Szerző: Mária Németh

  • Székely János: Malom

    Elnézem: kint a sarki lámpa
    A korpás éjszakát szitálja,
    Amelybe csillagfény vegyül.
    S a finom, sárga liszt a járda
    Kövén kerek kupacba gyűl.

    A hold, az óriás malomkő
    Villózó őrletet terít
    Palánkra, fára és bokorra,
    Sőt asztalomra is beszórja
    Jeges, iszamlós fényeit.

    Mi zúg? Mi hajtja azt a malmot?
    Ahonnét az a liszt pereg?
    Mintha valóban víz ömölnék,
    Úgy zengenek a levegőég
    Nagy folyamai, a szelek.

    Barátaim, figyeljetek csak,
    Hogy jár és kattog fent az ég.
    Hadd szóljon nyíltan már az ének:
    Úgy állok itt, minthogyha tényleg
    Egy nagy malomban állanék.

    A mindenség malmában állok,
    Hogy végtelen időkön át
    Zúg, zümmög és zenél az őrlés:
    Teremti-őrli az időt, és
    Teremti-őrli önmagát.

    Itt állunk mind. Sorunkra várunk.
    Csillagpor hinti szép fejünk.
    Itt állunk sokszoros magányban,
    Parányok, mígnem mindahányan
    Lehullunk és megőrletünk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: Három dal női hangra

    A láthatatlan jelenlévőhöz

    Hallgass, mellembe bújj,
    mikor a virradó szobán keresztül
    a falakról az éj leperdül,
    mint oldott gyöngysor szétgurúl –
    mélybe vonulva, szívemből figyeld,
    hogy tiszta csillámlása mit jelent –
    de ha fölmérted e csodát
    a hajnal útvesztőin át:
    mellemből kelj és szememből tüzelj,
    mert nem jut több íly áldott némaság,
    kelyhet húny a virág, ha nap közelget,
    fakón szárnyat zár tündöklő szerelmed.

    Az unicornis látogatása

    Most kényes léptü őz szökell szobámba,
    bútor tömbjén átúszik tétován,
    szügyén átlátszik levetett ruhám,
    padlót nem érint karcsu kék patája,

    lehelletében párnám szőtt virága,
    sötét szeme rajtam pihen puhán.
    Magát se félti és engem se szán:
    egy sejtelem az élete-halála.

    Mit lépte megkuszál, a holdsugár
    mellette szinte durva mint a sár,
    és hozzá képest él a szoba vágyva.

    S ahogy testetlen mámor magtalan,
    oly egykedvűn, bámészan elsuhan
    ártatlan szépsége a holdvilágba.

    A sötétségnek áldozás

    Várj még, ne tedd,
    merülj tenger-hullámu karjaimba
    s dobogó fehér hab közt szenveded
    ahogy e vízbefúló rettenet
    ránk zárul mint a kripta:
    úgysem igazság, csak kényszerüség
    hogy hátrahajtom a fejem
    s a világ megfordul velem:
    arcom fölött az ég,
    előtte árnyékos fejed
    és örvénybe vesző tekinteted.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Állóképek

    Mihez kezdenék nélküled?
    Ugyanolyan társtalan lennék,
    ha nem lennél velem, mint ablakunk előtt ez a fa,
    engem is tépne-cibálna a szél októberi dührohama,
    ha nem lennél velem, magányosabb lennék,
    mint voltam nyolc éven át,
    egyedül kószálnék, álomba zuhannék,
    fenékig kihörpölném a magány bürökpoharát,
    elviselhetetlen lenne a gyanakvás, a sértő közöny,
    tovább sodorna a közeli halál felé a félelem,
    reménykedni, örülni nem tudnék sohasem,
    nélküled jobban fájna, ami fáj, hogy porszemek vagyunk,
    foszló árnyak a lét határán, fölvillanó semmiség,
    oktalan állatok, akiket elnyel a habzó sötét,
    nélküled rámvicsorítana a szoba, az asztal, a szék,
    ringatna az ágy kegyetlenül, nem tudnék elaludni,
    harangok nyelve döngetné fejemet, nem tudnék megnyugodni,
    hiába menekülnék, beborítana a tűz,
    körüllengnének az őrület sárga virágai.

