Pedig én tudtam a szót, az Igét!
Tudtam, higgyétek el! – Igaz,
már nem tudom, hogy honnan. Nem tudom,
micsoda rejtett utakon jut tudomásunkra minden, amit tudunk.
És nem tudom, csak érzem – valahogy –
a határt sejtés és tudás között;
gyermekkoromban tudtam a füvet, az ágyat –
ma nem tudom már: megszoktam. Kevesebb
ez, mint a tudás? Több? Nem tudom.
Tárgyakra, fogalmakra, érzésekre emlékezem –
tudás ez vagy csak téglája a tudásnak? Nem tudom.
S honnan pattant ki az Ige?
Emlékezés, érzés, tudás, fű, ágy és minden, ami kitölti az űrt közöttük,
születés, szerelem, halál, gabona, szép szó, vadászgép, szerelem, hulla,
gabona, kín, gyöngédség, verejték, pipacs, halálfélelem, fű, ágy,
emlékezés – érzés – tudás:
honnan pattant ki az Ige?
Fölismerés volt, az elképzelt Rendé?
Sejtés csupán, a biztonságérzet vágyáé? Nem tudom.
Ez is, az is talán – talán, hisz sejtelmeinkben
(mint sejtjeinkben a lassú tűz) munkál a megszokottság,
s hiába próbáltak annyian, de annyian, oly sok ideje már,
leszoktatni a vidámságról, a reményről, a hitről – hogy mégis érdemes –
a szerelemről, a biztonság vágyáról, kisded és tagbaszakadt
örömökről – a jóságról, igen, nem félek kimondani,
hiába próbáltak annyian, de annyian, oly sok ideje már
leszoktatni az életről, ezer fortéllyal: könnyű lét ígéretével vagy súlyos
halál kényszerével, mézesmadzaggal vagy kilencfarkú macskával,
délibáb hatalommal, ólom rabsággal,
mert éltünk – s már a puszta lét is rászoktat a szerelemre,
élünk – s még mindig nem tudtuk megszokni a halált:
ennyi, amit tudunk.
Valahogy így született az Ige –
hogy mikor? Nem tudom.
Talán még gyermekül, nem tudva, mit tudok,
őriztem – az enyém volt, az én külön játékszerem,
titkom, amelyet nem akartam a felnőtteknek kiadni –:
nekik szabad volt cigarettázni, nekik mindent szabad volt – hát nem
hiányzott az Ige, nem a Megváltás: boldogok voltak!
És én tudtam a szót, az Igét,
s nem volt kivel megosztanom, s ha meg nem oszthatom, mit ér?
Most mondom ezt, hiszen valószínű,
hogy akkor úgy voltam vele, – – talán
ezzel a valószínűtlen hasonlattal értethetem meg:
úgy voltam, mint ha egy darabka
tiszta rádium-rögre leltem volna, s rejtegetve
játszom vele, dugom, hogy meg ne lássák, mert elveszik,
s nem veszem észre, hogy napról napra fogy
és fogyása a kórt növeszti bennem, dajkálja a halálomat.
Mint minden gyermek: én is lenéztem a gyermekeket.
Őriztem az Igét s az Ige bennem a halált.
Aztán kitágult a világ, rettenetesre-nagyra.
Nagy volt s rettenetes – csak én voltam jó benne,
én és még Valaki,
s én be akartam rendezni a világot magunknak,
s hittem, hogy a Világ Boldog Lesz, ha Én Berendezem,
és boldog leszek én és még Valaki,
itt az Ige, csak ki kell mondanom,
kimondom Valakinek és már nem enyém: mindenkié,
mert kiszabadulván, végigszalad, mint száraz avaron a láng,
végig, hiszen a világnak szüksége van rá,
mert a Világ kiszáradt és mert az Ige: Láng.
Rettenetes volt, iszonyú.
Pirultam és dadogtam, habogtam, izzadtam, pirultam,
makogtam, nyekeregtem, ó, micsoda kín volt, iszonyú.
Most – szakad – meg – a – szív!
Most érzem a Végtelent s tudom, hogy a központja Én vagyok!
Most még csak egy a sok lehetséges közül, de egy perc múlva már
egyedüli!
S Ő megkérdezte:
– Fáj valami? csikar a hasikád? –
. . . . Mindegy – tudtam –, hiszen egy Másik
azt mondta volna:
– Csitt, szívem, hallod a tücsköket?
S egy Harmadik:
– Jaj, hogy szorít a melltartóm, gombold ki, édes!
S egy Negyedik:
– Kuss, apafej, ez nem rád tartozik!
S egy Ötödik tán szájon is vág:
– Ha kérdezlek, akkor beszélj!
S egy Hatodik:
– Mi az, tata, most találod föl a spanyolviaszt?
S egy Hetedik s egy Nyolcadik és így tovább és így tovább,
hascsikarás, tücsök, melltartó, jóakaratú pofon, spanyolviasz!
Szenvedtem? Persze. Élvezettel. Ah, a Világ! Rohadt dolog.
Nem érdemli meg az Igét. Engem se. Lámcsak, eddig is
megvolt NÉLKÜLEM! s az Ige, az én Igém nélkül!
Hát meglesz ezután is.
