Szerző: Mária Németh

  • Fodor Ákos: Kavafisz-hangminta

    Szépségedre, ha van, büszke ne légy. Kaptad.
    Szeresd, örülj neki.
    És, ha tűnik,
    veszteségnek, szégyennek ne tekintsd. Mondd,

    • nem, ne is mondd, érezd csak – “köszönöm, hogy
      voltam szép is, mások és a magam gyönyörűségére.
    • Jaj, de milyen szép is most már kipihenni magam belőle…!”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Mi tagadás…

    Mi tagadás, én víg vagyok, ha látják,
    Nem győz rajtam nevetni kis öcsém,
    De fátylába von elbusongó lágyság
    Félre szobámnak csöndes hűvösén.
    Ó, nem bánt engem asszonyság meg lányság,
    Nagy problémák csomóját nem kötém,
    Nem bánt a vallás, a papok, misék:
    Csak valami nagy… Egyedüliség…

    Ó, neked azt, ha úgy megmagyaráznám!
    Kis paradoxok emésztő sulyát,
    Ha mint nagy festők méltán csodált vásznán
    Élni látszanak a festett gulyák,
    Bivalycsordám is én elődbe ráznám,
    Mely lelegeli lelkem sarjuját,
    Ha el tudnám mondani, hogy mi öklel!
    Ó, ehhez nemcsak rím kell, ehhez több kell!

    Ha ez a vers hát épp csak délibáb lesz,
    Nagyító, elferdítő, torzító,
    Bocsáss meg érte, hisz örök hibám ez,
    Kimondanám, mi ki nem mondható,
    Mint rossz szabó, ki túlfinom ruhát kezd,
    Mely keze alatt már csak rontható,
    Aethert hogy varrjon Árpád kontár tűje,
    Kubelik ő, de nincsen… hegedűje…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: A néma Miatyánk

    [jegyzet]

    Hozzád, Veled, Neked,
    Mondani egy utolsó éneket,
    Imában ömleni Eléd,
    Legutolsó, de hűséges cseléd…!
    De jaj! ha nem igaz!
    Szobám csupa por,
    Kertem csupa gaz,
    Csupa lelógó tört faág,
    A templom messze, a könyv nehéz,
    Ólomcsizmában toporog az ész.
    És mégis, mégis, Ő van itt,
    Immár tőlem el nem veszik.
    Nap nap után, éj éj után
    Én Téged hívlak, Miatyánk.

    De mire jó
    Egy lámpástalan rádió?
    Hogyan szólítsam az ég Urát
    Egy siketnéma Miatyánkon át,
    Ha szói közül minden második
    Alattomosan elrejtőzködik!
    Bénult napokon, izzadt éjeken
    Az értelem is értelemtelen,
    Értelemtelen és imátalan, –
    Magam vagyok, egészen egymagam.

    De talán mégis volna valami
    Helyettem hinni, vallani,
    Nevemben felimádkozó
    Karikás kis szentolvasó,
    Egyetlen társam aki vagy,
    Karikagyűrűm, el ne hagyj!
    De nem hagytalak-e Téged el én,
    Szómmal, amelyből kialudt a fény?
    Szívemmel, amely csupa seb,
    Elmémmel, amely űrnél üresebb?

    S nem hagytam-e el Veled együtt Azt,
    Aki az űr fölött virraszt?
    Mit felelek, hisz nem tudok felelni:
    Mit felelhet a Mindennek a semmi!
    Akarom élni az egész hitet,
    Szeretni, ahogy Isten szeret,
    És bízni, bízni akarok,
    Abban, amit a Krisztus hozott.
    Nem érzem, nem is gondolom,
    De akarom, akarom, akarom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pierre de Ronsard: Csók

    Mikor fölnyíló ajkaidnak
    virágos ösvényein át
    felém leheli a rózsaillat:
    ajkaim a csók mámorát
    szomjazva mélyen elpirulnak
    és elborítanak a vágy
    gyönyörével, ha rádborulnak.
    Mert a csók nedvei lehullnak
    a szívbe, s elcsendesítik
    a szemed lángjától kigyulladt
    szerelmi máglya tüzeit.

    (Rónay György fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Füst Milán: A holdhoz

    Rongy-alak – szalad a hold után.
    Álld utját áldott Euméné a tolakodónak, szegd meg szemtelen szaladását,
    Toppints feléje parányi lábaiddal, vagy álmatag, komoly,
    Két dióbarna szemeddel úgy meredj reá, hogy megdermedjen benne a lélek… Parancsold meg néki a csendet…
    Hisz égi országutadon te vagy az úr
    S néked népes az éjszaka.