    A többi lány is gyönyörű:
    a kecses, törékeny porcelán babák mosolya sziven üt,
    csábítanak a feszes mellű, kövér angyalok.
    A szerelem ígérete s tüze sokuk szemében ott ragyog.
    Bájosak és szépek, és rajzanak körülöttem
    az utcán, a villamoson vagy az autóbuszon;
    el-elmerengve nézem őket,
    a magánosokat s a tüzes szeretőket.
    Némelyikük szebb, mint te vagy;
    közöttük kedvesebb is biztos akad.
    Egyetlen reményem mégis te vagy.
    Szeretem a hangodat, a mosolyodat,
    kíméletlen őszinteségedet, mozdulataidat.
    Kíváncsian nézem mindig, hogy mit csinálsz.
    Közeledben leomlanak a gyász
    nyirkos falai; szél támad, fényzuhatagban lángol a gyönge virág.
    Kitörtem átkos közönyömből, terméketlen éveken gázoltam át,
    hogy megtaláljalak, értelmet nyerjen a világ.
    Melletted most boldog vagyok, hiába fenyeget
    a butaság és közöny, az ólálkodó hiénahad.
    S hiába kényszerít majd térdre a halál:
    melletted most boldog vagyok! Ó, gyönyörüségem,
    bennünket már nem pusztíthat el egészen;
    e boldog évszak örökre megmarad!

    Fuldoklunk palaszürke ég alatt;
    a csípős novemberi köd az arcunkba csap,
    befurakszik a sál alá, bőrünk alá,
    a csontokat hasogatja:
    csikorognak a forgók, az izületek.
    Hullafoltos felhők a fejünk felett.
    Rángat és lökdös bennünket a szél;
    előttünk a kietlen, nyirkos éj:
    megpihenni nem lehet.
    Innen csak menekülni lehet.
    Rozsdabarna levelek
    halomrahányva bűzlenek.
    Tompa puffanások, erőtlen sóhajok:
    a pusztulás elhaló hörgései,
    rémítenek a lélek örvényei.
    Mi lesz velünk? Pezseg a levegő:
    vinnyogó kísértet-had követ, le-lecsap;
    éles foguk nyomán kiserken a vér, s elakad
    a hangod, a hangom: szétszakít bennünket e horda,
    ha nem védjük egymást körömszakadtáig.
    Látom a barbár őszt, a kert meggyalázott fáit,
    a düh habos bikáit, a jeges pusztaságot;
    s a hideg verejtéktől csapzottan
    reszketek tüzes karodban.
    Ó, árvaság rémektől nyüzsgő éjszakája,
    pusztulj tőlünk, te patás szörnyeteg,
    te vérszopó, gyapjas önkívület.
    Legyen rügyfakasztó áradás, zengő tavasz valahára.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Magyarok Nagyasszonya

    Édesanya, bódog Anya,
    Virágszülő Szűz Mária.
    (Winkler-kódex)

    Édesanya, boldog anya,
    Virágszülő Szűzmária,
    Világraszült virágodnak,
    Ajánlj minket szent Fiadnak.

    Ha nem ajánlsz, hova menjünk?
    Nincs egy izrom épség bennünk.
    Minden épet, minden szépet
    Fölfaltak a cudar évek.

    Mind a tíz bűnnel komáztunk,
    Belzebúbbal paroláztunk,
    Ami csepp jó maradt bennünk,
    Lemarta az idegen bűn.

    Csúfra mégis megmaradtunk,
    Nem nyílt meg a föld alattunk,
    Kikerültük a koporsót,
    Itt vagyunk most, legutolsók.

    Legutolsók a világnak,
    Kik a szívünkbe nem látnak,
    De tenálad, Asszonyunknál,
    Tudjuk, hogy csak irgalom vár.

    Eddig is mint nyitott könyvben,
    Úgy olvastál a szívünkben.
    Bűneinket végigsírtad,
    De ítélni föl nem írtad.

    Te látod, hogy szívünk marja
    A bűnbánat jeges karma,
    Pislog már a keserűség
    Hamvából a régi hűség.

    Már a régi hit is mozdul,
    A meleg vér meg-megpozsdul.
    Ami szégyenünkre válott,
    Szemünkről már hull a hályog.

