Szerző: Mária Németh

  • Reményik Sándor: Meghalni mégis egyedül kell

    Lehet menyasszonyod, vagy feleséged,
    Apád, anyád, gyermeked, vagy testvéred –
    Lehet szeretőd és vad szenvedély
    Köthet hozzá, vagy könnyelmű szeszély –
    Vagy mint a forrás: fogyhatatlan vágy,
    Vagy vele-élés: mint a tenger, mély –
    Köthet hozzá egy forró, kéjes óra –
    Sok éjszaka vonagló lüktetése,
    Mely ködpárává foszlik virradóra –
    Kapaszkodhatsz egy hosszú lélek-láncba
    És szállhatsz, mint méh virágról-virágra –
    Ráborulhatsz egy élő-halott nemzet
    Égbe meredő szirt-ravatalára –
    Lehet szerelmed, mint ólom: nehéz,
    S lehet illanó, s tűnő, mint a fény
    És lehet, mint a koporsó: kemény.
    Befogadhat egy kis hálószoba –
    S egész országok fogadhatnak be –
    Az ágyad és az asztalod
    Minden nap rózsával lehet tele –
    Lehet, hogy egy babérerdőt aratsz –
    S mint játékközben a labdát a gyermek:
    Egyik kedves kéz a másikba perget –
    Álmodhatsz, szerethetsz és barátkozhatsz
    És végül mégis egyedül maradsz:
    Halálod egyedül kell elviselned.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lesznai Anna: Búcsúztató

    Nem ma, nem holnap, tán holnapután –
    suta napokat számolok bután.
    Hogy rámderültek a régi napok,
    ágam közt dal és kék mennybolt lakott

    De bíbor nyárnak bús szüretje van.
    Búcsúzon szállsz rám, kedves madaram,
    száradó ágon szárnyad élni fél –
    bolond nyarakon rideg tél ítél.

    Erős az évad rendje: menni kell.
    Gólya meg fecske tegnap mentek el,
    lám, a vadkacsa holnap száll tova.
    Fázós szívemen szíved tétova.

    Mivel tartsalak, hisz öreg vagyok.
    Esik az eső, jönnek a fagyok,
    ha itt maradnál, hiába maradnál,
    megtévedt madár, elhervadt nyaradnál.

    Az évad rendje rendre menetel.
    Ha te megmaradsz, úgy én megyek el.
    Eljönnek értem, hűs földre tapodnak,
    hullott árnyékát fenn égő napodnak.

    Dérrel fedeznek, szórnak zúzmarával,
    temetnek önnön díszem avarával,
    rejtenek saját lombom aranyával,
    elcsattant csókok piros zavarával.

    Eljött az ősz – hát őszülni muszáj.
    Csók helyett új csudát leljen a száj,
    leljen búcsúszót, lelket felderítőt,
    sebes szárnnyal kék egekre repítőt”

    Lombom kalitja nyíljon meg neked:
    láss meg hét határt, ismerj hét eget,
    hét csókos évünk feledjed el hétszer –
    hisz bárhová érsz, úgyis engem érsz el.

    Mert ősibb a nyár minden madaránál,
    ősibb az avar a nyár aranyánál,
    ősibb és ifjabb a fészek az útnál
    s ha hazajutnál, mindig hozzám jutnál.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Theodor Storm: Este

    Sűrűbb illat miért száll a violából éjszaka?
    Égő ajkad pirosabban miért lángol éjszaka?
    Miért ébred szívemben a vágyakozás mély szava,
    ezt az égő piros ajkat megcsókolni éjszaka?

    (Vas István fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: A Lánchídon

    Mostanában megint későn jövök
    haza, éjfél és egy között,
    s vitáim, s veszekedéseim dühét itt csitítom
    olcsó cigarettával a Lánchídon,
    meg csönddel, halszaggal, mit nyugtatóul lövell
    a víz, végtelenül és közönyösen.

    De tegnap a vaszuhatag, kőrengeteg között
    hideglelősen fölrítt egy tücsök,
    a cső-, kábeláradatban szemfájdító zene,
    hogy agyam és szám lekaszált szénák szagával lett tele,
    s honvággyal teutánad.

    És mozdultam is tovább, hiszen kit érdekel
    ha megnő a magány és magának énekel.

    De meg kellett állnom, mert ott is csak egyre rítt,
    ríddogált egy tücsök, egy másik, mondta ciripeit,
    és túlnan is, már Budáról, csak úgy, mintha a híd
    csupa tücsök lenne, csupa száj, csupa síp,
    vagy szív, mert föntről is fújták, mintha a lekaszált
    csillagok közül vert, cirpelt, dobogott volna fekete nyár.

