Szerző: Mária Németh

  • Ágh István: Szereleműző

    Ezt a szerelmet
    szívem kivesse
    zuhanjon messze
    oda aki adta

    a nő álmába
    mint féreg az almába
    minden mozdulatába
    mint szél a Dunába

    onnan zuhanjon
    házba szobába
    legyen szobája
    hajnali kocsma

    szobrok képek
    támadjanak föl mint a részeg
    iszonyodva
    onnan zuhanjon

    tájba világba
    kismadaras kertet
    kaszaboljon az ég kaszája
    lomb leessen

    virág kivesszen
    porrá lehessen
    zöld por a májusi tájból
    fűből fából kalászból

    vörös a vörös nyárfavirágból
    lila a lila mákvirágból
    sárga a sárga tányérvirágból
    ezt a szerelmet

    a táj kivesse
    anyám apám
    anyja apja
    lakodalmába

    kérő szerelmes szavakba
    mámoros szemekbe borba
    négyféle testbe
    négyféle vérbe

    onnan zuhanjon
    ciprus tövébe
    szálljon alá a
    csontsövényű éjbe

    ezt a szerelmet
    szívem kivesse
    zuhanjon messze



    Forrás: PIM
    magyar költészet

  • Ágh István: A tiszta szoba

    Edényzajos házban
    remete ez a szoba,
    sáros csizma, kupec-beszéd
    nem mocskolta soha.

    Konyha, kamra
    koszos útjaitól messze,
    olyan távoli a házban,
    mintha erdő mélyén lenne.

    Olajfák hegyéig vetett
    ágyain zsalufény, kristály,
    a kiskert árnyékvilága
    örök félálomban vibrál,

    óra hallgat a falon,
    porba, rozsdába rekedt
    mutatója az időből
    egy percet megörökített.



    Forrás: PIM

  • Ágh István: Utószó

    Csizma kellett volna, zsíros közöny,
    lábnyomom pocsolyavíz tölti föl,
    bugyborog azonnal, mint a mocsár,
    fűvel, növénykóccal zsúfolt a sár.

    Hát visszajutottam, csúf társaság,
    varjúraj, lakatlan, csünt szilvafák,
    láthatáron túl is tanyák, kutak,
    buta ebek őrzik nyomorukat.

    Mégis laknak erre, mégis haza,
    áll penésszel meszelt vakablaka,
    s elterül a hírhedt kerékkötő,
    végig vízszintesre nyomott mező,

    hizlal barmokat, pénzt, vásárra dob
    ifjúságot, emészt talentumot.
    Laktam már, ismerem természetét,
    három napra jöttem, éppen elég,

    jó gyümölcsöt sem ad, szégyenkezem,
    meglógni lehet csak, búcsúzni nem.



    Forrás: PIM

  • Ágh István: Korareggeli dalok

    Kik virradatkor kelnek,
    fénylenek mint a szentek,
    nap süt mögöttük, pirosak,
    hideg illattól italosak.

    Mintha várnának csodára
    magukat feszítik vasvillára,
    szívükön hajnalcsillag,
    gólyák meg varjak árnya.

    Anyám fejét mély fazekára hajtja,
    mintha meddő égből akarna csodát.
    Reggeli hold a sárga tehén szája,
    csillag zúzódik udvarába –
    kamillavirág.

    Egy karéj eget viszek, a kaszát,
    megzendíti a szilvafaág,
    fecskét hajszol a nyár
    havas lelkemen át.

    Éj maradéka – lapulevél árnya,
    fodor felhőkön réz ragyogása,
    nehéz madártól bodzafa rebben,
    bogarat pöcköl tüzesujjú reggel.

    Jaj kék virágom, lucerna virága,
    illatát a bokámra kihányja.
    Még álmok országa a szemem,
    körében vérmes szerelem
    feszíttetett vadrózsafára.



    Forrás: PIM


  • Ágh István: Könnyelmű vers

    Nagykabátom zálogházban,
    svájcisapkám elveszett,
    szeretőmet másnak adtam,
    új szeretőt nem lelek.

    Kószálok a verőfényben,
    sugárral fölbetűzött
    ropogó zöld szél a pénzem,
    röpköd ujjaim között.



