelít-e felém?
    Ha mindig csak megértek,
    hol maradok én?

    Nem! Nem! nem bírok már bolond
    szövevényben lenni szál;
    megérteni és tisztelni az őrt
    s vele fájni, ha fáj!
    Aki bírta, rég kibogozta magát
    s megy tőrök közt és tőrökön át.
    Ketten vagyunk, én és a világ,
    ketrecben a rab,
    mint neki ő, magamnak én
    vagyok a fontosabb.

    Szökünk is, lelkem, nyílik a zár,
    az értelem szökik,
    de magára festi gondosan
    a látszat rácsait.
    Bent egy, ami kint ezer darab!
    Hol járt, ki látta a halat,
    hogyha a háló megmaradt
    sértetlenűl?
    Tilalom? Más tiltja! Bűn? Nekik,
    s ha kiderűl!

    Bennünk, bent, nincs részlet s határ,
    nincs semmi tilos;
    mi csak mi vagyunk, egy-egy magány,
    se jó, se rossz.
    Rejtőzz mélyre, magadba! Ott
    még rémlik valami elhagyott
    nagy és szabad álom, ahogy
    anyánk, a végtelen
    tenger, emlékként, könnyeink
    s vérünk savában megjelen.

    Tengerbe, magunkba, vissza! Csak
    ott lehetünk szabadok!
    Nekünk többé semmit sem ad
    ami kint van, a Sok.
    A tömeggel alkudni ha kell,
    az igaz, mint hamu porlik el;
    a mi hazánk az Egy, amely
    nem osztozik:
    álmodjuk hát, ha még lehet,
    az Egynek álmait!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: A meghitt perc

    Édes emléked, mintha szigetek
    rajzanának, úgy vibrál: alig érzem,
    már megszületik valahol a térben
    a kép, megszületsz. A húnyt szemeket,
    talán nem is azokat szereted,
    inkább a látó csöndet. Szenvedély? Nem,
    nem az hoz vissza (vagy az is, de mégsem
    legtöbbször); a nyugalom rejteget
    legárulóbban, legjátékosabban,
    mint most is, a meghitt perc, óh, hisz abban
    volt részünk legkevésbé! Száz alakban
    jössz ilyenkor, uj tündérem, te, régi:
    fényköd leng, s tudom, mögűle te lépsz ki…
    (Csak nem szabad egészen odanézni!)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Beney Zsuzsa: Tündérfelelgető

    Hol a lakásod?
    Gyökér, lomb alatt,
    ágak között, fény és árnyék
    gerendarácsa alatt.

    Mi az ételed?
    Méz a napból, só a dérről,
    dió és cseresznye,
    hajnali kalács.

    Barátod van-e?
    A tűzlobogás,
    holdas lányok, naplegények,
    odalent a tófenéken
    a kőkoronás.

    Ágyad ki veti?
    Azt maga Tél –
    párnám a hó.
    Ezüstös szellő, jégfodrú szellő
    a takaró.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hajnal Anna: Bizalom

    Biztos bizalom és szorongás
    váltják fel egymást hű szívemben:
    engem te százszor megpróbálhatsz,
    élet, megbízhatsz gyermekedben.

    Szeretlek én! Zúgó platánok
    fejük csóválják nagy egedben,
    éji felhőid vonulása
    itt tükröződik hű szivemben.

    Ezer év múlva, mint ma éjjel,
    vad tücskök zengnek szerelemben,
    s én szólok hozzád a világba-
    szóródott porban, hű szivemben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Keresztes Ágnes: Túlélő tárgyaink

    Van egy tányérom Zsolt és Mária
    nagyszüleim ebédlőasztaláról.
    Pereméből hiányzik egy darab,
    és egyébként is végig van repedve,
    de nem tört ketté,
    hanem túlélt két világháborút,
    fosztogatást
    (amikor hol a megszállók raboltak,
    hol a helybéliek),
    államosítást,
    kótyavetyét.

    Túlélő tárgyaink
    sodrában az időnek
    minden történelmi hajótöréskor
    a partra itt-ott vaktában vetődnek,
    nem értékük, csak véletlen szerint
    öröklődnek tovább emlékeink.

    Harminchat panel négyzetméteren
    két évszázad lakik együtt velem,
    számítógépem fölött a falon
    bekeretezve lóg egy alkalom:
    1844 Zum Namen Fest
    (a képen hűtlen kígyó, hű kutya,
    szomorúfűz, nefelejcs, rózsatő),
    rég elporladt kéz gyöngyhímezte ezt.

    Forrás: Lélektől lélekig