https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Tóth Árpád: A vén ligetben

    A vén ligetben jártunk mi ketten,
    Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;
    Hozzám simult félőn, ijedten,
    S éreztem: nem a régi már.
    Sebten suhantunk, halk volt a hangunk,
    S csendes volt a szivünk nagyon,
    És mégis csókba forrt az ajkunk
    Azon a sápadt alkonyon.

    Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve
    Lehullott egy csöpp csipke-rom,
    Fehéren és halkan röpült le,
    Akár egy elhervadt szirom.
    Szeme rámnézett kérdőn, búsan:
    (Nincs búsabb szem, mint aki kérd)
    Ily szomorúan, ily koldúsan
    Mért hívtuk egymást ide? mért?

    S mondta, hogy késő már az éj, s ő
    Megy… mennie kell… s elfutott.
    Hallottam haló zaját a lépcsőn,
    S nem tudom, meddig álltam ott.
    Aztán… le s fel jártam a parkban,
    Mint aki valakire vár.
    Gázolt a sarkam síró avarban,
    S aludt a tölgy, a hárs, a nyár…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Andrej Belij: A száműzött

    M. I. Szizovnak

    Elhagytam városom örökre,
    Dübörgéstől, zajoktól rettegek.
    Még messziről, rengőn-röhögve,
    Csúfolnak gúnyolódók engemet.

    Ottan az öröklétről szóltam –
    És kövekkel dobáltatok ti meg.
    Múló rohamban rángva nyomban
    Kinevettétek szenvedésemet.

    Elhagylak, száműzötten mától, –
    Szabadságomat nem köthetitek.
    Futok – meggörbült, sápadt vándor –
    Aranyló búzatáblák, köztetek.

    Zsombékokon, rozsföldre érve,
    Futok a síkon át, a téres réteken.
    A kék búzavirág elébe
    A földre hajtom őszülő fejem.

    Gyöngéd virág, te érints engem,
    Hullasd rám, hullasd kristályharmatod!
    Megnyugszik lázban égő lelkem,
    Gyötrelmek-ülte lelkem is amott.

    Az alkony szégyenkezve gyújtja
    Gyöngyház-szivárvány, rózsás sávjait.
    S a lomha szellő fújja-fújja
    Hajam ezüstlő-őszes szálait.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Edmond Eugène Alexis Rostand: Széllel-béleltek

    Mi vagyunk a szelíd fiúk,
    kik a légynek sem ártunk,
    szerények, csöppet sem hiúk,
    mindég egy rímre vártunk.
    A versek csillogó hada,
    egy megpendülő ballada,
    egy puha, kedves ábránd,
    egy gondolat tovább ránt.
    Nekünk a józanság a rút,
    s a bölcs nem a barátunk,
    de mi vagyunk a jó fiúk,
    kik a légynek sem ártunk.

    Hagyjátok rá, hogy mit szeret,
    az árva rímelőre,
    az álma rózsálló keret,
    onnan tekint előre!
    Poétás szívvel őgyeleg,
    a méla, tévedő gyerek,
    s mindazt, mi nem művészi,
    szabódva-félve nézi.
    Számunkra nincs egyéb kiút,
    csak az, ha verset gyártunk…
    Mert mi vagyunk a jó fiúk,
    kik a légynek sem ártunk.

    Nem tudjuk, hányadán vagyunk,
    de sohasem alélunk.
    Forrong-zsibong hívő agyunk,
    s az álom az a célunk.
    Keressük a halk kerteket,
    mert durván visszavertetek,
    a gőgre dölyf a válasz…
    S harcba nem száll az,
    aki kegyes, szeretni tud,
    az fogja a mi pártunk!
    Hisz mi vagyunk a jó fiúk,
    kik a légynek sem ártunk.