    Bár az is lehet, nem is a tücsök
    jajdult fel, de a híd, mert képzelet költözött
    belé, gond, szó vagy szív, s megpattant valami
    a mélyben, (egy cső, acélváz) s ki kellett mondani,
    ki kellett mondani, ha másképp nem, csak így,
    egyetlen jajdulással a maga bajait.

    Lassan már, meglehet, ugyanilyen tücsök
    leszek, beszélő híd, kit a kín megütött,
    bordáim, ereim vasszerkezeteiben
    ugyanígy megátalkodottan sivalkodik szívem.
    Pedig hogy gyúltak, gyúlnának tőle is csillagok,
    pedig tíz ujjam csúcsán tíz égbolt ragyog,
    pedig kitárt kezemben, két part között a híd,
    itt a hazatalálás, itt van végre a rím,
    s itt az öröm, az új is, a fojtó, eszeveszett
    csak evilági sodrás, a lázadt, fegyelmezett
    áram, ahogy a folyó viszi s lerakja itt
    az eget, a kupolák, falvak félvak, zöld árnyait,
    s viszi tovább, örökre, mint kölyökálmokat
    az ember, a vassal, búzával megtelt nehéz uszályokat.

    De ki kényszerít engem, hogy önmagam fölött
    sírjak, s fénytől rettenjek, mint az áramütött,
    milyen erőmű kapcsolt zúgó huzalaira
    s veretett meg a fénnyel, hogy nem megyek haza,
    csak ácsorgok itt a hídon, míg árnyammal megtelik
    a mozgó zsák, a folyó, s belefeketedik,
    és víz, víz dől mindenünnen, és úgy tűnik, laza
    fényeivel törékeny gát csak a csillagos éjszaka?!

    S aztán néztem a várost, és láttam, hogy nyugodt
    lélekkel alszik, és láttam, hogy szuszog,
    és elindultam lassan, álomra hajtani
    valahol a fejem, s aludni hajnalig,
    mentem a zengő utcán. No, mért hallgatsz, tücsök?

    A hídon rámtalálhatsz, éjfél és egy között.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Alvó erdő

    Alvó erdő szépe,
    Szívem, aludni jó,
    A hold virraszt az éjben
    És csillag ég az égen,
    Millió.

    Alvó erdő szépe,
    Szívem, el ne feledd,
    Hogy várni kell az éjben,
    Fehéren és kevélyen
    Herceget.

    Alvó erdő szépe,
    Szívem, maradj magad.
    Azért neked ragyognak
    A csillagok s dalolnak
    Madarak!

    Alvó erdő szépe,
    Szívem, ne menj tova,
    A magány a te kerted,
    Ha évek is a percek
    S ha nem is jő a herceg
    Tán soha!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: GYEREKRAJZ

    hommage à W. S.

    Hópapucsba bújt a tél,
    nesztelen léptekkel mendegél.
    Öltött csillámló csöndruhát:
    selyemnél suhogóbb, bársonynál is puhább.
    Szélnek hűlt helye: elfújta önmagát.
    Félhold-fényben fél a félholt világ.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: EGY ZARÁNDOK NAPLÓJÁBÓL

    megcsodáltam a nagyvilág
    csodálni-valóan szép
    katedrálisait
    de imádkozni csak itthon
    gyermekkorom öreg
    templomában tudnék
    ha tudnék

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: Elkészítési javaslat

    Versemet oldd föl
    életed vizében: úgy,
    ahogy szereted.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: Egy fohász

    Jaj, csak soha ne
    hallanám, hogy mit mond Más
    egy Harmadikról!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Illyés Gyula: Sötét volt az utca

    Sötét volt az utca, sötét a
    szívem, reménytelen.
    Dőltem egy külvárosi háznak,
    lehunyva szemem.

    Pillám is alig bírta, oly nagy
    volt a súly.
    Poklomban álltam, mindörökre,
    megválthatatlanul.

    Azt hittem, nem jössz, és kívántam,
    ne is jöjj már soha.
    Dühömben álltam, nincsen annál
    sötétebb éjszaka.

    S egyszerre – kipp-kopp nesze – mégis! –
    lépésed kopogott!
    Léptél éjembe gyalogútnyi,
    tejútnyi csillagot.

    És mire odaértél és át-
    öleltél, századok,
    évezredek teltek, s a földön
    új boldog nép lakott.

    (2)

    Sötét volt az utca, sötét a
    szívem, reménytelen.
    Kopott házfalnak dőlve álltam,
    lehunyva a szemem.

    Egyszerre – kipp-kopp – ismerős zaj,
    lépésed kopogott.
    Léptél reménytelen egemre
    megannyi csillagot.

    Mit tudsz magadról? Azt hiszed, hogy
    az vagy csak, ami vagy?
    Jöttél, és hoztad mennyemet
    és angyalaimat.

    Forrás: Lélektől lélekig