    Látjuk már, hogy mi rossz, mi jó,
    Tudjuk, mi félteni való.
    Sereglünk a Krisztus elé,
    De hogy álljunk szeme elé?

    Mit mondjunk, ha reá kérdez?
    Szólj helyettünk, anyánk édes,
    Annyit mondj csak: rosszak vagyunk,
    De mégis a tied vagyunk.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Juhász Ferenc: Rezi bordal

    Ne sírj ifjúság múlásán,
    zúgó idő szárnyalásán,
    bárhogyan süvít!
    Húsos lombok mind elasznak,
    hulldogálnak rőt harasztnak.
    Az öregség kövér hava mindent beborít.

    Férfikor jön ifjúságra,
    életed gyümölcsös ága,
    az is elvirít.
    Szirmát minden nap elejti,
    táncát bármikép is lejti
    évek rózsája a szélben, az is elvirít.

    Tedd hát, amit tenni rendel
    minden napod, türelemmel
    végezd dolgaid!
    Marad valami utánad,
    ha nem marad, az se bánat,
    hörböld dúdolván a borod, ha a bor vidít.

    Nézd a rezi hegy üstökét,
    zöld bozontját nyomja az ég,
    rengő erdeit.
    Ott ül esőboronálta
    fején sziklakoronája.
    Gőzoszlopok tömődnek a dús fellegekig.

    Paták kongatták a sziklát,
    társzekerek vasabroncsát
    nyögte a fahíd.
    A tornyokban őrök álltak,
    hars kakasként kiabáltak,
    s döngött tuloktól, bivalytól a felvonóhíd.

    Testőrök, lányok, szakácsok,
    íjjászok, fürge lovászok
    sürgése volt víg!
    Az udvaron szolga hemzseg,
    hangyamódra cipekednek,
    tömik a barbár-szakállú várúr vermeit.

    Az erdőben vad futása,
    sárga ebek csaholása,
    kürt búgott, őz rítt!
    Urak, vitézek, vadászok,
    szűz-perzselő tobzódások
    helyét fölverte a gaz, ki veresen virít.

    Mint a szőrzet a hullából,
    serked a kő-koponyából
    a fű és sivít.
    Gaz veri a csülök-nyomot,
    nehéz kontyú kisasszonyok
    flórát csipegető kezét, könnyű lépteit.

    Mulandóság? Fene bánja!
    Csak így szép az élet, hát ma
    éljed napjaid.
    Ne sírj ifjúság múlásán,
    zúgó idő szárnyalásán,
    borod mellett hallgasd: szárnya csattog és süvít.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Kosztolányi Dezső: Hetedhétország

    Megettem a világot, s kiokádtam.
    Az élet meglehetősen egyforma.
    Országhatárokon, nyelvterületeken robogtam előre,
    oly szemtelen gyorsasággal,
    hogy magam is megijedtem.

    Guten Morgen! mondták, de másnap már: Bon jour!
    s egy furcsa délután
    dalolva köszöntek: Good afternoon!

    Népek hálószobáin füleltem, bekukucskáltam kulcslyukakon,
    meglestem, mit csinálnak egészen magukban.
    Egy anya szoptatta nyűgös csecsemőjét.

    Tornyokra is másztam, múzeum és képtár anyagát
    habzsoltam, áruházak őrült
    mozgólépcsőin zakatoltam.

    Fönn az irodában négyszáz gépírólány
    kopogott halványan.
    Hallottam a nagyszerű gramofon-osztályok
    négermuzsikáját,
    vettem nikotinmentes pipát, nyakkendőt, rádióantennát,
    csőpostán fizettem a fényes alagsor
    száznyolcvanhetedik pénztáránál,
    s utána a tetőn ananászt ebédeltem.

    Hideg- és melegvíz-szolgáltatás minden szállodában,
    néhol éjfélkor is lehet borotválkozni,
    könyvet vásárolni. Telefonhívásra
    nyomban házhoz mennek.