    Hozzád szól a susogás, öreganyó motozása… s akiknek nem telik olajra,
    Szegény varrónők tűje az éjben néked táncol az ablak előtt, –
    Az éj barátságos szörnyei, ődöngő tolvajok s a furiák üres dühe
    Mindennek te vagy a csodás világrahozója, Libegő, –

    S az én anyám is te vagy. Az édesanyám vagy, – a másikat, a varrónőt, lásd, megtagadom…
    Édesanyám a hold… nálad születtem én, létem titka ez: a te öledből, –
    Te dajkáltál éngem… s innen a fekete fény, mely szívemből szüntelen árad,
    Innen az átok, tűztelen életem, a ridegség, – sugárkévéim éjszaka
    Ezért oly feketék. – S ti kik annyiszor meggyötörtetek engem
    S kiállhatatlan fajtát s más ily becsmérlést oly sokszor kiáltottatok utánam szívtelenek,
    Ím’ elhagylak benneteket, – mert felléptem a sötétség csúcsára, édesanyámhoz, oda
    Honnan a fájdalom is csak még nagyobb ragyogásom,
    Hol enmagam részege lengek… vagy ringatom magam és áradok,
    De nem nektek szól többé, soha többé kevély mosolyom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Kívülről

    Járosi Andornénak

    Kis ablakfülke mély boltív alatt:
    A rendházból a templomba lelátok.
    Befagytak az orgona sípjai,
    Az oltáron nem imbolyognak lángok.
    Nagy hallgatás van, és nehéz homály.
    Ilyenkor, istentisztelet után

    Az Isten egymagába mit csinál?
    Nagy, üres háza kellős közepén
    Mire gondol? Szorongva kérdem én.

    Az Isten, akit én úgy keresek,
    És nem találok, nem találok meg:
    Ítél, irgalmaz, gondol-e reám?
    Általa küldött csomagot Anyám?
    Kezével írnak nekem levelet?
    Kezével símogat a szeretet?
    Szavával vigasztal az orvosom?
    Ó, hol találom, hol találhatom?

    Ó, tompa, tompa a szívem, s hideg
    Azért, azért nem ragadhatom meg,
    Azért járok hiába templomot,
    A templomokban otthon nem vagyok.
    Csupán így, istentisztelet után
    Az üres isten-házba nézni le,
    Szorongva lesni: gondol-e reám,
    Így, kívül, kívül a szentély falán:
    Ez vagyok én, ez vagyok igazán.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nadányi Zoltán: Szerelmes köszöntés

    Szerencse, hogy nap jár az égen,
    hogy óriás tűz ég az égen.
    Szerencséje a meztelennek,
    akit csak két keze melenget.

    Szerencse, hogy hold jár az égen,
    fölemelt, fénylő pajzs az égen.
    Szerencséje az álmatlannak,
    akit a rémek megrohannak.

    De van nekem új fényességem,
    ragyogóbb, mint a nap, hold az égen.
    Szerencse, hogy Te jársz a földön,
    nap, hold az égen, Te a földön.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Márk Miklós: Még

    Még nincs vége a télnek,
    Még nem halkul az ének,
    De már erőlködik a nap,

    Visz a lendület, hajt tovább,
    És ha senki nem hallja meg imád,
    A remény mindig erőt ad.

    Még űzzön a tűz, az örök,
    Hiszen hegyek állnak, a hegyek mögött,
    Lassan felszáll a pára,

    Nem tudod, mit hiszel,
    Mondd a jósnak, mit viszel?
    Boldogságot jósolt mára.

    Szikrázó nő, de hamisan kacag,
    A másnap reggel mindig vacak,
    Kellett ez Neked?

    A hazugság az égbe emel,
    Hát senkinek sem hiszel?
    Hogy más vagy, észre sem veszed.

    Peregnek a percek, még gyorsabban,
    És ha szíved ütemre dobban,
    Még, még énekelj,

    És ha a viharszemű lány sír,
    Lelket facsar, ahogy csak bír,
    Nem tudod, hogy mit felelj.

    Térdig ér a hó, meg a szemét,
    Vedd hangosabbra a zenét,
    Hunyd le két szemed,

    Zuhannak a szemcsék, ürül a homokóra,
    Ki emlékszik még a kimondott szóra,
    Ki tudja majd neved?