    Forrás: PIM

  • Balassi Bálint: Hatvanhatodik

    (ad notam: „Minden állat dicsér, Úr Isten tégedet” etc.)


    HATVANHATODIK

    Óh, én édes hazám, te jó Magyarország,
    Ki keresztyénségnek viseled paizsát,
    Viselsz pogány vérrel festett éles szablyát,
    Vitézlő oskola, immár Isten hozzád!

    Egriek, vitézek, végeknek tüköri,
    Kiknek vitézségét minden föld beszéli,
    Régi vitézséghez dolgotokot veti,
    Istennek ajánlva légyetek immár ti!

    Ti is, rárószárnyon járó hamar lovak,
    Azkiknek hátokon az jó vitéz ifjak
    Gyakorta kergetnek, s hol penig szaladnak,
    Adassék egészség már mindnyájatoknak!

    Fényes sok szép szerszám, vitézlő nagy szépség,
    Katonatalálmány, újforma ékesség,
    Seregben tündöklő és fénlő frissesség,
    Éntűlem s Istentűl légyen már békesség!

    Sok jó vitéz legény, kiket felemeltem,
    S kikkel sok jót tettem, tartottam, neveltem,
    Maradjon nálatok jó emlékezetem,
    Jusson eszetekbe jótétemről nevem!

    Vitéz próba helye, kiterjedt sík mező,
    S fákkal, kősziklákkal bővös hegy, völgy, erdő,
    Kit az sok csata jár, s jószerencse leső,
    Légyen Isten hozzád, sok vitézt legelő!

    Igaz atyámfia s meghitt jóbarátim,
    Kiknél nyilván vadnak keserves bánatim,
    Ti jutván eszembe hullnak sok könyveim,
    Már Isten hozzátok, jó vitéz rokonim!

    Ti is, angyalképet mutató szép szüzek
    És szemmel öldöklő örvendetes menyek,
    Kik hol vesztettetek, s hol élesztettetek,
    Isten s jó szerelem maradjon véletek!

    Sőt te is, óh, én szerelmes ellenségem,
    Hozzám háládatlan, kegyetlen szerelmem,
    Ki érdemem – – – – – – – – – – – – – – – – –


    Ti penig, szerzettem átkozott sok versek,
    Búnál kik egyebet nékem nem nyertetek,
    Tűzben mind fejenként égjetek, vesszetek,
    Mert haszontalanok, jót nem érdemletek.



    Forrás: PIM

  • Kosztolányi Dezső: Mózes imája

    Hatalmas úr, sziklás erősség,
    te láthatatlan nagy titok.
    Intesz, s a földi munka hősét
    dörgő szavaddal elhívod.

    Te fenn a csillagoknak ormán
    trónolsz ragyogva, komolyan.
    Mi itt törődünk lenn mogorván,
    s tűn életünk, mint a folyam.

    Te tündökölsz a másvilágon
    magánosan, győzhetlenül.
    A mi sorsunk csak röpke álom,
    mely az idővel elrepül.

    Ránk csapsz dúló, sötét haraggal,
    s mi hervadunk, miként a fű,
    mit a kaszás vígan levagdal,
    te végtelen vagy s tiszta, hű.

    Kevés időig sírva élünk,
    s aztán a sírra rábukunk.
    Légy szörnyű harcainkba vélünk,
    s taníts meghalni, ó urunk!

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Fekete Vénusz

    1. Zsoltár

    Zord középkornak vajudásos éje
    szállt szívemre éjszínű denevérként,
    s kárhozott vággyal dalolok tenéked,
    Fekete Vénusz.

    Gyertyaláng lobog, piros árny suhan ránk,
    asszonyok gyűlnek fekete misére,
    a papod vagyok s te az éjkirálynő.
    Fekete Vénusz.

    Bánatom nehéz miseköntösében
    hódolok neked szomorú szavakkal,
    illatos tömjén hizelegve bódít,
    Fekete Vénusz.

    Régi oltárok süllyedő kövén át
    új szerelmeknek diadalma zendül,
    s véres ujjakkal verem egyre lantom,
    Fekete Vénusz.