    Ámde, bevallhatom,
    végső benyomásom fölöttébb leverő.
    Mert mikor vonatom száztíz kilométer
    sebességgel lihegett e dicső városok
    felé a füstben, a vékonyan csorgó
    holdfényben, mindenütt láttam riadozva,
    igen jelentősen
    az ébren-alvó, népes temetőket.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Balla D. Károly: Cipőmre vastagon

    Ballada a 85 esztendős Takáts Gyulának

    Hazányi úton kövekre hágok,
    pázsiton siklom mezítelen lábbal,
    előttem lankák, mögöttem hágók,
    vizeken járok vízhatlan ruhában;
    homokba lépek furcsa ábrákat,
    ha messze indít a hazai táj –
    eső sem esett, mindenem száraz,
    de cipőmre vastagon tapad a sár.

    Márványon siklom már észrevétlen,
    cserepek törnek alattam szét,
    betonon kopog végig a léptem,
    kavicsok recsegnek szörnyű zenét;
    bádogot érek: mennydörgés ropog –
    így űzetnék messzire: már szinte fáj.
    Ha elmegyek, senki sem háborog –
    de cipőmre vastagon tapad a sár.

    Járhatok hóban, léphetek jégre,
    vicsorog lábam alatt az érc,
    tehetem talpam hullott levélre,
    sebező vasszögek tövise sért;
    lopóznék gumin, csúsznék üvegen,
    hihetem, hogy ígéret földje vár,
    hol nem lennék őshonos idegen –
    de cipőmre vastagon tapad a sár.

    AJÁNLÁS

    Unhatod, Bátyám, unos járásom,
    bár mindenféle útra hágok:
    járhatok prémen, gyolcsfehér vásznon,
    hullhatnak elém rózsavirágok,
    legyen a padlóm bár alabástrom,
    léphetek ezüstön, ébenfán akár,
    vagy táncot ropjak vérző parázson –
    a cipőmre vastagon tapad a sár.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy István Attila: Elrejtelek

    Szavaimba rejtelek,
    hátha nem találnak rád,
    amikor megvirrad,
    s útjukra indulnak
    a gonosz álmok.

    Új szavakat találok,
    testedet takaró
    varázsigéket,
    ne árthassanak neked
    az emberek.

    Mert minden jóság,
    minden gyötrelem
    eltanulható,
    félek, egyszer
    megadod magadat.

    Szavaimba rejtelek,
    hátha nem találnak rád,
    s olyannak maradsz,
    amilyennek megszerettelek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy István Attila: Végtelen csend

    Lángoló virágok a temetőben.
    Bemutattál a mindent látó,
    egyforma sorsú, kicsi halottnak,
    s aztán hosszan hallgattuk
    a csönd kiabálását.

    Talán minden lehet még,
    amit eltakart az öröm,
    de most látszanak
    a szilánkosra tört csontok,
    amelyek átfúrták a remény
    gyönyörű testét.

    A benned lévő két ember közül
    csak az egyik lehet az enyém,
    a másik elkóborolt a szívem közeléből,
    homokot szór a véremre,
    vagy fölitatja a mohó bánattal.

    Fehér asztalok, kórházi hallgatás.
    Itt vagyok a nemlét közelében,
    ahol már elejtik súlyukat a tárgyak,
    s nem lehet mást sejteni,
    csak azt, hogy megadja magát
    a végtelen csendnek
    az utolsó szívdobbanás.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy István Attila: Találós kérdés

    Csak az él, ki társra talál.
    (Hervay Gizella)

    Összegző imára kulcsolom a kezem,
    de nem tudom a szöveget,
    mert hiszékenyen sodródtam a világban,
    s többet hittem, mint rendelve volt.

    Csak egyet kellett volna,
    akkor most nem hajlanék a bárd alá.
    Nem tudom, mi volt velem,
    valaha még elhittem:
    értelmet kaphat a létezés
    abban a formában is,
    ahogy én gondoltam.

    Sokszor becsapódtam,
    vagy magamnak hazudtam.
    Most itt vagyok
    imához készülő tenyerekkel,
    remegő szívvel,
    s nem tudom, kitől kérjem
    az utolsó szavakat,
    amelyeket rábízhatok
    erre a márciusi éjszakára,
    amely végleg kifosztja belőlem,
    aki valaha voltam,
    aki még lehettem volna.

    A szerelem kitépte a nyelvemet,
    engemet meg kilökött az egetlen ég alá.
    A boncmesterek talán megfejtik
    ezt a találós kérdést is.

    Forrás: Lélektől lélekig