Mostanában megint későn jövök
haza, éjfél és egy között,
s vitáim, s veszekedéseim dühét itt csitítom
olcsó cigarettával a Lánchídon,
meg csönddel, halszaggal, mit nyugtatóul lövell
a víz, végtelenül és közönyösen.
De tegnap a vaszuhatag, kőrengeteg között
hideglelősen fölrítt egy tücsök,
a cső-, kábeláradatban szemfájdító zene,
hogy agyam és szám lekaszált szénák szagával lett tele,
s honvággyal teutánad.
És mozdultam is tovább, hiszen kit érdekel
ha megnő a magány és magának énekel.
De meg kellett állnom, mert ott is csak egyre rítt,
ríddogált egy tücsök, egy másik, mondta ciripeit,
és túlnan is, már Budáról, csak úgy, mintha a híd
csupa tücsök lenne, csupa száj, csupa síp,
vagy szív, mert föntről is fújták, mintha a lekaszált
csillagok közül vert, cirpelt, dobogott volna fekete nyár.
Bár az is lehet, nem is a tücsök
jajdult fel, de a híd, mert képzelet költözött
belé, gond, szó vagy szív, s megpattant valami
a mélyben, (egy cső, acélváz) s ki kellett mondani,
ki kellett mondani, ha másképp nem, csak így,
egyetlen jajdulással a maga bajait.
Lassan már, meglehet, ugyanilyen tücsök
leszek, beszélő híd, kit a kín megütött,
bordáim, ereim vasszerkezeteiben
ugyanígy megátalkodottan sivalkodik szívem.
Pedig hogy gyúltak, gyúlnának tőle is csillagok,
pedig tíz ujjam csúcsán tíz égbolt ragyog,
pedig kitárt kezemben, két part között a híd,
itt a hazatalálás, itt van végre a rím,
s itt az öröm, az új is, a fojtó, eszeveszett
csak evilági sodrás, a lázadt, fegyelmezett
áram, ahogy a folyó viszi s lerakja itt
az eget, a kupolák, falvak félvak, zöld árnyait,
s viszi tovább, örökre, mint kölyökálmokat
az ember, a vassal, búzával megtelt nehéz uszályokat.
De ki kényszerít engem, hogy önmagam fölött
sírjak, s fénytől rettenjek, mint az áramütött,
milyen erőmű kapcsolt zúgó huzalaira
s veretett meg a fénnyel, hogy nem megyek haza,
csak ácsorgok itt a hídon, míg árnyammal megtelik
a mozgó zsák, a folyó, s belefeketedik,
és víz, víz dől mindenünnen, és úgy tűnik, laza
fényeivel törékeny gát csak a csillagos éjszaka?!
S aztán néztem a várost, és láttam, hogy nyugodt
lélekkel alszik, és láttam, hogy szuszog,
és elindultam lassan, álomra hajtani
valahol a fejem, s aludni hajnalig,
mentem a zengő utcán. No, mért hallgatsz, tücsök?
A hídon rámtalálhatsz, éjfél és egy között.
Forrás: Lélektől lélekig