    2. Táncok éjszakája

    Rogyó inakkal táncolunk az éjben,
     ily lázas álom nem gyötört soha,
    bús áldozattal hull könnyünk a porba,
    gázolva testünk, lelkünket tiporva
     uralkodik az éj úrasszonya.

    Imádjuk őt mind titkos iszonyattal,
     láttára elsápadnak a szívek.
    A kereveten ül, kezébe korbács,
    csípője lágy, szelíd bokája formás,
     szemébe hűs és forraló hideg.

    A részeg éj sápadva tántorog künn,
     kéjes gyönyörtől hervad a virág.
    Az asztalon vágy-éhes tearózsa,
    a levegőben égve száll a csókja,
     s dacolva dallal húzzuk az igát.

    Bősz láncba fogva vágtatunk előre,
     mi, rettegő komor bohócai.
    Szájunkba vértől tajtékzik a zabla,
    gyeplőnk kaján mosollyal tartja-tartja,
     és nincs erőnk széjjelszakítani.

    Tekintetét, mit olykor porba hullat,
     felvesszük, mint a gyöngyöt az arab,
    szemünkbe gyászos vágy, sötét nyomor forr.
    Meg-megbicsaklunk, ám suhint az ostor,
     és táncolunk, loholva, balgatag.

    S én, a bolondok közt a legbolondabb,
     a trónja talpát rázom mérgesen.
    S búsult tüzével a hült üstökösnek
    feltépem a szívem – egy nagy, vörös seb –
     s eléje vágom maradék eszem.

    (1907)

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Vallomás

    Teljes világi életemben
    szelíd a-mollban udvaroltam;
    nem volt sosem merész frivolság,
    pajzán enyelgés a dalomban.

    A jour-okon nem egy koros szűz
    érzelmesen szólott szivemhez,
    bíztatva egyre, hogy maradjak
    továbbra is jó, illedelmes.

    Az ablakon át csókolóztam,
    de akkor is nagyon szerényen:
    álom-reményt, képzelt szerelmet
    szívtam magamba holdas éjen.

    Az ideál arany hajára
    költői lázban verset írtam,
    s más csókolgatta hamvas arcát,
    míg ünnepeltem dalaimban.

    Sóhajtozó nagy mélabúmért
    a lánynép oldalamra pártolt;
    dicsért is sok, de a szívében
    azt mondta mind:
    „De nagy szamár volt!”

    Forrás: MEK

  • Kosztolányi Dezső: Ilona

    Lenge lány,
    aki sző,
    holdvilág
    mosolya:
    ezt mondja
    a neved,
    Ilona,
    Ilona.

    Lelkembe
    hallgatag
    dalolom,
    lallala,
    dajkálom
    a neved
    lallázva,
    Ilona.

    Minthogyha
    a fülem
    szellőket
    hallana,
    sellőket,
    lelkeket
    lengeni,
    Ilona.

    Müezzin
    zümmög így:
    „La illah
    il’ Allah”,
    mint ahogy
    zengem én,
    Ilona,
    Ilona.

    Arra, hol
    feltűn és
    eltűn a
    fény hona,
    fény felé,
    éj felé,
    Ilona,
    Ilona.

    Balgatag
    álmaim
    elzilált
    lim-loma,
    távoli,
    szellemi
    lant-zene,
    Ilona.

    Ó az i
    kelleme,
    ó az l
    dallama,
    mint ódon
    ballada,
    úgy sóhajt,
    Ilona.

    Csupa l,
    csupa i,
    csupa o,
    csupa a,
    csupa tej,
    csupa kéj,
    csupa jaj,
    Ilona.

    És nekem
    szín is ez,
    halovány
    kék-lila,
    halovány
    anilin
    ibolya,
    Ilona.

    Vigasság,
    fájdalom,
    nem múlik
    el soha,
    s balzsam is
    mennyei
    lanolin,
    Ilona.

    Elmúló
    életem
    hajnala,
    alkonya,
    halkuló,
    nem múló
    hallali,
    Ilona.

    Lankatag
    angyalok
    aléló
    sikolya.
    Ilona,
    Ilona,
    Ilona,
    Ilona.

    Forrás: MEK