Úgy kell neki. S úgy kell nekem!
balek! kis hülye! naivista! No meg: száműzött fejedelem,
véka alá fojtott fény, disznók elé szórt gyöngy, félreismert zseni –
Krisztus az öt kenyérrel s két hallal mint vendéglői főszakács,
s ha szerencséje van, kap valami hitvány prémiumot. Aztán megfúrják
őt is.
S a Világ ment tovább. Bennem eltemetődött az Ige;
kezes juhocska: nyaltam a sót, hálásan, ha itatáskor
tekintetére méltatott a Pásztor,
kitapostam egy vackot a karámban,
szemhunyva is hazataláltam,
helyem volt, meghatározott –: determinált;
este olvasgattam a Germinált;
szelídülj, Világ! Szokj ide.
És mocorogni kezdett az Ige.
Az Ige, igen.
Tudás, sejtelem, bölcsesség, megérzés!
Az Ige mocorgott, világra vágyott – vagy csak világgá? Sebaj: mocorgott.
S szelídült a Világ!
Jó-e? Rossz-e? – Ez is, az is.
Szép? Csúnya? – Ahogy akarom. Igen,
ahogy akarom! Rajtam áll!
(S a legfőbb bölcset ez gyötörte,
És aludni se hagyta őt,
S fejét, amely főtt, egyre törte,
És amíg törte, egyre főtt:)\*
Akar-e megváltást a világ?
S ha igen: milyet? Ahány ember, annyifélét?
Összkomfortos Megváltást? Villamosított Megváltást? Légkondicionált
Megváltást? Sugárhajtású Megváltást? Vajaskenyér Megváltást?
Primőr Zöldség Megváltást? Tengeralattjáró Megváltást? Zsebrádió
Megváltást? Házastársi Puszi Megváltást? Zenés Megváltást? Első-
osztályú Megváltást? Turistaosztályú Megváltást?
Mert a Születés egyforma mind. De Temetés van Elsőosztályú, Másod-
osztályú, Harmadosztályú s Kitudjamégmilyen –
egyformán születünk, de nem egyformán halunk meg: valahol itt, a kettő
között gyökeredzik a baj.
Mit kezdjek hát az Igével?
(A legfőbb bölcset ez gyötörte
És aludni se hagyta őt,
S fejét, amely főtt, egyre törte,
És amíg törte, egyre főtt.)
Bölcs voltam-e?
A bolondoknál bölcsebb.
A bölcseknél bolondabb.
De még mindig tudtam az Igét.
S mi történt közben – –
nos, ami szokott.
Az élettel (Élettel?) találkoztam naponta,
megszoktuk egymást, föl se tűnt, hogy találkozunk,
néha meglepett egy kis halállal, ha lázas voltam, piramidont adott,
néha nem hagyott aludni; szidtam; fütyült rá;
ha nagyon utáltam vagy nagyon szerettem, leöntöttem etilalkohollal s
meggyújtottam, kék lánggal égett, melege jó volt, aztán elmúlt,
dideregtem, megmelegedtem újra,
szeszélyes volt különben, hol hamvas, mint egy szűz, hol büdös, mint egy
kurva,
sok mindent kitalált nekem, nem unatkoztam, az igaz,
mesélt, muzsikált, pofozott, égi és földi háborúkkal gyötört, mondta:
szeressek, mondta: ne szeressek, és szót kellett fogadnom,
ha néha szemtelen volt; rászóltam: várj csak, kisanyám, még megvan az
adum!
– Ki vele! – mondta ő.
– Minek sietni? – mondtam én.
– Ne játssz!
– Miért ne?
– Belehalsz!
– Ugyan. Játékba nem lehet belehalni.
– Dehogynem.
– De én nem akarok! Csak akkor van halál, ha félem.
– Féld hát!
– Nem akarok félni! S ha nem félek: nincsen halál!
Vagy messze van. Nem is igaz. S ha igaz is: itt az adum!
– Ki vele!
– Majd. Nem sietős.
……. Megszoktuk egymást, szentigaz. Hébe-hóba szólt még, hogy jön,
hogy jön az óra, amikor le kell szoknom róla, leintettem, múlt az idő,
valaki az űrbe röpült, valaki szült, valaki szeretett, éheztem, ettem,
megtanultam a kék eget fölöttem, meg a sírást meg a káromkodást, azt
hittem, vittem valamire, azt hittem, semmire se vittem, azt hittem,
fölfedeztem a rejtett utakat, melyeken tudomásunkra jut minden, amit
tudunk
jó érzés volt, biztonságos, a megszokás biztonsága volt, mert megszoktam
az Igét, megszoktam, hogy VAN – – és; – és – már nem emlék-
szem másra – – – – –
Emlékezés? Érzés? Tudás? Fű? Szerelem? Sejtés? Pipacs? – fontos ez?
Csócsáld meg napjaimat, kisanyám, köszönöm, ég kék, föld zöld,
pacsirta szól a fán.
Olykor kitisztul savós szemem, körülnézek a vadvidéken, kőszáli
kecskék, sziklák, sasok; gyér szakállam kócolja szél, száraz ínyemre
fúj homokot, leülök, elbóbiskolok.
Nap süt? Mindegy. Dörög? Na és. Öröm. Bánat. Támad. Még egy órácska.
Félórácska. Tíz perc. Amennyit kisanyám ad.
Az Igét – az Igét elfeledtem. És most már nincs bocsánat.
* Tóth Árpád: A hóbortos apród balladája.
Forrás: Lélektől lélekig