    Kosztolányi Dezső fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Herceg Anita Mária: Álarcosan

    Hát ha rossz vagyok, szótlan, borús, hideg,
    Bocsáss meg érte. Hisz ha tudnám,
    A Világ minden fényét s melegét szórva adnám.
    Kastélyokat, pálmákat, táncokat, ibolyákkal a téli Riviérát,
    Vagy legalább egy egy dús összebújt boldog órát.
    De most oly nehéz. Most egy sugarat se tudok
    Hazudni, se lopni, vergődő és fénytelen harcokon el kell kopni.
    Az Antikrisztus napjai ezek,
    Csillog a világ szörnyű arany-szennye,
    Öhögő senkik, balkörmű gazok szállnak mennybe.
    S én lent vergődöm és nem tudja más,
    Hogy csöndem éjén milyen jajok égnek,
    De légy türelmes, jön ég ideje szebb zenéknek.
    Csak légy türelmes. Maradj, míg lehet
    Váró révem, virágos menedékem,
    Most álarc van rajtam zord és rideg, de letépem.
    Vagy szelíden, míg elfutja a könny,
    Öledbe hajló arcomról lemállik,
    S te ringatsz-ringatsz jó térdeiden mindhalálig.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kelemen Erzsébet: Jobb lenne talán

    A szerelem-szeretet törvényszerűsége, megnyilvánulása a testi, lelki, szellemi eggyéválás igénye, amely során az ember mindig átéli, hogy mindez csupán merő próbálkozás: a szeretett személybe való beolvadás örökös vágya végigkíséri életünket. Éppen ezért jobb lenne talán
    ha mi ketten
    lángnyelvek lennénk,
    jobban, teljesebben,
    egymásba ölelkezhetnénk.

    Vagy magas hegyoldalról
    csörgedező kis patakocskák,
    akkor együtt
    óriási folyamként
    hullámozhatnánk tovább.

    Vagy legyünk inkább
    egymásba épülő hangok,
    amelyek adják
    a csodaszép dallamot.

    Esetleg egy szó csupán,
    amely csak veled s velem
    lenne igazság,
    s nélküled-nélkülem
    értelmét vesztené ám

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jules Supervielle: Közel álmodlak-e vagy távol: egy nekem

    Közel álmodlak-e vagy távol: egy nekem,
    mindig határozott vagy és cáfolhatatlan,
    szemem láttára lesz belőled zene, dallam,
    s már lát a fülem is, éppúgy, mint a szemem.

    Úgy élsz bennem, akár ha itt állnál előttem,
    szíved oly dallamos, oly nyílt; és néhanap
    hallom, amint dobogsz halántékom alatt,
    mikor mélyeimen átsurransz eltűnőben.

    (Rónay György fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Alekszandr Blok: Hasonmás

    Egyszer, vak október ködében,
    Ballagtam, dúdolgatva én.
    (Ó, fizetetlen csókok éje
    Nem pénzen vett leány ölén!)
    S ím – még sűrűbb ködökbe érve,
    Rég elfeledt dal szállt felém.

    S feltámadt ifjuságom álma,
    S te, mintha élnél, mintha még…
    S elragadott az álmok álma,
    Eltűnt a szél, vihar, sötét…
    (Így ébred a kamaszkor álma.
    De, mondd, ó, visszatérsz-e még?)

    Váratlan – éjszaka ködéből
    Elémbe imbolyogva lép
    Egy vénülő ifjú (de rémlő:
    Nem volt-e álombéli kép?),
    Kilép az éjszaka ködéből,
    És egyenest elémbe lép

    S így suttog: „Unok lődörögni,
    Szippantani ködök dohát,
    Más-más tükrökben tükröződni,
    S csókolni mások asszonyát…”
    S furcsának tetszett nékem ő is,
    Összeakadtunk újra hát…

    Majd – pimaszul elvigyorodva –
    Mellőlem eltűnt hirtelen…
    Oly ismerős-bús ez az orca,
    Valahol láttam már, igen…
    Talán a tükörüvegen
    Magammal találkoztam volna?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Őrizni fogsz

    Mint százkezű szél a riadozó
    vetéseket, megrohanlak,
    vagy mint a nap, mikor reggel beleveti magát
    karjaiba a meztelen tavaknak.

    Megrohanlak: a hálám rohan meg.
    Rettenetes fény gyúl át rajtam:
    nem látlak tőle, pedig itt vagy
    s te magad keresed az ajkam.