    Tengerparti homok ropog halkan,
    Elmerül a nap, az utolsó dalban,
    Még lelkemben élsz,

    Mint ahogy a könnycseppem a vízbe érve,
    Egyszer csak nem veszed észre,
    Ugye már nem félsz…

    Sötét lett, meggyúltak a csillagok,
    Megszokott lesz, hogy nem vagyok,
    A hajó nem vár,

    A szigetről maradt egy kép,
    Bár az egész csak emlék,
    Örökké magába zár.

    Forrás: Lélektől lélekig

    !

  • Szergej Jeszenyin: Vádlón ne kutass a szívemben

    Vádlón ne kutass a szívemben,
    megvetlek örökre, ma lásd,
    de imádom a fényt a szemedben
    s a ravasz hitetést, a csalást.

    Holtként kiterülve lefekszel,
    s kérdőn hajolok föléd:
    a róka halált így színlel
    s ragadoz hollócsemetét.

    De ki bánja? Ölelj: sose félek.
    Hamis úgyis e vad lobogás.
    Lelkem viharedzett lélek,
    sokat érte goromba csalás.

    Nem téged imádlak, drága,
    csak árny vagy, echo-zene:
    arcodban a más arc álma,
    akinek csoda-kék a szeme.

    Az a másik tán sose jámbor,
    s látszatra – ki tudja? – hideg,
    de a léptei fénysugarától
    lelkem zuhatagja remeg.

    Ilyet árnyba, tudom, sose vonhatsz,
    s elmégy, ha akarsz, ha nem.
    Te még befelé se mondasz
    hazugságot szelíden.

    Megvetlek téged örökre,
    de végül is ezt rebegem:
    ha a menny s a pokol nem lenne,
    kitalálnánk, hogy legyen.

    Weöres Sándor fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád  menyasszonyának, Lichtmann Annának

    1913. január 21.

    Drága kis bogárkám, aki a szívembe másztál, nagyon el vagyok fáradva, mert éppen most fejeztem be egy karcolatot, tudod egy olyan Torpedó-cikket,amilyen neked nem szokott tetszeni, és most éppen azon búsulok, hogy biztosan ez sem tetszene. Te pedig most Szegeden vagy, és én sajnállak is, mert biztosan ott is olyan piszkosan csurog a ronda eső, mint itt, és így valószínűleg nincs alkalmad feltűnést kelteni a szegedi korzón. Itt borzasztóan esett az eső egész nap, nem is mentem sehova, L. bácsi meglátogatását is holnapra halasztottam, és a gyerekeket sem néztem meg. Majd ma este, redakció előtt benézek hozzájuk.

    Mint már írtam, az időmmel 8 és 10 óra közt nem tudok mit csinálni. Tegnap elmentem az Apolló moziba, de persze későre érkeztem, és csak dirib-darab műsort láttam. Ha jól ismertem fel, a hátam megett V. Ilonkával V. Gizi ült a potyahelyeken. Sokat vihogtak. Én ellenben jobban szerettem volna, ha te lettél volna itt a moziban, a Gizi meg ment volna a fészkes Tódorba, vagy a Tódor fészkébe, Szegedre. A redakcióban Cölike kérdezett rád. Mondtam, hogy szalma vagyok, s hogy te Szegeden vagy. Fölényesen mosolygott, és látszott rajta, hogy azt hiszi, hogy te nem szeretsz. Pedig ugy-e, hogy szeretsz?

    Ma délután elmentem a kávéházba. Nem mentem volna, de kedden kapom a francia mellékletet, és azért mentem be. A fekete pincér, mikor három után vettem a nagykabátom, azt mondta, hogy: hova siet, Tóth úr, a kis barna még nem jön. Megmondtam neki, és majdnem elpityeredtem, míg mondtam, hogy Szegedre utaztál egy pár napra. Egy pár nap nem sok – gondolhatta a fekete pincér, de ő marha, mert nem tudhatja, hogy az a pár nap igenis sok, egy egész örökkévalóság.

    Várom a leveled. A mamának mondtam, hogy a leveledet ő tegye el, ha hozza a postás, és adja azonnal ide. Most már csak a levélnek kell jönnie! Ugye jön? – L.-nét csókolom, neked, drága, millió csók. Szorgalmasan tanulok:

    Forrás: Lélektől lélekig