    Nem látlak – Emberek vagyunk még?
    Káprázat visz hintázva föl-le.
    Egyszer, súgod, egyetlenegyszer!
    Aztán zuhanok, mindörökre.

    Egyszer, súgod még, s én kialszom,
    feketén, kábultan, halottan,
    de te már megőrzöl, ahogy a napfényt őrzi
    a föld sötét s nehéz aranyban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy László: Vasárnap este

    Vasárnap este, borzasak a fák,
    hajlik nagy esőre az ég,
    ma este súlyosan hajolok rád,
    számon csodaszép muzsika-beszéd.
    Angyalom, a fejedet ne rázd,
    gyöngy a nyakadon, szétpereg,
    megrázkódik az ég, de ne lásd,
    leütő gyöngyei ménkövek.
    Oda, hol ágyad van, elvezess,
    égszakadásban megszeress,
    utána a világ kiderül,
    Dávid király a holdban
    édesen hegedül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Komjáthy Jenő: Viharánek

    Hajrá! hogy zúg, zeng a vihar!
    Megcsapja órjás szárnyival
    A reszkető tekét.
    Hogy sápad, szepeg most a gyáva,
    Hogy búvik sötét odujába,
    Hogy félti hitvány életét!

    Rongy életét hogy félti most
    A sok silány, a sok bigott,
    Ha tombolsz rémitőn,
    Óh zordonkedvü láng Enyészet!
    Csak én vagyok, ki véled érzek;
    Ujjongok: Ez az én időm!

    Ujjongok a szélvésszel én,
    Mely fekete szárnyán felém,
    Rajtam, velem rohan.
    Úgy érzem, lelkem szól belőle:
    Óh vajha minden összedőlne,
    Minek kölcsönzött lelke van!

    Kacagok a viharral én,
    Testvéri csókot küld felém
    A vészek szelleme.
    Csak hulljatok remegve arcra,
    Keblem magas gyönyörre hajtja
    A viharok lehellete!

    Süvölt, sikolt a fergeteg,
    Testvéreim, a vad szelek
    Kedvökre játszanak;
    Könnytengerét a menny kiontja
    S a zúgó, zokogó habokba
    Szilaj vágyak haldoklanak.

    Öldöklő, gyilkos lázban ég
    A meghasonlott istenég,
    Kétségbedőlt világ;
    Villámot szór a nagy világszem
    És nem kíméli önfiát sem,
    Gúnyt, haragot szemébe vág.

    Ringó rétek hajába kap,
    Rengő erdők fejébe csap,
    Mint bősz, gonosz király;
    Fönséges, átkos borzalomban
    A földnek órjás szíve dobban,
    Mert rátapodott Beliál.

    Ah, itt van, itt az én időm!
    Zúg az itélet rémitőn:
    Sápadjon minden el!
    S ha minden hull, recseg a vészbe’,
    Belesikoltok énekébe:
    Vesszen, aminek veszni kell!

    Hajrá! robogj, rombolj vihar!
    Haragod égő szárnyival
    Vesszőzd meg e tekét!
    Tépjed, mi korhadt, gyökerestül,
    Törj a korcs lelkeken keresztül,
    Zúzd testüket ízekre szét!

    Kevély hegyek meginganak,
    De te száguldj előre csak
    S ne kíméld a nagyot!
    Alázd meg a hitetlen gőgöt,
    Merüljön vad szivébe tőröd
    S tebenned hinni bukva fog!

    Ah, én is érzem ostorid!
    Sötét szárnyával beborit
    A vész nagy istene.
    Vasvesszejét én is megérzem,
    De nem csúszom előtte térden,
    Mert együtt érezek vele!

    Hadd féltse éltét lelki rab!
    Nem fél tetőled a szabad,
    Ha zengsz fönnen, dicsőn!
    Kegyetlen kéjjel, láng Enyészet,
    Ha összedöntöd az egészet:
    Ujjongok: Itt az én időm!

    Forrás: Lélektől lélekig